Bátorfi Andrea, az Art & Flow alapítója művészettörténész, vizuális művész és képmeditáció oktató. Pályáját muzeológusként kezdte, majd a kilencvenes évek végétől kreativitásfejlesztő, tehetséggondozó művészeti műhelyeket és művészettörténeti előadásokat tartott felnőttek részére. Ekkor dolgozta ki képmeditációs módszerét, melyet azóta is fejleszt és kifejezetten nőkkel dolgozik egyéni és csoportos foglalkozásain. Az elmúlt években vezetett művészetszimbolikai műhelyeket pszichológusok számára, valamint művészeti terapeuta szakon is oktatott, amellett, hogy fotógrafikáival és művészvideóival 2002 óta kiállít világszerte.
Hogyan változott az évszázadok során az emberek képekhez való viszonya?
A középkori ember csak a templomban látott képeket: oltárokat, falfreskókat, és az oszlopfők faragott figuráit. Az írástudatlan tömegek ezekből tanulták meg a bibliai történeteket, és ezekből merítettek morális tartást. Választ kaptak belőlük a “mihez igazodjak az életben?” kérdésre. Az Utolsó ítélet (A keresztény értelmezés szerint az emberi történelem végén Isten végítéletet hoz, érdemei alapján mindenkit a paradicsomba vagy a pokolba küld, ez a jelenet nagyon gyakori téma a művészettörténetben – D. E.) faragott jelenete alatt belépni egy templomba megrázó élmény lehetett: az ember világosan látta, hogy földi tettei milyen következményekkel járnak. A középkor embere ritkán „fogyasztott” képet, de az magas színvonalú és erőteljes volt.
Ezzel szemben a turbulens, digitális világban mondhatjuk, hogy folyamatosan vizuális ingerek érnek minket?
A középkor ritka „képfogyasztásával” szemben most mindenhonnan képek zúdulnak ránk, viszont alig látunk értékeset. Képzeljük el, hogy egy esküvőn az előételtől kezdve a hurkákon-kolbászokon át a habos tortáig mindent megeszünk. Garantált a gyomorrontás, hiszen minden étel válogatás nélküli bekebelezése betegséghez vezet. A képek esetében ez a válogatás nélküli befogadás mentális zavart okoz. A képek legfőbb funkciója az lenne, hogy iránymutatásul szolgáljanak, tanítsanak és táplálják a lelkünket. Ha képi fast food-ot veszünk magunkhoz, ráadásul szelektálás nélkül, lelkünk nem jut elegendő táplálékhoz, ami belső kiszáradáshoz, kiégéshez, orientáció-vesztéshez vezet.
Erre is szolgálnak a mostanság divatos digitális detoxok?
Pontosan. Egyre divatosabbak azok a workshop-ok, amelyek célja, hogy leválasszanak minket erről a folyamatos külső képáradatról. Állandó nyüzsgésben és zajban élünk. A belső képi világ ugyanakkor valami nagyon finom dolog, aminek a megtapasztalásához befelé kell figyelnünk. Meg kell tanulnunk újra csendben lenni és időnként megtartóztatni magunkat a külső képektől. Úgy is mondhatnám, hogy képböjtöt kell tartanunk, hogy újra megtaláljuk belső képeinket. A lélek nyelve a belső képek nyelve. Ha ezt a nyelvet nem értjük többé, önmagunk lényegétől távolodunk el: képtelenek leszünk kapcsolódni iránymutató forrásunkhoz és menthetetlenül külső trendekre szorulunk rá. Másoktól várjuk a válaszokat azokra a kérdésekre, hogy nézzünk ki, mit együnk, milyen legyen a párkapcsolatunk, hogyan legyünk boldogok. A média által sugallt divatok követése nem húz a középpontunkba, ahol saját erőforrásaink vannak. Elvesztjük a kapcsolatot ösztönös bölcsességünkkel, azzal a belső tudással, hogy hogyan éljünk hitelesen.
Seeds of Potentiality No.4 (2016). – A mag-potenciál tartalmazza mindazokat a belső erőforrásokat, amelyek emberi mivoltunk maximális lehetőségeinek kibontását lehetővé teszik. (Bátorfi Andrea fotográfiája)
A képmeditációs módszered az általános jótékony hatáson túl mélyebb önismerethez, a kreativitás ösztönzéséhez és a művészet értőbb élvezetéhez is hozzásegíti a gyakorlókat. Mesélj erről!
