Amikor eldöntöttem, hogy ezzel a témával szeretnék foglalkozni, sok minden végigfutott az agyamon. Egy percre el is bizonytalanodtam. Bevallom féltem kicsit. Féltem, hogy nem találok majd olyan érintettet, aki hajlandó lesz nekem elmondani a történetét. De ennél is jobban rettegtem attól, hogy kérdéseimmel csak még több fájdalmat okozok majd. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezzel a cikkel akár segíthetek is. Pedig így történt.
Amikor az abortusz szigorításáról esetleg betiltásáról folyik a vita, kimondva vagy kimondatlanul, de a társadalom egy része a nőket teszi felelőssé a kialakult helyzetért. Nem vizsgálják meg a teljes képet, egyszerűen csak ítélkeznek. Ebben a környezetben nem is csoda, hogy az érintettek sokszor még a legközelebbi barátaiknak, családtagjaiknak sem mernek beszélni a velük történtekről.
Talán ez volt az oka annak, hogy a cikksorozatunkban megszólaló nők nem csak, hogy segítőkészen és nyíltan válaszoltak a kérdésekre, de többen voltak, akik meg is köszönték ezt a lehetőséget. Annyi titkolózás és elfojtás után itt és most következmények nélkül, őszintén beszélhettek.
Krisztina
„21 éves vagyok egyedülálló. Bántalmazott gyerek voltam, így semmilyen családi háttérrel nem rendelkezem. Egy népszerű étteremben vagyok felszolgáló. Erről annyit kell tudni, hogy 10-23 óráig dolgozom hetente öt napot. Egyik este a munkából hazamenet egy építési terület mellett kellett elmennem buszterelés miatt. Nemi erőszak áldozata lettem.
Mikor megtudtam, hogy terhes vagyok nem volt bennem kétely, hogy mit kell tennem. Nem tudtam elviselni a megrázkódtatást és felnevelni egy halálfélelemben, rettegésben, gyalázatban megfogant gyermeket. Bár tudom, hogy nem tehet róla, de el akartam felejteni ezt a traumát. Azóta is több pszichiáter kezel.
A védőnő a történtek tudtában nem is próbált meggyőzni. Látta rajtam a mérhetetlen rettegést. A kórházban is maximálisan támogattak és nem akartak még jobban felzaklatni vagy bűntudatot kelteni bennem.
Egész életemben nagy családot akartam. Egy boldog kapcsolatban ez a baba Isten ajándéka… Ebben az esetben tragédiának éltem meg.
Amíg nem éli meg az ember, hogy milyen egy nőnek egy ilyen terhet cipelni addig nincs joga ítélkezni. Még ha nem is erőszakban esett az adott nő teherbe, akkor is lehet olyan dolog az életében, amibe egy baba most nem fér bele.
Szeretném, ha mindenki, aki ezeket a nőket (és persze csak a nőket, mert a férfiaknak ehhez „semmi közük és nem hibásak egyáltalán”) gyilkosnak tartja és lelketlennek, az belegondolna abba, ha most megtudná, hogy azonnal gondoskodnia kell egy élőlényről… Meg tudná tenni? Anyagilag, mentálisan, fizikailag? Ja és persze jól! Mert ez a legfontosabb.”
Kata
„24 éves vagyok, már sok éve biztos párkapcsolatban élek, pár éve házasok is vagyunk. A műtéten most nyáron estem át. Én nem gondolkodtam az abortuszon, hanem teljesen biztos voltam benne, amint megláttam a második csíkot a teszten. Ez az az eset, amit úgy szoktak hívni, hogy a védekezés melletti 1 százalék. Mindig óvszerrel védekeztünk, annak minden szabályát betartva.
A cég mosdójában csináltam meg tesztet és legalább fél óráig sírva ültem bent, mikor határozottan két csíkos lett. Tudtam, hogy egy baba most sajnos nem fér az életembe. Habár stabil a házasságom és nem is keresünk rosszul, de egy kis albérletben lakunk, ami persze méregdrága, ezért alapból is kilátástalannak tűnik a saját ház terve, nemhogy úgy, ha még bevállalunk mellé egy babát is, akit technikailag nem is nagyon tudunk hova tenni a lakásban. Ráadásul épp a próbaidőmet töltöttem a munkahelyemen, az első főállásomban az egyetem elvégzése után és pontosan tudtam, hogy egy stabil karrierből gyesre menve sem könnyű folytatni, nemhogy pályakezdőként. Ráadásul hiába a stabil kapcsolat, ha a munka mellett alig van időnk egymásra, általában csak aludni fekszünk le egymás mellé…. Röviden….gyenge voltam, minden értelemben …
Egyszerűen tudtam, hogy ennek a gyermekem is kárát látná. A férjemnek persze elmondtam. Nagyon megértő volt, rögtön azt kérdezte, hogy én mit szeretnék, amire én csak annyit tudtam felelni, hogy nem szeretném. Innentől kezdve, habár próbált segíteni, de kicsit úgy éreztem, hogy eltávolítja magát a helyzettől. Még három barátnőmnek mondtam el, ők sokat segítettek, de senki másnak. A család nem értette volna meg…
Meghallgattam a szívhangot, gondoltam az majd átkapcsol bennem valamit, de sajnos nem. A műtétemet magánkórházban végezték, senkin nem lehetett érezni, hogy megvetne a döntésemért, ahogy másnap a műtét napján sem. Mindenki kedves és figyelmes volt, legalább óránként bejöttek ellenőrizni, odafigyeltek rám.
Míg a tágító hatott, addig volt időm megbeszélni a babámmal mindent. Tényleg beszéltem hozzá, ahogy sokszor korábban is. Bocsánatot kértem tőle és megígértem neki, hogy visszajöhet, amint összeszedtem magam és olyan anyukája tudok majd lenni, amilyet érdemel. Szentül hiszem, hogy ez segített abban, hogy ne emésszen fel a bűntudat. Lezajlott a műtét és egy pillanat alatt megszűnt az összes tünet és olyan üresnek éreztem magam.
Szerintem összességében lelki szinten nekem erőt adott, most már sokkal többet tudok magamról, arról, hogy erős vagyok és most már a férjemmel is merünk beszélni a babatervezésről. Ami még kicsit odébb van, de rajta vagyunk, hogy betarthassam a babának tett ígéretemet és stabil környezetet teremtsünk minden értelemben. Tehát én úgy tudtam feldolgozni ezt, hogy nem távolítottam el magam érzelmileg a babától.
Sosem voltam kimondottan abortusz párti, mert én inkább az előre gondolkodásban és a védekezésben hiszek, de soha nem is voltam ellene, hiszen tudom, hogy olykor vagy így, vagy úgy de csúszhat hiba a gépezetbe és szerintem mindenkinek szíve joga meghozni a kellő döntést.”
Fotó: Getty Images
