Milyen egy nagyúr érkezése?
Hohó, Maktúm bin Rashid Al Thani sejk, az már valaki! Ömleni fog a borravaló, dolláron taposunk, csengve gurulnak az aranyak mindenfelé. Kinyitod az ajtót, repül a százdolláros. Ki sem kell nyitnod az ajtót, mert automata, de meghajolva fogadod a vendéget, röppen a százdolláros. Rámosolyogsz, és laza kézmozdulattal a recepcióhoz tessékeled, bár magától is tudja, hogy ott a recepció, mert ki van írva bitang nagy betűkkel, hopp, a százdolláros. Megmutatod neki a bárt, százas. Megmutatod a lobbyt, amelynek a közepén áll, százas. Megmutatod a medencét, százas. Megmutatod az éttermet, százas. Átveszed a kezéből az autókulcsot, hogy leparkold a Lamborghinijét, suhan a markodba vagy háromszáz. Beviszed neki a szobaszervizt, jön a háromszáz. Virágot hozol neki, ha kell, tiéd a visszajáró, több száz dolcsi megint. Felkísérsz hozzá egy lányt, ötszáz. Ha ügyes vagy, még a lányt is lehúzod, mondván, hogy választhattál volna helyette mást. Ja, és ne gondold, hogy egy ekkora uraság akár egy ujjal is hozzáér a manihoz! Frászt. Van két embere külön erre a célra. A négy testőr mellett ez a két simára borotvált, Armani-öltönyös pasas kíséri, és a főni egyetlen ujjmozdulatára osztják az áldást.
Azért ne hidd, hogy rongyosra keresed majd magad, mert amint a sejk egy négyzetcentimétert mozdul az épületen belül, fürtökben lógnak rajta máris a londinerek. Megmozdítja a szemöldökét ebéd közben, és indul a százméteres síkfutás világbajnoki döntője, győz, aki először ér az asztalhoz, és leszakítja a pénzdíjat. Bármilyen civilizáltak is munkatársaink, ilyenkor ölni tudnának az uralkodói jóindulat egyetlen aranyrögéért. Néma csendben, kifogástalan eleganciával ugyan, de egy előnyösebb pozíció reményében beletapossák egymást a padlóba, lerúgják a lépcsőn, odakenik a lift falára. Nincs mese, itt az erősebb kutya… eszik.
A személyzetből mindenki kidolgozza a maga kis stratégiáját, és mintha az évszázad bankrablását terveznék, úgy agyalják ki, mikor és melyik fordulóban, melyik liftnél vagy folyosón ütnek rajta a gyanútlan uralkodón. Anett, a szeplős szobalány élénken készülődik, hosszú vörös haját fésülgeti, és blúzait vasalgatja, mert félreérthetetlen jelekből emlékszik rá, hogy a nagy Maktúm kedvenc nőtípusát testesíti meg. Egy érzelmes pillanatában a sejk megvallotta, hogy kisfiúkorában édesanyja, akit az udvari élet sűrű időbeosztása miatt oly ritkán látott, mindig vörösre festetve hordta hosszú haját. Azóta a természetes vörösöknek képtelen ellenállni. A többi szobalány azon gondolkodik, hogyan lehetne szerét ejteni, hogy Anettet valami csúnya vírus döntse le lábáról vagy egyszerűen eltörje valamelyik végtagját. Botond meg belebokszolt az egyik tálalószekrénybe, egészen feldagadtak az ujjai. Kész szerencse, hogy a bútor keményfából készült, és nem esett baja, különben kifizettették volna vele, mint azt a két talpas poharat, melyek az ütéstől összekoccantak, és eltörtek. Szegény fiú mindeddig úgy tudta, egészen tartós és megbonthatatlan kapcsolatban él Anettel, senki nem állhat közéjük. Ráadásul a lány kiakadt rá, hiszen ő éppen a kettejük kapcsolata miatt tesz a sejk kedvére, aki afféle anyapótléknak tekinti, és cserébe kész nagylelkűen megalapozni kettejük pompás jövőjét. Bár ez a jövő egyre kevésbé tűnik pompásnak a lány szemében.
A sejk sose bízza a véletlenre, mindig a tetőpanorámás lakosztályra pályázik, jacuzzival, aranykáddal, bérelt luxusautóval. Szereti, ha több száz éves piák vannak a bárszekrényben, mert hát mait minden hülye tud venni a TESCOban. Általában divatbemutatót és exkluzív ékszerkollekció-ismertetést is igényel, mert a feleségei elvárják, hogy vigyen egy kis vásárfiát, s kínosan kell ügyelnie a protokollra, különben az asszonyok összekapnak, és nem áll meg előttük. Vagy meg kell mérgeztetnie valamelyiket, ami rém kínos tud lenni.