A képmeditáció egy vezetett képi meditáció, amiben útmutató belső bölcsességünkhöz kapcsolódunk. A képmeditáció kiindulópontjaként választhatunk egy külső képet, például műalkotást, vagy egy belső képet, ami lehet álomkép, fantáziakép, esetleg testkép. Az érzelmekkel átélt, belső képekkel való munka során eddig kibontatlan képességeink – potenciáljaink – megtapasztalására van lehetőségünk, aminek fontos szerepe van a jövőformálásban és az életünket megakasztó blokádok oldásában. Az én szememben mindannyian rendelkezünk egy velünk született mag-potenciállal, ami tartalmazza mindazokat a belső erőforrásokat, amelyek emberi mivoltunk maximális lehetőségének kibontását teszik lehetővé. A módszer ehhez a mag-potenciálhoz kíván kapcsolódni, és nem kívülről tesz megerősítést, mint egy „képes vagyok rá”-mantra: inkább egy mélyfúráshoz hasonlítanám, mert saját forrásainkból, belülről tesz minket képessé. Aki jól megformált belső képpekkel rendelkezik, az képes. Képes az életét szabadon, vagyis vágyai és szándékai szerint alakítani. Az erőteljes belső képek felkészítenek arra, hogy egy tágasabb valóságba és önképbe nőjünk bele, ami mindig több és több lehetőséget kínál számunkra.
Megrendítő és katartikus élmény, amikor képmeditációban meglátunk egy belső képet önmagunk legkiterjedtebb változatáról. Ilyenkor azonban sokan megtorpannak és elbizonytalanodnak: “Valóban ez lennék lényegem szerint? Vajon megérdemlem ezt?” Egy ilyen belső kép a lélek legnagyobb hívása a növekedésre és az önkiteljesítésre, de hogy valaki méltónak is érezze magát erre a tágasabb, új életre, ahhoz az évtizedek alatt lerakódott, önszabotáló gátak feloldása szükséges. A családi és társadalmi környezetünk által belénk ültetett, korlátozó hiedelmek még annak is határt szabnak, hogy egyáltalán álmodni merjünk egy teljesebb életről.
Nehezebb előrelépni idősebbekkel, akik esetében már több évtizede szilárdulnak ezek a gátak?
Tapasztalatom szerint fiatalon még nem érezzük át igazán a dolgok súlyát, és szívesen kibújunk az önismereti munka alól, hiszen előttünk az élet megannyi választással. Inkább a harmincas éveink végén, a negyvenes éveinkben szánjuk el magunkat először komolyabb változásra. Az idő előrehaladtával ugyanis egyre nagyobb a tét. Legbelül valahol pontosan érezzük, hogy garantált a boldogtalanság, ha a régi módon folytatjuk tovább. A változás és az előrelépés ára a félelmeinkkel való szembenézés. S ez félelmetes. De minél idősebbek leszünk, annál inkább szorongat a „már nincs annyi időm” érzése, s előbb-utóbb élet-halál kérdés lesz a változás szükségessége.
A módszered a vizualitáson alapszik. Honnan tudom, hogy vizuális típus vagyok, és ha igen, mennyire?
Vizuális típus valaki, aki ránézve egy képre könnyen asszociál, s akár egy absztrakt ábrától is beindul a fantáziája: van mondanivalója arról, amit lát. Vizuális típus, akinek fontosak az álmai, vonzódik a képzőművészethez, vagy könnyen követi a képi hasonlatokat, szereti a költészetet, hiszen a versek eleve írott képek. De a városi környezet is rengeteg hétköznapi képi ingert produkál, amiből következtethetünk valaki vizualitására: megragadja-e a látvány, észreveszi-e embertársai vagy környezete szépségét? Zavarja-e, ha vizuálisan valami nincs rendben? Ha a válasz igen, akkor egyértelműen vizuális típus az illető.
Mennyire függ a képmeditációs módszer „sikere” attól, hogy valaki (mennyire) vizuális típus?
