Világéletemben a felkészültségből igyekeztem biztonságot nyerni. Készültem az iskolai dolgozatokra, az értekezletekre, a fontos beszélgetésekre. Abban is biztos voltam, hogy szeretnék majd szülésfelkészítőre járni, bár kivételesen kicsit furának éreztem, hogy miért kell öt teljes szombat délelőttön keresztül készülni valamire, ami elvileg a világ legösztönösebb, legtermészetesebb dolga.
Egyszer láttam egy videót, amin egy tacskó megszülte a kölykeit: a nyelvével módszeresen kibontotta az apró kiskutyákat a bőrükre tapadó burokból, finoman elrágta a köldökzsinórt, a csukott szemű állatok pedig egyből odakúsztak az anyjukhoz szopni. Az egész annyira magától értetődő volt, mindenki tudta a dolgát, bezzeg egy kisbaba képtelen életben maradni a felnőttek segítsége nélkül, az meg talán még abszurdabb, hogy mi nők sem vagyunk képesek ösztönösen szülni – vagy hát valami ilyesmit szeretnének elhitetni velünk. Állítólag ha nem lenne túlfejlett frontális agykérgünk és nem akartunk volna felegyenesedni, mi is úgy 1,5-2 évig lennénk terhesek, az újszülött embergyerek pedig szépen a saját lábára állna és kacsázó léptekkel megindulna, mint egy zsiráfbébi.
De beütött az evolúció, és én ott ülök egy barátságosnak tűnő, de valójában elképesztően kényelmetlen babzsákon egy csomó terhes nő között és egy műanyag babát adunk körbe, nézegetjük a 12 meg a 20 hetes magzatokat. Gyorsan szeretném leszögezni, hogy rengeteg különböző szülésfelkészítő van, tartanak a kórházak és mindenféle egyesületek, alapítványok is: én egy olyat választottam, amit alapvetően természetes szülést támogató szülésznők vezetnek és amiben vajúdást segítő jóga, szoptatási tanácsadás és babamasszázs minitanfolyam is van.
Az első, amire rá kellett jönnöm, hogy nem igazán érzem jól magam sok kismama társaságában, azonnal elkezd nyomasztani a nő, aki azt kezdi magyarázni, hogy elvégezte a magzati kommunikáció tanfolyamot és azóta (egészen pontosan a 15. hét óta) folyamatosan kommunikál a babájával. Lenézek a hasamra és megállapítom, hogy mi nem beszélgetünk, a rúgdosást meg az esetek nagy részében inkább nevezném reflexnek, mint kommunikációnak, de azért reménykedem benne, hogy ez idővel változik majd. Még jobban idegesítenek az apukák, akik az anyukák szavába vágva magyaráznak a terhességről, és magamban egyáltalán nem értem, hogy egy szülésfelkészítőn miért hallok több férfihangot, mint nőit.
A „tananyag” a sziklaszilárd tényeken alapuló anatómiai sajátosságoktól egészen spirituális mélységekig mozog: megnézünk egy modellezett medencét, amin a szülésznő egy műanyag babát igyekszik áttuszkolni, tényleg irtó alaposan elmagyarázza a vajúdáskor beinduló hormonhatásokat, a méh tágulását és azt, hogyan forog a baba a szülőcsatornában. Szerintem ez mind baromi érdekes, bár a medence és a baba méreteit összevetve már itt látszik, hogy ez nem lesz egy könnyű menet – sajnos azt kell mondanom, hogy a gyereknek sem, még ha a valódi némileg agilisebb is a műanyagnál. A fájdalomcsillapításról szóló alkalmon nekem már kicsit furcsa, hogy kizárólag vízbe szülő német asszonyokról látunk videót: nekik láthatólag működik a természetes fájdalomcsillapítás az aromaterápiás masszázzsal meg a meleg vízzel, de szerintem az is teljesen jogos, ha valaki epidurált kér. Mikor felvetem, hogy Magyarországon azért a nők közel felét megcsászározzák, megfagy a levegő – ekkor derül ki számomra, hogy a császárról ilyen helyen nem nagyon szabad, vagy legalábbis nem érdemes beszélni, a szülésznő is csak annyit mond, hogy amikor autóba ülünk, akkor sem a balesetre készülünk. Azt már nem teszem hozzá, hogy annak azért statisztikailag bőven kevesebb esélye van, csak magamban eldöntöm, hogy majd azért külön utánajárok ennek az egész császár-dolognak.
Nem hiszem, hogy érdemes lenne részletezni a felkészítő anyagát vagy különösebben kritizálni a megközelítést: ebben a műfajban szerintem tényleg mindenkinek magának kell ráéreznie, hogy mi az, ami számára biztonságot ad, végül is neked kell eldöntened, hogy milyen szülést szeretnél. Mehetsz közösen lélegzős gyakorlatra, csak praktikus részletekre szorítkozó tájékoztatóra és holisztikusabb megközelítésű kurzusra is. De arra szerintem bármilyen szülésfelkészítő jó, hogy rádöbbenj, te magad alakítod a szabályokat, és igenis vannak ösztöneid, amikre érdemes hallgatni. Hogy ne engedj a nyomásnak, ami iszonyatos mértékben terheli a terhes nőket mindenfelől.
Nem tudom, hogy fogok-e kérni epidurált, nem tudom, hogy melyik lesz a legkényelmesebb vajúdó-pozíció. Mondjuk a vajúdós jógapózok gyakorlása közben van egy olyan erős megérzésem, hogy ha alapjáraton is rémesen idegesít, hogy a barátom egy derekam mögé csavart pokróccal próbálja taszigálni (vagyis ringatni) a csípőmet, akkor erre életem legfájdalmasabb élménye közben sem fogok kifejezetten vágyni. Persze ki tudja. Most még azt gondolom, én nem leszek olyan, aki egy évnél tovább szoptat, de fogalmam sincs, milyen érzés lesz, mikor először etetem meg a kisbabámat. De most már nem is zavar ez az egész: magamba szívom az információkat és úgy tekintek rájuk, mint lehetőségekre, nem parancsokra. Figyelem, hogy mit vált ki belőlem egy-egy tanács, hogy mi az, ami tetszik és mi az, amin utána csak röhögünk egy jót a barátommal. Igyekszem nem belecsavarodni abba, hogy az egyes szakértők és hangosabb nőrokonok szerint mi a jó és a rossz, mi kötelező és mi tilos, mert itt mégis csak az én gyerekemről van szó. Én vagyok az anyja (igen, már most az vagyok) és végre elhiszem, hogy a világon én tudom a legjobban, mire van szüksége.
