Simon fiunk volt a hatból az első gyerek, Zuglóban éltünk, öt évesen adtuk be óvodába. Reggelente kézen fogva ballagtunk odáig, és minthogy a környéken sok szimpatikus családot ismertünk, azt reméltük, jó helyen van. Mígnem az óvó nénik egy nap szigorúan közölték, beszéljünk a fiunkkal, mert minősíthetetlenül verekszik, komoly sérülést okozott egyik társának. Kérdőre vontuk, mesélje már el, hogy volt ez az egész. Sírva fakadt, és megvallotta, hogy fogmosás közben egyik társa odavetette neki: „ledarálom az anyádat”. Ettől ő úgy megijedt, hogy a keze ügyébe eső fogkrémmel odacsapott a másiknak, és minthogy akkoriban még a fémtubusok voltak forgalomban, a srác karján felszakadt a bőr. Mikor feleségem, Juli megkérdezte, mit jelent a ledarálás, Simon még jobban elkezdett zokogni, és közölte, hogy fogalma sincs, csak nagyon rémisztő. A szülői értekezleten aztán körbenéztünk, és pánikszerűen kivettük fiunkat az intézményből.
Már elsős iskolás volt, mikor reggel a táskáját csukta be, ám az felborult, és fémpénzek gurultak ki belőle. Hosszan kellett faggatni, hogy színt valljon. Kiderült, egyik osztálytársa terrorizálja őt, megfenyegette, hogy kinyírja az anyját, ha nem kap minden nap egy százast. Ő pedig összelopdosta pénztárcámból a szükséges összeget, és beszállította a védelmi pénzt. Mikor közöltem vele, hogy beszélni fogok a Zsoltikával, kétségbe volt esve, mert vége a világnak. A srác többször bukott, több, mint durva helyzetben élt egy foglalt lakásban öt-hat testvérével, akik mind másik apától származnak, az édesanya pedig váltogatta partnereit, és időnként nyoma veszett, olyankor a kispókról nővérei gondoskodtak. A család a gyámhatósági pengeélen táncolt.
Zsoltit az aulában kaptam el, félrehívtam, mondván, beszélnünk kell. Közöltem vele, rosszul esik, hogy ráijeszt a fiamra, és hogy éppen az anyukája kapcsán fenyegeti meg. Gondolom, ő se szeretné az ilyesmit. Az én dolgom az lenne, hogy szóljak az igazgatónak, aki elintézné az egész ügyet, de nem akartam rögtön ehhez a megoldáshoz folyamodni. Bíztam abban, hogy megbeszélhetjük ezt egymással, mint férfi a férfival. Ha bocsánatot kér Simontól, és ezentúl nem bántja őt, hajlandó vagyok szemet hunyni az eddigiek felett, de amint megint ilyesmi történik, muszáj szólnom a tanároknak. Pedig ezt nem akarom, és gondolom, ő sem. Kezet szorítottunk, és izgalommal vártam a folytatást. Simon mesélte, hogy ettől fogva osztálytársa testőrként járt mellette, és aki csak ferde szemmel nézett rá, annak Zsoltival gyűlt meg a baja. Egyik alkalommal, mikor Simonért mentem, Zsolti meglátott, és messziről kiáltotta: „bácsi, bácsi, megvédem ám a Simont”!
Kedves barátaink rendeztek madarásztábort tábortűzzel, játékokkal, színes programmal, a legnagyobb örömmel küldtük le hát az Alföld közepére két kisiskolás legnagyobbunkat. Tudtuk, hogy jó kezekben lesznek. Utólag kiderült persze, hogy ez korántsem volt garantált. Itt is akadt, aki belekötött a gyerkőcökbe, dobálta és felkergette a fára őket a szervezők tudta nélkül. Na ugye! Megint csak úgy kihajítottam őket a pusztába, és botorul azt hittem, biztonságban vannak! Táborzárás előtt lementem kocsival értük, ott töltöttem az estét, együtt aludtunk a sátorban. Jobb felől Margit, bal felől Simon, két cingár iskolás, akik belőlünk lettek, és akiket már aligha tudunk megvédeni bármitől. Középen hevertem, kétoldalt fogták a kezemet. Nem vagyok túl jó alvó, mindketten bőszen hortyogtak már, én meg még mindig álmatlanul forgolódtam a polifoamon. Vagy a hátamon feküdtem, s akkor volt a legkevesebb esélyem, hogy elnyomjon az álom, vagy valamelyik oldalamra fordultam, és elengedtem egyikük kezét a másikért. Valakit cserben hagytam. Hallgattam a ponyva túloldaláról az elvileg barátságos erdő bizarr hangjait, a faleveleket, ahogy leszánkáztak az impregnált szöveten. Az égen repülő húzott távoli morajjal, pár nappal később nekem is külföldre kell majd mennem. Elhagyom őket megint.
Ugyanúgy, ahogy mandulaműtétjük alkalmával is történt. Két óvódás korú, akik folyton betegeskednek, a doki meg kitalálta, hogy távolíttassuk el azokat a nyavalyákat, hátha javul a helyzet. Feleségem otthon a kicsivel és a szoptatós babával, nekem kellett bevonulnom a kórházba. Vártunk a sorunkra, s közben egymás után tolták ki a műtőből az elkábult, holtsápadt kölköket, akiknek orrából vagy szája szélén szivárgott a vér. A vékonycsontú Simon férfias indulattal fogadkozott, hogy ha ezt meg merik csinálni a húgával, behúz egyet az orvosoknak. Aztán ők is megjöttek az operáció múltán, guruló ágyukban, nyúzottan. A kórháziak kivételes kegyként megengedték, hogy a két gyerek ágya közé húzott széken ülve, kezüket fogva tölthessem az éjszakát. Kicsit bosszantott, mert a kórteremben három anyuka is tartózkodott, nekik ágy is járt, talán fizettek érte külön, fogalmam sem volt, nekünk ilyen lehetőséget nem ajánlottak fel. Egyikük, egy meglehetősen debella nőszemély hálóingében kijárt éjszaka, felriadva többször láttam áthömpölyögni a kórtermen. Éjjel két óra körül aztán felébresztett a nővér, hogy azonnal távozzam, mert Madám Debella annyira retteg jelenlétemtől, hogy képtelen aludni. Az agyam durrant el! Ott ülök sajgó tagokkal egy nyomorult széken két gyermekem kezét fogva, és eközben biztos százhúsz kilós hústornyok megerőszakolásáról ábrándozom… Utólag sajnálom a nőt, keresztülmehetett már egyen-máson élete során, ha ez volt az első, ami eszébe jutott egy kölkei ágya mellett virrasztó apukáról. Kiléptem a kórház kapuján, ott hagytam az enyéimet idegenek kénye-kedvére.
Fotó: Molnár Mihály