A vizualitásra fogékony emberek találnak meg. Velük az első alkalomtól kezdve gördülékeny és nagyon kreatív tud lenni a közös munka. Azok, akik könnyebben megérinthetők hallás, mozgás vagy elemző gondolkodás útján, más önismereti utat választanak. A vizuálisan érzékenyek között sokan vannak olyanok, akiknél annyira bőséges a képek áradása a meditációk során, hogy munkánk lényege a képi dzsungelben való rendteremtés, a lényeges elválasztása a lényegtelentől. Egy belső képáram mindig fontos útmutatást hordoz aktuális élethelyzetünkről, és vannak, akik húsz év után is vissza-visszajárnak “rendet vágni” a belső káoszban.
„A belső képek úgy működnek az életünkben, mint fénylő világítótornyok hajósoknak, jelzőtüzek vándoroknak. Intuitív bölcsességünk megtestesítői: irányt mutatnak kétségeink idején, figyelmeztetnek, ha baj közeleg, vezetnek a keresésben, új lehetőségeket vonzanak be, és jelzik a távolságot jelen helyzetünk és elérni kívánt céljaink között. Belső képek hiányában kiszolgáltatottá válunk mások befolyásának, s vezérlő csillag nélkül sodródunk szeszélyes vizeken” (fotó: John Lund)
Mit gondolsz, alapvetően minden ember kreatív?
A kérdés megválaszolásához ki kell szélesítenünk a kreativitás fogalmát. Gyakran egyenlőségjelet teszünk a kreativitás és a művészetcsinálás között, noha a kreativitás sokkal hétköznapibb és általánosabb dolog egy jelentőségteljes műalkotás elkészítésénél. Akkor vagyunk kreatívak, ha egy szokatlan megoldást találunk egy szokásos problémára: kibújunk a sablonból és örömből, szabadon kitalálunk valamit. Kreatívak vagyunk, amikor otthon egy új salátaszósszal kísérletezünk, szépen megterítjük a vacsoraasztalt, vagy kitaláljuk, hogy egy fekete-fehér csíkos pulóverhez milyen nyakláncot fogunk aznap viselni. Amikor általános iskolában egy gyerek nem úgy festi meg a köcsögöt a mellé helyezett almával, hogy az megfeleljen a valósághűség sablonjának, hármast kap, és rásütik a bélyeget, hogy nem tud rajzolni. Eszerint a gondolatmenet szerint aki nem tud rajzolni, abban nincs művészi tehetség, kvázi nem kreatív. Így a gyerekek már az általános iskolában elveszítik a kedvüket attól, hogy kísérletezve, szabadon alkossanak. Én igyekszem visszavezetni a felnőtteket a szabad vizuális önkifejezés öröméhez, amikor a kezükbe adok művészi eszközöket. Hatalmas felszabadulás és örömélmény megélni, hogy érzéseink szabadon vezetik a kezünket!
A művészettől elválaszthatatlan az intuíció, aminek a szerepe az üzleti életben, döntésekben is egyre fontosabb, mintha visszahelyeződne a hangsúly erre. Jól látom?
Intuíciónak a kételyektől mentes, hirtelen beugró megértést nevezném: nem tudom, hogy miért gondolom így, de biztos vagyok benne, és érzem, hogy ez így jó. Az intuíció működése megmagyarázhatatlan, tudományos eszközökkel kimutathatatlan, mégis működik. Belső bizonyosságot ad. Persze ahhoz, hogy elhiggyük ennek a megismerésnek a létjogosultságát, nyitottság és bizalom is szükséges. Az intuíció amolyan velünk született bölcsesség, amely a tudáshoz jutás finomabb útját jelenti, mint az elme általi megértés: a testünkben érezzük, hogy valami támogat vagy gyengít minket, legyen szó egy ételről vagy beszélgetőtársunk rejtett szándékairól.
Szerencsére a progresszív gondolkodók az élet egyre több területén ismerik fel, hogy a világot sokkal komplexebb módon is meg tudjuk közelíteni, mint a számszerűsítő, lineáris gondolkodás, ami a valóság csak egy szűkebb szeletét fogja át. Egyre inkább előtérbe kerül még az adatokon és tényeken alapuló területeken is, például az üzleti életben, hogy léteznek a megismerésnek alternatív útjai is. Mire felnövünk, már legalább tizenöt-húsz olyan év van mögöttünk, amiben az egyoldalú intellektuális megismerésre kondicionáltak minket. Már nem hisszük el, amit érzünk, sőt, nem is érezzük, amit érzünk. Pedig az elemzőképesség és az intuíció együtt vezet a világ és önmagunk igazabb megértéshez.
