Az egyik legvitatottabb téma az anyukák körében a képernyőzés. Mi vagyunk az első generáció, akiknek ez ennyire összetett probléma, hiszen a gyerekeinkre eszközök hadából dől a képernyő-információ. Sokan a tudatosság jegyében elzárják a gyereküket a mesenézéstől, telefonos játékoktól, mások eszközként használják, hogy bizonyos helyzetekben lekössék a gyereket. Vannak, akik tudatosan válogatnak a mozgóképek között, és olyanok is, akiknek a gyereke már egyévesen maga tallóz a YouTube-on. Előbbiek pedig millióféle szempontrendszer szerint válogatnak: van, aki gyerekkora retro meséit részesíti előnyben, mert ezeket ártalmatlanabbnak tartja, és van, aki korhatár figyelembevétele nélkül, személyes szimpátia alapján választ. Orosz Anna Ida animációsfilm-történettel foglalkozik, férjével, Patrovits Tamással pedig egy animációs filmfesztivál, a Primanima gazdái, közösen rajzfilmkészítő műhelyeket is tartanak iskolásoknak. Most arról fogunk beszélgetni, ők mi alapján válogatnak mesét a kislányuknak, aki augusztusban lett kétéves, és hogy szerinte hogyan érdemes eldönteni, mit nézzünk.
Képzeld el, hogy mostanában több egész estés rajzfilmet megnéztünk Misivel (5), és én előtte tökre izgultam, hogy majd mit szól hozzájuk. Amúgy nem tévézünk napi szinten, de most megnéztük például moziban a Toy Storyt, láttuk a Singet meg A kis kedvencek titkos életét. Úgy egy óráig tudott figyelni, viszont amennyit látott belőlük, azt teljesen értette. Szerintem ezekben a rajzfilmekben elképesztő részletgazdagság van. Egyrészt nagyon bonyolult a sztori, bonyolultak a poénok – nyilván van, ami felnőtteknek szól –, másrészt minden egyes képen millió információ és történés van. Az, hogy ezeket egy ötéves kisgyerek milyen profin tudja követni, engem teljesen megdöbbentett.
Számomra az a hihetetlen, hogy még egy ilyen alig-megszületett gyerek is, mint az enyém, annyi mindent felismer a mozgóképen. Eleve az, hogy értik, ami történik, vagyis, hogy a kép mozog, és képváltások vannak, elképesztő. Vagy hogy egészen absztraktan, stilizáltan lerajzolt dolgokat felismernek, gondoljunk csak arra, hogy a legtöbb képeskönyvben nem klasszicista stílusban, realisztikusan ábrázolt állatfigurák vannak. Sokan azt hiszik, hogy a rajzfilmekben túl gyorsan vált a kép, a gyereknek ez túl sok és fel sem fogja, hogy mi történik, de ez nem igaz. Mintha az ő szemük sokkal tapasztaltabb lenne, mint amire számítunk. Szerintem ez óhatatlan, mert sokkal több impulzus éri őket, mint akár minket a gyerekkorunkban.
Tehát ők már egyáltalán nem úgy állnak ezek előtt a történetek előtt, mint egy civilizációtól elzárt törzs tagjai. Ugye hallottunk ezekről a kísérletektől, ahol afrikai törzsek tagjait lefilmezték, és amikor a filmeket levetítették nekik, semmi mást nem vettek észre a képeken, csak a háttérben kapirgáló tyúkokat. Mint ahogyan az első némafilmek bemutatásakor a legelső filmnézők sem értették magát a plánozást, hogy egy közelin valakinek csak az arca látszik, de a törzse nem – a nézők keresték a képkivágaton túl a hiányzó részeket. A mi gyerekeink már ebbe születtek, nem kell külön megtanulniuk a filmnyelvet, teljesen jól lehet vezetni a tekintetüket, és elsőre értik a képernyők működését.
Van olyan rajzfilm, amiről mondjuk egyértelműen tudható, hogy nem gyerekeknek való?
Az animáció történetéből tudjuk, hogy a huszadik században a rajzfilm rengeteg stílusávltozáson ment keresztül, mire ennyire stilizált lett a képi világa, és mire a tévésorozatokkal a hatvanas-hetvenes évekre ez egy dominánsan gyerekműfajjá alakult. Tudjuk azt is, hogy ha valami túl realisztikus az animációban – például ha egy bábfilm nagyon valósághű –, az ijesztőbb, mintha absztraktabb lenne. Vagyis ha túl közel áll a valósághoz, de mégis érezzük, hogy nem az, az valamiféle nem-komfortos érzést, akár szorongást hoz elő az emberből. Jó példák erre a nagyon élethűen megformált babák, amik akár sírni is tudnak. Még mi felnőttek is érezzük, hogy ez valami nagyon zavarbaejtő, szorongató dolog. Különös ez, de minél stilizáltabb egy rajzfilm, annál több mindent tud vele kezdeni egy gyerek, akár a saját képzeletvilágán keresztül.
A magyar animációs film klasszikusai között, amelyeket a mai napig nézetnek a szülők, nagyszülők a gyerekekkel, nagyon-nagyon kevés olyan van, ami kifejezetten gyerekeknek készült. Például a Kukori és Kotkoda szerintem abszolút felnőtteknek szóló sorozat, vagy például az, hogy a Macskafogó egy korhatár nélküli film lett, mert egyszer így sorolták be, nettó hülyeség, tele van felnőtt poénokkal. A Toy Story szintén jó példa arra, hogy hogyan raknak egy gyerekeknek szóló rajzfilmbe abszolút felnőtteknek szóló kiszólásokat, ebből a filmből például a Me Too-mozgalom kapcsán vágták ki nemrég a végefőcím alatti egyik pikáns jelenetet. Ezek miatt akár kirekesztve is érezheti magát egy gyerek, miközben a filmet nézi. És például a Vuk az a film, amiben bár nincsenek kiszólások a felnőtteknek, de szerintem ez sem igazán a kicsiknek való.
Nekem például a Vuk volt az egyik első rajzfilm-élményem, éveken át ez az egy mese volt meg otthon VHS-en.
Nekem a Vuk pont nem volt meg kiskoromban, mert anyukám teljesen rosszul volt azoktól a sztoriktól, ahol valaki kisgyerekkorában elveszti a szüleit, ilyen történet ugye a Bambi is. Egyébként számtalan pszichológus is osztja anyukám nézeteit ezekkel a mesékkel kapcsolatban.Úgyhogy ő engem pont ezekkel nem ismertetett meg. Én amúgy nagyjából azt néztem, amit a bátyám, próbáltam ezekhez felnőni, de persze kicsiként nem mindig értettem a Macskafogó meg a Lúdas Matyi poénjait.
Számít, amikor rajzfilmet választunk, hogy milyen hosszú, vegyük figyelembe, hogy esetleg nem tudja végigülni a gyerek?
Azoknál a rajzfilmeknél, amiknek epizodikus a szerkezetük, erre az alkotók már eleve odafigyeltek. Már a régi rajzfilmeknél is az volt a gyakorlat, hogy vettek egy sorozatot, amit összegyúrtak egész estés filmmé, ezt csinálták a Vukkal, a Misi mókus kalandjaival, a Leó és Freddel, de ugyanezt csinálták ma a Bogyó és Babócával vagy a Lengemesékkel.Ez részben azért jó, mert nem kell a gyerekeknek végigülni az egész filmet, epizódokból áll, és nyugodtan fel lehet állni mellőle fél óra után, nem kell megvárni, hogy másfél óra után megoldódjon egy nagy konfliktus. Tehát hiányérzet nélkül áll fel a gyerek, ezért egész kicsik is nézhetik. Részben pedig nyilván van egy racionális gazdasági oka is, hiszen az alkotók két bőrt le tudtak húzni ugyanarról a dologról, tekitnve, hogy borzasztó időigényes és drága dolog egy animációs filmet megcsinálni.
Szerinted is elképesztően sok információt tartalmaznak a most divatos rajzfilmek, akár a történet, akár az egyes képek szintjén?
Anélkül, hogy a rajzfilmet és a 3D animációt (pl. Toy Story, Mancs őrjárat, Tűzoltó Sam) akarnám egymással szembeállítani, tény, hogy egy 3D animáció nagyon unalmasan nézne ki, ha összesen két darab figura dumálna egymással a képen. Ez nyilván részben indokolja, hogy gyakran miért ennyire információdúsak ezek a rajzfilmek.Viszont itt felülkerekedik bennem a sznob esztéta: szó szerint sokkoló, hogy a neten mennyi rettenetesen ízléstelen látványvilágú animációt tol az ember (gyereke) elé a videómegosztók algoritmusa. Ha a 3D nincsen ügyesen, hozzáértő módon stilizálva, akkor pont azt hozza elő, amiről az előbb is beszéltünk, hogy nagyon hasonlít a valóságra, de mégsem olyan, és ezért egy furcsa, rémálomszerű párhuzamos világot vél felfedezni benne az ember.
De nyilván a Tűzoltó Samnél ezerszer botrányosabb dolgokat dob elénk a YouTube, olyan 3D animációkat, amelyeket csekélyke technikai tudással, nulla ízléssel valaki elkészített otthon és mindenféle korlátozás nélkül felpakolja a netre, ahol ugye nincsen semmilyen esztétikai cenzúra. Ez elég ijesztő. De sajnos nem újdonság, mert a magyar tévécsatornákon is rengeteg, gondolom olcsón megvásárolt, elképesztően igénytelen animációs filmet lehet látni. Meg persze a régi klasszikusokat vetítetik, hiszen nagyon nyögvenyelősen készülnek az új magyar sorozatok.
De egy olyan kisgyereknek, aki ismeri ezeket az új 3D-s filmeket, szerinted a régi rajzfilmek nem unalmasak?
