Az ilyen ember egy szakításnak is messziről fut neki, óvatosan, finoman halad előre a projektben, hogy a másiknak a haja szála csak picit görbüljön. Hiába azonban a legkíméletesebb eljárás, a konfliktuskerülő embert is el lehet tolni a falig (sőt azon is túl), egészen az őrület küszöbéig, amikor vérben forgó szemekkel, keresetlen szavak kíséretében ordítja a másik arcába, hogy fogja fel már egyszer és mindenkorra: Vége!
A fenti jellemvonások nem túl büszke tulajdonosa vagyok, akinek legutóbbi szakítása egy éven keresztül tartott, mert nem voltam elég erős, hangos, akaratos, kitartó és bunkó ahhoz, hogy egyetlen beszélgetéssel a másik tudtára adjam, véget ért a közös forgatókönyv. Nem! Én minden hónapban vettem egy mély levegőt, beszélgetést kezdeményeztem, majd újra és újra elmondtam, »Ne haragudj rám, de nekem ez már nem megy.« Hosszú, alapos, kedves, érthető és komoly érveket sorakoztattam egymás mellé, de mindhiába, a végén úthengerként döngölt a földbe, és meggyőzött, butaságokat beszélek, a párkapcsolat már csak ilyen, meg hát szerinte depressziós is vagyok, de majd segít, ketten megoldjuk ezt is, és újra ezerrel süt ránk a nap. Idegrendszerem a hosszú beszélgetésekbe rendre kisült, nem akartam mást, csak aludni.
A tizenkettedig hónapban nem tudom, mi zajlott másképp, de némi könnyhullatás kíséretében összepakolta cuccait, és kiköltözött a lakásomból. Dagadt a mellem a büszkeségtől, köszönetet mondtam az univerzumnak, és komolyan azt hittem, lejátszottuk a meccset – még csak eszembe sem jutott, hogy ez messze nem a vége. Eltelt három év, hetente egyszer rendre felbukkan, hogy meggyőzzön: mi ketten összetartozunk.
A konfliktuskerülő ember ilyenkor lefagy a döbbenettől, majd mély gondolkodásba kezd, hogy élete egykori párja vajon egy másik mozit néz, ostoba, netán őrült, hiszen nem elég, hogy szótlanul, ridegségben húztunk le egymás mellett egy egész évet, az olyan nyomorult érvek, hogy:
Elmúlt!
Nyoma sincs a kémiának!
Testvéremként tekintek rád.
Kiszerettem belőled.
Mással szeretnék ismerkedni.
Elfáradtam!
Nem érzem azt, amit te!
ártalmatlan tőmondatként hatnak rá, amik csak átmeneti természetűek, hiszen ő sokkal jobban tudja, hogy nekem mire van szükségem.
Hív, ír, chatel, „véletlenül” felbukkan, hogy újra és újra jelezze, ő vár rám, én vagyok élete szerelme, hozzám foghatót soha nem talál – de nem is akar.
Egy ilyen élethelyzetben egyszer a legtürelmesebb konfliktuskerülő gyógyszere is messzire gurul, hirtelen mindegy lesz az illem, a morál, a gyér érveléstechnika, mert a portás előtt ordítja az ex arcába, hogy: „Értsd meg végre! Nem szeretlek! Nem kellesz!”
Életem egyik legnagyobb tanulsága: Néha tényleg semmi haszna a szép szónak.
Fotó: Getty Images