Általánosságban tartanak az emberek attól, hogy jobban megismerjék önmagukat?
Félelmetes dolognak tűnhet az önmegismerés, mert óhatatlanul változáshoz vezet: határaink kitágításához, a komfortzónánkból való kilépéshez. Unalomig ismert, de biztonságos helyzetünkből ki kell lépnünk a nagy ismeretlenbe. A bizonytalanság megkockáztatása helyett sokan inkább választjuk, hogy továbbra is benn maradunk egy beszorító, szűk helyzetben, mert azt legalább ismerjük. Akik hozzám eljönnek, már keresik az önmegismerés útjait, és készek feladni a változással szembeni védekezés attitűdjét. Nyitottak arra, hogy megpillantsanak olyasmit önmagukban, amiről eddig nem tudtak: ez lehet árnyék, de fényes, új lehetőség is.
Mit szoktál egyfajta nehézségként tapasztalni a foglalkozások alatt?
A változás és a növekedés útjában álló tényezők közül a kondicionáltságot emelném ki, azokat a mélyen belénk rögzült, korlátozó hiedelmeket, amelyek megszabják, kik lehetünk, mit érhetünk el, hová juthatunk az életben. Önmagunk kiterjedtebb verziójának képe gyorsan előhozható képmeditációban, de kondicionáltságunk régi lemeze továbbra is pörög a fejünkben, s megakadályozza, hogy kiteljesedésünk képe és érzete megszilárduljon bennünk. Látjuk az új én és az új élet vonzó képeit, de ez még nem elég ahhoz, hogy ezt az ígéretet vagy lehetőséget hétköznapi életünkben beváltsuk. Belső igazságunk és külső megtapasztalásunk között így szakadék húzódik, ami hosszan tartó feszültséghez vezet. Ennek a feszültségnek az oldása és a szakadék fokozatos összezárása sok időbe telhet, de belső képek kreatív használatával és vizuális eszközök segítségével a folyamat hatékonyan lerövidíthető.
Nem adják fel az emberek? Ilyenkor lehet, hogy inkább a beléd vetett hitük viszi őket tovább, nem?
Sok türelem kell ahhoz, hogy a merevlemezre írt régi programok hatása lecsengjen, és az újonnan betáplált programok elkezdjenek működni az életünkben. Ez tudatos odafigyelést igényel, valamint az új iránti elköteleződést és jobb szokások kialakítását. Az én személyes inspirációm is előremozdítja a folyamatot, de ami igazán fontos és előrevivő, az a kiteljesedés belső képeinek a hívóereje. E képeknek akkora húzásuk van, hogy az emberek pontosan érzik, hogy innen már nem lehet visszafordulni, hogy ennek a változásnak meg kell történnie. A belső vonzás ezen érzésétől kezdve már gyorsan lehet építkezni, és látványos a haladás.
Mi az, ami számodra jelent egyfajta nehézséget?
A saját türelmetlenségem. Nálam évekig tartottak ezek a fent említett folyamatok, s életem során sokszor „átalakultam”, amolyan főnix-típus vagyok. A tapasztalataimat összegezve adom át, és előfordul, hogy gyorsabban és magasabbra szárnyalnék, mint a hallgatóim vagy a klienseim. Ilyenkor türelemre és lelassulásra kell magamat intenem, hogy mások is megkapják a saját érlelődésükhöz szükséges időt. Magammal is sokszor vagyok türelmetlen, mert nyughatatlan, szárnynövelő lélekként nehéz tartanom a „földi” kereteket és tiszteletben tartani az anyag törvényszerűségeit.
Ha egy valamit tanácsolhatnál minden embernek, mi lenne az?
Nincs könnyű dolgunk, mert a világ megfeszített tevékenységlázban ég. Épp ezért égetően fontos, hogy ebből néha visszavegyünk, hogy néha csak megpihenjünk a csöndben. A külső zajban semmi olyasmi nem történik, ami a belső világban értékes. Hagyjuk hát, hogy időnként semmi se történjen, hagyjuk, hogy a csönd és a létezés tiszta örömének megtapasztalása elvezessen önmagunkhoz. Éljük meg az élet “being” oldalát!