Szerintem tényleg nem kell, hogy egy film felizgassa a gyerekeket, vagy azt vedd észre, hogy mintha kicsit hiperaktívvá tenné őket. Sokan mondják, hogy a klasszikus történetvezetésű és látványú rajzfilmek nyugtatólag hatnak a gyerekre. Például a Magyar népmesékben is van erőszak, meg furcsaság jócskán, de mintha kevésbé pörgetné fel a gyerekeket, pont azért, mert a vizuális világa kiegyensúlyozott, nem tolakodó, és a cselekményvezetése is komótosabb. Ezeknek a rajzfilmeknek olyan dekoratív vizuális világuk van, ami nem extra információkkal tölti meg a képet, hanem segíti abban a gyereket, hogy mondjuk az adott történetben lévő érzelmekre jobban ráhangolódjon.
Áruld már el, hogy ti mit néztek otthon a két éves gyereketekkel, vagy mikor fogtok elkezdeni mesét nézni vele és mit?
Ő most a legszívesebben mondókákat, meg énekeket hallgat. Ha a YouTube-on ezekhez kép is társul, például a Kakukk Jankót meghallgathatja úgy, hogy közben a vadasparkból is ismert állatokat látja a képen, azt imádja a legjobban. De például a Magyar népmeséket már nézzük este lefekvés előtt, de persze most még inkább az állatos és nem a királylányos-királyfis mesék érdeklik.
Az ilyen korú gyerekeknek a Peppa malac például nagyon-nagyon tetszik. Te ezt egy jó rajzfilmnek tartod?
Igen, a Peppát egy nagyon jó rajzfilmnek tartom. Sőt, Tamással kifejezetten vártuk, hogy a gyerekünkkel nézzük majd, de valahogyan mégsem került még rá sor. Én a rendező felnőtteknek készült animációit is imádom, mondjuk, attól, hogy ezek jók, még a Peppa malac nem feltétlen kellene, hogy az legyen – de szerintem nagyon igényes a történet is, a stilizációja is, és hát zseniális, hogy a felnőtt filmjeiből ismert ironikus, kicsit egzisztenciális humort gyerekeknek szóló animációba is át tudta ültetni. Ezen kívül szerintem az egészen kicsiknek pont ezek az egyszerű, mindennapi eseményekről szóló, rövid kis történeteket elmesélő animációk a legjobbak, amilyen mesekönyvben a Pipp és Polli, vagy rajzfilmen a Peppa, vagy a Frakk. Na, például a Frakknak tényleg olyan egyszerű vizualitása van, amit akár egy gyerek is elő tudna állítani papírkivágásos technikával. Rögtön látod, hogy ez egy mesebeli világ, nem úgy, mint egy 3D animációnál.
Iskolás korúak szülei mesélik, hogy milyen elképesztően ijesztő volt a gyerekeik számára például az új Oroszlánkirály film, aminek szerintem az eredeti, rajzfilm változata is nagyon drámai témákat dob be, de szerinted ez az új verzió hogyan lett még ennél is megrázóbb?
Nagyon brutális benne, hogy természetfilmként mutatja be ezt a nagyon megrázó, hamleti történetet, holott a természetfilmekről is tudjuk, hogy nagyon mesterkélt, amikor megpróbálnak az elkészült felvételekből sztorikat összerakni. Ez nagyon ritkán tud jól elsülni. Én imádtam az eredeti rajzfilmet, bár tény, hogy nem ötévesen találkoztam vele, de szerintem attól volt olyan sikeres, mert rengeteg bohókás szereplőt raktak bele, és elképesztően látványos, meg fantasztikus a zenéje. Az alap történet nagyon hasonló a Vukéhoz, azzal a különbséggel, hogy kevesebb a szereplő, és nem lett ennyire látványos. De ezekben azért olyan dráma van, ami talán nem feltétlen a legkisebbeknek való.
Én emlékszem, hogy ezek a mesék milyen megrázóak voltak nekem a gyerekkoromban.
Egy bizonyos pontig ez nem biztos, hogy baj szerintem. Én például imádtam a Hófehérkét meg a 101 kiskutyát. Felnőtt szemmel brutális dolgok vannak mindkettőben, de tény az is, hogy egy életkor után ezek a rajzfilmek már azt a szerepet is betöltik, hogy a gyerek igenis félhessen tőle, aztán a félelmét feloldják. Én emlékszem erre a bizsergető érzésre gyerekkoromból. Emlékszem arra, hogy kifejezetten kértem apukámat, hogy a mesében, amit kitalál, jöjjön a gonosz villanyóra-leolvasó, és én retteghessek tőle a paplan alatt. Ezek a rajzfilmek is kielégítenek ilyen igényeket. A Hófehérke például annak idején azért volt olyan nagy veszteség a moziüzemeltetőknek, mert imádták a gyerekek, de annyira ijesztőnek találták a gonosz mostoha átalakulását, hogy mindig bepisiltek, és cserélhették ki az ülések kárpitját. Nyilván nem azt akarom mondani, hogy jó, ha bepisilnek a gyerekek, de egy kis ijedtség biztosan nem árt.
Szerző: Kovács Kata
Fotó: Czirják Pál, GettyImages
