Különállóként tekinthetünk magunkra társaságban, a munkahelyünkön, a barátaink között, sőt még házastársi kapcsolatban is egy nagy családban. Ezzel szemben számtalan példát láthatunk arra is, hogy valaki egyedül él és egymaga jár szórakozni, mégsem érzi magát magányosnak. Akkor talán ez a nyomasztó érzés nem is a külvilágtól, más emberek társaságának hiányától függ? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjunk, először is definiálnunk kell, hogy mit is jelent a magány és minek a következtében alakulhat ki.
A magány nem más, mint egyfajta belső üresség érzése, ami abból fakad, hogy nincsenek jelen az életünkben olyan emberek, akikkel megoszthatnánk az érzelmeinket és a tapasztalatainkat. Szociális lényekként szükségünk van arra, hogy megosszuk másokkal azokat a benyomásokat, amelyeket a külvilág gyakorol ránk, mert ha ezt nem tesszük, akkor azt érezhetjük, hogy ezek a benyomások csak és kizárólag ránk hatnak és minket érintenek. Amikor magányosnak érezzük magunkat, akkor úgy gondoljuk, hogy senki más nem látja olyannak a világot, mint amilyennek mi, senki nem tapasztalja meg ugyanazt és egyedül vagyunk az érzéseinkkel. Úgy érezzük, hogy nincs senki az életünkben, aki megértene. Ezért rendkívül fontos, hogy lássuk és érezzük, hogy mások is hasonló dolgokat tapasztalnak, mint mi.
Amikor a magány jeleit véljük felfedezni magunkon, akkor ezt úgy próbáljuk meg orvosolni, hogy többet járunk emberek közé, próbáljuk a lehető legtöbb időre a lehető legtöbb emberrel körbevenni magunkat. Ez azonban rossz megközelítése a problémának. Attól még, hogy emberek társaságát keresed és folyamatosan van melletted valaki, a magány érzése nem fog megszűnni. Vegyünk például egy bevásárlóközpontot. Egy bevásárlóközpont zsúfolásig van emberekkel, de ennek ellenére még sem érezzük jól magunkat közöttük. Ennek pedig az az oka, hogy semmiféle kapcsolat nem alakul ki az emberek között. Mindenki megy a saját feje után, intézi a dolgait és azzal foglalkozik, ami az ő figyelmét éppen akkor leköti. Semmilyen tapasztalatban nem osztozunk, semmiféle érzést nem váltottunk ki egymásból, még csak egymás szemébe sem nézünk. Nincs kapcsolat. Most nézzük, hogy ezzel szemben mi történik veled egy színházban. A színházban attól függetlenül, hogy egy rakás idegen ember vesz körül, ugyanazt az előadást nézitek. Mindannyian egyetlen irányba, egyetlen pontra, a színpadra fókuszáltok. Egy azon dolgot tapasztaltok meg, ráadásul egy időben. Ahogy zajlik az előadás, a történet különböző érzelmeket vált ki belőled. Örömet, szomorúságot, felháborodást, dühöt, izgalmat az előadástól függően. Amikor egy pillanatra elvonatkoztatsz a darabtól és körbenézel a teremben, akkor azt láthatod, hogy mások is pontosan ugyanezeket az érzelmeket élik át, ráadásul ugyanazokban a pillanatokban. Az előadás alatt kialakul egyfajta érzelmi kapcsolat a nézők között, aminek következtében a magányos ember már nem érzi magát annyira különállónak és meg nem értettnek. Ezért jár olyan sok magányos fiatal moziba. Ameddig a film forog a vásznon, úgy érzi, hogy a körülötte helyet foglalókkal ugyanazt a dolgot tapasztalja meg és osztozik másokkal az átélt érzésein. Ennek tudatában már megérthető, hogy mi is a magány egyetlen gyógymódja.
A magány egyetlen gyógymódja, ha egy számodra fontos törekvésben társaságot alkotsz olyan emberekkel, akik hasonlóan gondolkodnak és éreznek, mint te. A magány akkor fog eltűnni az életedből, ha végre úgy érezheted, hogy nem vagy egyedül a világban, nem vagy egyedül az érzéseiddel, mert vannak körülötted mások is, akik ugyanúgy látják a dolgokat, mint ahogy te. Pontosan úgy, ahogy a színházas példában. Ott ülsz a teremben, akár több száz ember társaságában, akik abban a másfél-két órában ugyanazt tapasztalják, amit te, és hasonlóan is éreznek a történtek iránt. Ezt az érzést kell átültetned a mindennapjaidba. Ezt pedig úgy teheted meg, hogy vagy kitűzöl magad elé egy célt, vagy csatlakozol egy törekvéshez. Ez a törekvés idővel be fog vonzani egy rakás olyan embert, akinek hasonlóak a céljai és ugyanúgy gondolkodnak, mint te. Az első dolog, amit ehhez meg kell tenned, hogy megfogalmazod az életcélod. Nevezd meg a hegycsúcsodat, amit meg akarsz mászni. Ez lehet akár egy ötlet megvalósítása, amivel vállalkozásba kezdenél, egy hobbi magasabb szintre emelése, belépés egy sportegyesületbe vagy egy közösség, mozgalom létrehozása. Teljesen mindegy, mi ez a cél, a lényeg, hogy megtaláld és legyen számodra annyira fontos és vágyott, hogy képes legyél minden figyelmedet ráirányítani. Ha megtalálod ezt a dolgot, a magányod megszűnik. Miért? Mert, ha kitűzöl magad elé egy célt (egy elsőre nehezen megvalósítható dolgot, ami úgy tűnhet, hogy jelen helyzetedben túlmutat rajtad) és a nyomába eredsz, akkor olyan belső erők szabadulnak fel benned, amelyekről nem is gondoltad volna, hogy a birtokukban vagy. Amikor kitűzöd magad elé ezt vágyott dolgot és elkezdesz haladni az irányába, akkor az minden figyelmedet le fogja kötni, méghozzá annyira, hogy nem is lesz időd azon gondolkodni, hogy most épp magányosnak érzed-e magad vagy sem. Amikor haladsz a célod felé, akkor idővel azt veheted észre, hogy más emberek is csatlakoznak hozzád az utadon. Olyan emberek, akik ugyanezt a „hegycsúcsot” tűzték ki maguk elé, ugyanúgy éreznek az irányába és a múltban hasonló tapasztalatokat szereztek, mint te. Ezek az emberek erősíteni fogják a hitedet a célodban, a tudatot, hogy nem vagy egyedül ezzel a törekvéssel, és nem csak te éled meg ugyanúgy az adott helyzeteket. Amikor ez megtörténik, akkor részévé válsz egy csoportnak, ami halad valami felé. Ez az érzés és tudat lesz képes arra, hogy betöltse a benned tátongó ürességet és megszüntesse a magány érzését.
Sokan követik el azt a hibát, hogy egy másik embertől várják azt, hogy betöltse ezt az űrt a lelkükben, és hogy boldoggá tegye őket. Ez egy rendkívül abszurd és naiv gondolat, ami egyben végtelenül önző is. Mégis, hogyan lehet ekkora terhet rakni egy másik ember nyakába? Hogyan lehet olyan felfogással kapcsolatba kezdeni, hogy „Tőled függ az én boldogságom. Neked kell betölteni ezt az űrt a lelkemben, mert ha magányosnak érzem magam melletted, az a te hibád.”? Ez egy rendkívül káros felfogás, ami már a kapcsolat elején halálra ítélheti azt. