„A férjem csak nézte az ultrahangot, nem akarta elhinni, hogy már nem élnek” – őszintén a korai vetélésről

2019. május 27. |
Central Médiacsoport Zrt.

Az első trimeszterre esik a vetélések 80 százaléka, mégis kevés szó esik a korai vetélésekről. A női test körüli tabuk és elvárások önvádba hajszolhatják és szégyenérzettel terhelhetik az egyébként is megsebzett nőket.

„34 éves voltam, ez volt az első terhességem, de viszonylag hamar összejött. Viszont már az elején gondok voltak. A 4-5. héten erősebb vérzést tapasztaltam. Ekkor elmentünk egy egyébként neves doktornő magánrendelésére, aki az ultrahangos vizsgálat után mindent rendben talált. Szóval megnyugodtunk” – meséli Rita, aki most már egy hatéves kislány édesanyja, bár ő már második terhességéből született. Az első egészen másképpen alakult. Rita akkoriban – a vérzések miatt továbbra is aggódva – háromszor is bejelentkezett ugyanahhoz a doktornőhöz, aki minden alkalommal igyekezett megnyugtatni, végül pedig egy erős hormontartalmú gyógyszert írt fel neki a szerinte hormonális eredetű vérzés megszűntetésére. „Utólag mindig okos az ember, én akkor megbíztam az orvosban, nem kérdőjeleztem meg a szakértelmét. Viszont egyáltalán nem vizsgálta ki a vérzés okát, még egy vérvételre sem küldött el” – teszi hozzá. A vérzés azonban abbamaradt, így Rita is megnyugodott, látszólag rendben teltek a hetek. Azt mondjuk furcsállta, hogy a terhesség korai szakaszához képest elég nagy volt már a hasa. A 12 hetes ultrahangra már másik orvoshoz ment, ott szembesült vele, hogy mi is állt valójában a vérzés mögött. „Kiderült, hogy két magzat volt, viszont akkor már egyik sem élt. Az egyik jóval nagyobb volt, mint a másik, így valószínűleg csak arról volt szó, hogy a másik felszívódott volna – ez okozta a vérzést.” De aztán jött a hormonlöket, ami megzavarta a természetes folyamatokat, így Rita végül elvetélt. Az ikerterhesség sokkoló híre után a vetélést nem is tudták megemészteni. „Emlékszem, a férjem nem fogta fel. Csak nézte az ultrahang képét és ráfagyott az arcára a mosoly. Mondogattam neki, hogy ’figyelj, már nem élnek…’, de úgy tűnt, nem akarja elfogadni.” Ami ezután történt, még nehezebb volt Rita számára: várni egy beavatkozásra úgy, hogy közben már tudta, két halott magzatot is hordoz testében. „Elkezdtem takarítani, mint a hülye, csak hogy valahogy lekössem magam. Össze voltunk zavarodva, visszamentünk a doktornőhöz, aki nem akarta vállalni a felelősséget a hibáért, mi pedig nem is tudtunk vitatkozni vele. Aztán közölte, hogy most nem ér rá, majd a következő héten hívjam vissza, hogy megbeszéljük a beavatkozást.”

Rita végül másik orvost választott, aki sikeresen végrehajtotta a műtétet, de a vetélése élménye még sokáig elkísérte. Meghagyták, hogy fél évig még ne próbálkozzanak, de Rita ezt az időszakot is teste felkészítésével töltöte: letette a kávét, az édességét, vizsgálatokra küldte a férjét, ovulációs teszteket vásárolt. Szerette volna, ha legközelebb mindent tökéletesen csinál majd. A félelem viszont a következő terhességénél is vele maradt. „Minden pisilés után rettegve néztem a vécékagylóba, hogy ellenőrizzem, véres-e. Kilenc hónapon keresztül, minden alkalommal. Számold ki, az mennyi pisilés lehet. Folyamatosan figyeltem, hogy mozog-e, próbáltam minden kockázati tényezőt kiiktatni.” Szerencsére végül minden jól alakult, egészséges kislánya született.

Talán furcsa ilyet kimondani, de Rita történetében nem a vetélés a valódi tragédia. Ez sajnos, ahogy később látni fogjuk, meglehetősen gyakori. Ennél sokkal súlyosabb gond az egészségügy hanyagsága, de ami helyzet központi problémája mégis csak az, ahogyan a nők megélik a helyzetet. Mert az sokszor – ahogyan Rita történetéből is látszik – önváddal és szégyennel terhelt.

Észre sem veszik

Statisztikák szerint a terhességek 65-70 százaléka végződik vetéléssel, de ebben rengeteg olyan eset is benne van, amikor a nő nem tud a terhességéről – a nőgyógyászok által megállapított terhességek esetében az arány már jóval kevesebb, bár még mindig 25 százalékról beszélünk. Bár a kutatások kissé eltérő eredményeket mutatnak, az jól látszik, hogy a vetélés esélye folyamatosan csökken a terhesség előrehaladtával: míg az első 3-4 hétben még nagyjából 50-75 százalék, az 5. héten már csak 21, a 6-7. héten körülbelül 5, a 8-13. héten pedig csupán 2 százalék az esélye.

