Alig vártuk már a második genetikai ultrahangot, hogy újra láthassuk a kislányunkat: kedd reggel a barátom megborotválkozott és felvette az egyik kedvenc lenvászon ingét, én még előző este hajat mostam és kikészítettem egy csinos ruhát. Miközben készülődünk, magamban azon nevetek, mennyire röhejes, hogy próbálunk jó benyomást tenni a babánkra, hogy úgy készülünk erre a vizsgálatra, mint valami fontos meetingre – pedig amúgy ha valami (néha egészen igazságtalan módon) magától értetődő, az pont a gyerekek szüleik iránt érzett feltétlen szeretete. A genetikai ultrahangban egyébként szerintem mindig van valami furcsán elidegenítő: nézed a kisbabád felsőtestének keresztmetszetét benne egy fehér folttal, ami elvileg egy apró gyomor, aztán megmérik a különböző testrészeket és csontokat – fejkörfogat, haskörfogat, combcsont, a kisujj középső perce, satöbbi. Kizárják a nyúlszájat meg a dongalábat, megnézik az agy állapotát és hogy megfelelően ürül-e a hólyag. Minden rendben, de emiatt most már nem aggódtam annyira, kicsit el is kalandozom, ahogy sorolják az optimális méreteket és funkciókat és inkább csak nézem a gyerekem, de neki nem tetszik az egész, folyton el akar fordulni, ettől pedig úgy érzem magam, mint valami csaló, aki idő előtt próbál meglesni valamit, amit nem szabadna neki.
Az első genetikai ultrahangra még sok szorongással érkeztünk, – vagyis állítólag csak én – végül is ott látod először igazán a gyereked, ott szűrik ki a súlyos szindrómákat, ráadásul szerintem van valami fenyegető az időzítésben is: addig kell megcsináltatni, hogy ha valami aggasztót mondanak a vizsgálaton, még megszakíthasd a terhességet. A második ultrahangra úgy mész, hogy korábban már megbizonyosodhattál róla, hogy a babádnak nincsen három feje vagy kutyateste (bármit is láttál a terhesálmokban), leginkább a méreteire kíváncsiak meg néhány belső szerv működésére. Ezért könnyebb beleengedni magad a mozizásba, pláne, hogy van 4D-s felvétel is, ami már egészen látványos: mondjuk a baba még inkább úgy néz ki, mint a csecsemő Voldemort az utolsó Harry Potter-film végén (a miénk vékony, csontos kis karocskáival hadonászik az arca előtt) de azért így is jó látni. Az ilyesmik kapcsán szerintem a kismamáknak amúgy is nagyon alacsonyak az elvárásai, egy-egy pár másodpercre kivehető arcrészletet már gondolkodás nélkül fotózok, hogy szétküldjem az összes ismerősömnek, pedig régebben azt gondoltam, a technológia miatt az ilyen képeken mindig úgy néznek ki a babák, mintha zsigerek között úszkáló sáremberek lennének.
Az Istenhegyi úton egyébként nagyon kedvesek velünk (a magánegészségügy varázsa), a futurisztikus gépek olyan pontosan megmutatják a kisbabánk testét, hogy az szinte félelmetes, nekem pedig eszembe jut, ahogy a nagymamám meséli, hogy az ő idejében kivártad a kilenc hónapot, aztán majd akkor megtudtad, hogy fiad vagy lányod van-e, egy vagy kettő. De mi már tudjuk, hogy a miénk kislány, a kedvenc orvosunk rendíthetetlen határozottsággal erősíti meg újra. Úgy 20 perc az egész, utána még 10, amíg megbeszéljük, milyen aranyos volt, mikor ezt meg azt csinálta, aztán vissza minden a szokásos állapotba, hogy ő odabent van, mi meg idekint és igazából fogalmunk sincsen róla, mit csinál. Nagyon megnyugtató és megható egy-egy ilyen ultrahang, de sajnos nagyon kevés van belőle az egész terhesség alatt – a következő csak a 30. héten lesz, és persze elvileg lehetne mindennap magán ultrahangra járni, amennyire levettem, az nem igazán tetszene a gyerekünknek. Szóval ezek megmaradnak ünnepnapoknak, türelmesnek kell lenni, és bár alapvetően az nem az erősségem, most úgy érzem, ahogy halad előre a terhesség, egyre jobban megy.
Egyébként az egész második trimeszteremre jellemző ez a lecsendesedés. Mikor legutóbb a nőgyógyásznál jártam, az adminisztráció közben kedvesen azt mondta, „na, panaszkodjon” de én csak megráztam a fejem, tulajdonképpen semmi bajom – kicsit már fáj a derekam, ha sokáig állok, de még mindig van energiám, heti kétszer sportolni járok, elmegyek kirándulni, házibuliba, moziba, interjúzni. Rendezgetem a lakást, a pincébe hordjuk a felesleges bútorokat, összeállítottam a listát a szükséges babaholmikról és már meg is rendeltük a kiságyat. Hogy túl korai-e, nem tudom, nem mintha lenne az ilyesmire szabály. Mikor egy kétgyerekes barátnőmet kérdezgettem, hogy szerinte megvehetem-e már azt a borzasztóan aranyos kis kardigánt, amit kinéztem, gondolkodás nélkül rávágta, hogy persze, végül is ő is megveszi a gyerekeinek a következő szezon darabjait, hiába történhet még addig bármipapíron. Persze tudom, hogy a terhesség és a szülés kockázatai a legvégéig ott fognak motoszkálni a fejemben, de az is lehet (sőt, valószínű), hogy ez mostantól már örökre így lesz. Már az aggódás. Furcsa módon egyszerre van bennem félelem és egy erős tudat, hogy soha semmi baja nem történhet, de néha elszorul a szívem, ha beteg gyerekekről olvasok, sőt, múltkor annyira megijedtem, hogy egy magán vérvételre is bejelentkeztem. És valahol mégis azt érzem, hogy nincs mitől tartanom: már kétszer is láttam a csúcstechnológiás műszerekkel lemért tökéletes profilját, megszámolhattam az ujjacskákat, figyeltem a stilizált, mégis jellegzetes fekete-fehér babaformát. A második genetikai ultrahang végén az az orvos úgy engedett el minket, hogy azt mondta: „én semmi olyat nem látok ezen a gyereken, ami ne tetszene nekem”. És én büszke voltam, mert mi már tudtuk ugyan, hogy tökéletes, de egy ilyen szaktekintélytől ez azért mégis nagy elismerés.
