– Honnan a túróból kéne tudnom, hogy ez itt milyen vodka, ember? Azt hiszem, svéd vagy norvég. Legyen finn, te tudod, de ha ekkora okostojás vagy, minek kérdezel engem? Ez a kocsma tele agysebészekkel meg atomkutatókkal, ott is fejük van, ahol nem kéne, csak akkor minek isszák négykézlábra magukat minden este? Utálom a részeg pofájukat, az egész piálás csak arra való, hogy a barmok még idiótábbak legyenek tőle. Dolgoznék én mást, de itt legalább rendes a főnök, nem akar rám mászni, csak az alkesz varangyokat kell lepattintanom, kibírom valahogy. Erre a konkrét cuccra meg annyit mondanék, hogy meg szokták inni, bár ezeknek többnyire mindegy, a fagyállót vagy a körömlakklemosót is betolnák pikk-pakk, nemhogy a finn vodkát. Különben is, végül megy a vécébe az egész, nem mindegy?
– Jaj, ez a vodka nekem olyan szubjektív. Elmesélem, úgyis kevés a kuncsaft, van időm. Egy srác elhívott randizni, a könyvtárban futottunk össze, mert nappal egyetemre járok, aha, tanár néni leszek, ha nagy leszek, nem látszik rajtam? Kisfiam, legközelebb a fejedet fogod elhagyni… Ne tátsd a szád, belerepülnek a legyek… Akkora egyest kapsz, kilóg a naplóból… Jól nyomom, nem? Magas fiú volt, szőke szempillákkal. Ez a gyengém, akinek világos a szempillája, csak jó arc lehet. Innen a bárból mentem, gondoltam egyet, bevágtam a táskámba egy ilyen vodkát, hasznát vehetjük… Egy játszótéren kötöttünk ki, dumáltunk, tök jól ismerte a csillagképeket, nem tudom, csajozáshoz tanulta meg vagy amúgy is érdekelte… Ültünk a hintában, billegett fölöttünk az égbolt, adogattuk át az üveget. Most is érzem a vodka ízében azt a pillanatot. Ha egy rendőr jött volna, sima közteres alkoholfogyasztás, meg is büntethet. A srác mondta, egyedül lakik, felmehetünk hozzá. Mondtam, inkább maradnék, jó itt. Elkapta a hintám láncát, meghúzta, elengedte, meghúzta, elengedte. Közeledett a szájamhoz a szája. Aztán összeért a kettő. Mondta, szeretne lefeküdni velem. Mondtam, én még nem szeretnék vele. Azt mondta, megérti, ezt nem lehet erőltetni. Olyan, mint a gyümölcs, olyan, mint a hullócsillag. Egyszer csak megérik, egyszer csak lehullik. Hintáztunk, csókolóztunk. Aztán megismételte az ajánlatát. Mosolyogva mondtam, hogy most tényleg nem szeretném. Akkor felpattant hirtelen, micsoda válogatós luvnya vagyok, hát mióta fűz már, dugjon meg engem a kettőhúsz, összelottyadt, frigid vénlány leszek, a kutya se néz majd rám. És elrohant, és az aszfalton összetörte az üveget, mert éppen nála volt, csillagképekké robbant szét az egész. Én meg ültem a hintában, a könnyeimtől sokkal több csillagot láttam, de nem mondtam el neki, hogy éppen vérzek, amúgy se mentem volna fel hozzá. A szempillája néha még eszembe jut, de már másik könyvtárba járok.
– Ó, ennek az italnak története van. Nem mindegyiknek van, de ennek spec igen. Azért Aspsjö a márkája, mert ott szedték a hozzá való krumplit meg a bölényfüvet, ami benne ázik. Nem is ez a legkülönlegesebb, ha megfordítod, itt egy másik címke, kisebb, de fontosabb. Látod, azt írja: Kesätuuli, 2017. május–június, hajóskapitány Jarno Toivonen. Ezt a fajta pálinkát vitte magával hordószámra a szállítóhajók legénysége a hosszú utakra. Csak úgy, belső fogyasztásra. Egy idő után rájöttek, hogy mikor átkelnek az Egyenlítőn, az ital megváltozik, sokkal lágyabb, finomabb, gazdagabb lesz az íze. Nem tudom, mivel van összefüggésben, talán az éghajlat, a légnyomás teszi, a lehűlés-felmelegedés. Kémikust kéne kérdezni, egyáltalán lehetséges-e ilyesmi, vagy úgy kamu, ahogy van. A tudományos magyarázatok gyakran hervasztóak, kitörik a szép legendák nyakát. Tudtad, hogy csináltak felmérést a Stradivari-hegedűkről? Mert nem lehet tudni, mitől olyan utánozhatatlanok. Vannak elméletek, hogy a különleges fa teszi vagy a megmunkálás vagy a lakk vagy az éghajlat vagy a mester szívfájdalma vagy hasonlók. Tudtad, hogy két Stradivari-hangszert nem lehet ugyanazon a repülőn szállítani? Nem vállalja a biztosító, túl nagy kockázat. Mindegy, csináltak egy vakmeghallgatást, nem vakok hallgatták, hanem híres zenészek, zenekritikusok, karmesterek. De nem árulták el nekik, mikor szól a Stradivari és mikor csak másolat. Megoszlottak a vélemények, a nagy koponyák nem éreztek különbséget az igazi és a hamis hegedű közt. Ettől még az egyik százszor annyiba kerül, mint a másik. Püff neki, egy illúzióval kevesebb. Mindenesetre ezt a vodkát azóta direkt utaztatják, leviszik az Egyenlítő alá, és visszahozzák Finnországba, a címkére meg ráírják a dátumot, a hajó és a kapitány nevét. Ettől egyedi a dolog, le van védve. Na, csin-csin, kösz az italt, amúgy ha dolgozom, nem piálok, de most jól esett. Megyek, az a vendég ott nagyon marcona, totál ki van szikkadva. Mint egy beduin. A sztorit rád bízom, vagy elhiszed, vagy nem. Szerintem kellenek az ilyen kis trükkök, hogy egyik nap ne legyen olyan, mint a másik. Simán lehet parasztvakítás az egész, ügyes marketing, ma már semmiben sem lehet biztos az ember. Még abban sem, hogy semmiben sem lehet biztos.
A novella a márciusi Marie Claire magazinban jelent meg!
Fotó: Molnár Mihály