Márta 38 éves volt, mikor úgy döntött, második házasságában is szeretne gyereket vállalni, ekkor már volt egy fia előző férjétől. Ő is meglepődött, mikor alig két hónap próbálkozás után – a korára célzó aggodalmas vagy épp rosszalló megjegyzések ellenére – pozitív terhességi tesztet szorongatott a kezében. A gyorsan jött örömtől fűtve mindenkinek elmesélte a jó hírt, azt már csak most, hosszú évekkel később teszi hozzá egy keserű mosoly kíséretében, hogy nem kellett volna. Telefonon felhívta nőgyógyász ismerősüket is, aki lelkes gratulációk között adott neki időpontot. Márta terhesség hetedik hetében járt, mikor felfeküdt a nőgyógyászati rendelő kényelmetlen székébe, ahol épp olyan hirtelen marták el a boldogságát, ahogy megkapta.

„Amikor megvizsgált, elkomorodott a tekintete, és zavartan közölte velem: sajnos nincsen szívhang, a magzat elhalt” – emlékszik vissza Márta. „Adott nekem még egy hétvégét, hogy magamtól elvetéljek, azt mondta, csak utána kell abortuszra mennem. Azzal vigasztalt, hogy nagyon sok terhességnél előfordul ez, sőt, a nők észre sem veszik, hogy terhesek voltak, egyszerűen egy erősebb menzesznek gondolják a vetélést.” Tényleg így történt. Alig két nappal a vizsgálat után Márta érezte az erősebb vérzést, és ő már biztosan tudta, mit is jelent ez. Ha nem lett volna olyan izgatott, hogy azonnal terhességi tesztet csináljon, talán sosem tudta volna meg, hogy teherbe esett, akkor megkímélte volna magát a csalódástól és a fájdalomtól, amikor a vidám telefonok után a rossz hírt is közölni kellett.

 

Önvád nélkül

Furcsa kettőség övezi a női test funkcióit. Egyszerre tapad rájuk szégyen és szentség, legyen szó menstruációról vagy terhességről. Mert az életadás csodájának jogos elismerése mellett évezredek óta érezhető egyfajta – a patriarchális társadalom által konstruált – viszolygás a női testtől. Vegyük például, hogy a menstruációt annyira bűnös és tisztátalan dolognak tartották az ókori görögök és rómaiak, hogy úgy hitték, ha a menstruáló nő végigsétál a földeken, az egész termés elpusztul majd. Nem véletlen, hogy a mai napig is sok helyen zárják ki otthonaikból (és ítélik ezzel gyakran halálra) a menstruáló nőket. A terhesség persze kulturálisan is elfogadott, sőt, ünnepelt esemény, ugyanakkor itt is érződik a férfiak távolságtartása – a terhes nők „furcsaságairól” vagy kiszámíthatatlan viselkedéséről szóló sztereotípiák és a terhes test hirtelen deszexualizálódása egyaránt ezeket a szorongásokat mutatják meg. Ez mind azért fontos, mert lehetetlenné teszik, hogy a női testről és annak folyamatairól szabadon, tabuk nélkül beszélhessünk. Nem csak a nők a férfiakkal, nők egymás között sem. Miközben a születésszámok emelkedését sürgető (Magyarországéhoz is hasonló) politikai rendszerekben a női test elsődleges funkciója a teherbe esés, vagy még inkább a gyerekek kihordása és megszülése.

Ha ezeket összeadjuk, egyrészt azt látjuk, hogy a nőket terheli egy súlyos nyomás a gyerekvállalásra, melyet csak tetéznek az életkori termékenység-hanyatlással (gyakran túlzóan) fenyegető cikkek, miközben a testi folyamataikról mégis tilos beszélniük. És akkor hogyan illeszkedik ebbe a rendszerbe a vetélés? Egy „félresikerült próbálkozás” lesz a nemes feladat teljesítésére. A női test rendeltetésének hibája, az anyaság kudarca. Nyilvánvalóan nem az, de nehéz másképpen megélni ebben a társadalomban.

Tulajdonképpen ugyanerről szól a régi „babona”, miszerint a harmadik hónap előtt még nem szabad elárulni másoknak a terhességet. Az persze tény, hogy a vetélések 80 százaléka az első trimeszterre esik, de mégis kiről szól ez a titkolózás? Hiszen az anya úgyis tudni fog róla, ugyanúgy szomorú lesz, ugyanúgy bántani fogja akkor is, ha a világon csak ő tudta. Amitől így mégis megszabadulhat, az a szégyen. A nőket terhelő hamis szégyenérzet, hogy testük nem volt alkalmas az életben tartásra, ami a nők egész nőiségükhöz való viszonyát megmérgezheti. Mit ér a társadalom szemében egy nő, aki nem képes az anyaságra? Mivel még ma is abból indulunk ki, hogy a nőnek más teremtő ereje – szemben a férfi zsenialitással – nem igazán van, kimondhatjuk, hogy nagyjából semmit. Az más kérdés, hogy ez mennyire kártékony a meddőségi problémákkal küzdő nők számára, vagy azoknak, akik úgy döntenek, nem vállalnak gyereket, de ugyanúgy terheli azt a rengeteg nőt, akinek meg kellett élnie magzata elveszítését. Valószínűleg segítene, ha beszélnénk erről, ha a nők számára olyan biztonságos tereket hozhatnánk létre, ahol merik megosztani egymással ezeket a történeteket, így pedig felkészültebben nézhetnek az ilyen veszteségek elé. Mert ilyen veszteségek vannak és lesznek is: a fogantatás bonyolult biológiai folyamat, amit még mindig nem ismerünk eléggé, a bejósolhatatlan faktorokkal pedig egyszerűen nem tudunk mit kezdeni. A saját testünkről való tudás, a környezet és a tágabb társadalom támogatása, a tabumentes diskurzusok vértezhetnek fel ellene.

Fotó: GettyImages

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Miért éneklünk a zuhany alatt? ének

Miért éneklünk a zuhany alatt?