Ahányszor itt járt, mindig volt valami új bolondériája. Vagy nagy a fantáziája, vagy nagyon unja magát, és jódolgában már azt se tudja, mivel szórakozzon. Vagy van egy remekül összeállított agytrösztje, akiknek fejvesztés terhe mellett gondoskodniuk kell róla, hogy őfelségének mindig akadjon váratlan mulatsága. Egyik évben teljes kaszinót kellett berendezni neki vendégekkel, a legszigorúbb biztonsági előírások mellett, itt, a házban, kibérelt hozzá egy emeletet. Máskor hozta magával a focicsapatát, kivette a stadiont, hogy játsszanak a magyar bajnokkal, s ha egy mód van rá, nyerjenek is. Volt rá egy mód. Vagy külön futamot rendelt a lóversenypályán, két díjnyertes paripáját is átszállíttatta magánrepülőn, s nagy mosolygás közepette vette át a trófeákat. Forrás hiányában még egyetlen eszelős ötlete sem hiúsult meg, hiszen köztudott, hogy bal zsebében befektetési bankok, jobb zsebében több ezer luxuskocsiból álló magánautó-gyűjtemény, mellényzsebében az afrikai befektetéseiről szóló szerződések, farzsebében távközlési és megújuló energiaforrásokat kiaknázó cégeinek részvénypakkjai szunnyadoznak.
Idén megint rákapott valamire, a biliárd lett a mindene, részt vett a legnagyobb világversenyeken, szponzorszerződéseket kötött, különdíjakat alapított, lepacsizott és összefotózkodott az összes menőmanó játékossal. Meg is hagyta, hogy ha már Budapestre jön, egy versenyméretű biliárdasztal mindenképp nélkülözhetetlen a szokásos emeleti lakosztályba. Igazgatónk mosolyogva hajlongott, és neki is látott a projekt megvalósításának. Gond egy szál se, természetesen. Ám kiderült, hogy egy minden előírásnak megfelelő biliárdasztal sem a liftbe nem fér be, sem a lépcsőházban nem lehet felküzdeni. Javasoltak helyette egy valamivel kisebb, ám még mindig profi gyakorlóasztalt az uralkodónak, ám ő ezen felpaprikázta magát. Mégis, kinek nézik? Azon még jobban feldühödött, mikor felajánlották, hogy külön limuzinnal szállítják át, amikor csak kívánja, a város legelőkelőbb biliárdszalonjába, melyet természetesen teljes egészében rendelkezésére bocsátanak. Megmakacsolta magát, a biliárdasztalnak ott kell állnia a lakosztályban, ha törik, ha szakad, kerüljön bármibe is.
Innen már szinte fáklyásmenet volt az egész. Nekiláttak a lépcsőház kibontásának, jöttek-mentek a melósok, szikráztak a korlátok, porlott a beton. A lakók nem voltak boldogok, árengedményt kaptak, sűrűn kértünk elnézést tőlük. Az utolsó pillanatban a hotelt tervező neves építész is megneszelte a dolgot, és kiverte a balhét, hogy itt az ő főművét akarják tönkrevágni, ami hallatlan botrány, a szabad művészet elárulása, ennek ő megfelelő sajtófórumokon hangot fog adni. A szabad művészetnek is van ára, meg lehet egyezni vele egy szabad szemmel jól látható összegecskében. A biliárdasztal helyére került, a lépcsőházat helyreállították, mindenki jól járt. A sejk talicskaszámra osztogatta a borravalót, Anett keblén merengve emlékezetébe idézte édesanyját, és beleszürcsölt a százhúsz éves Château Lafitte-be. Csak azt sajnálta nagyon, hogy a sok tárgyalás, a sűrű program miatt nem jutott ideje kedvenc hobbijára, a biliárdozásra. Sebaj, majd odahaza, hiszen palotája valamennyi lakosztályába állíttatott már asztalt.
Milyen egy nagyúr érkezése?
Kicsit penészes a szalma, az állatok kelletlenül ropogtatják, fene a finnyás bélüket. Az eső becsurog a tető résein, látszik a tehenek, juhok s a szamár lehelete. Legalább a rezsivel nem lesz gond, morfondírozik József. Átvette a süvöltő babát az asszonytól, aki halálosan kimerült, míg tolófájások kíséretében, szamárháton zötykölődve, órákig hiába kerestek szállást. Aztán kiküzdötte magából a gyermeket, József nagy nehezen szerzett fát, melegített vizet, világra segítette a méhlepényt, elvágta a köldökzsinórt. Állat számtalan ellett már a keze között, eleven asszonnyal így még nem volt dolga. Apukának nincs túl bársonyos hangja, de azért próbálkozik valami vacak altatóval, kíméljük addig is anyukát! Alszik a teve, alszik a sakál, alszik az államon a szakáll… Nem biztos, hogy így van a szövege, de a kicsinek tetszik, kezd elszunnyadni. Melyik apa ne érezné át, hogy az ő gyereke körül forog minden? Megérkezett a legnagyobb úr, a világ teremtője.
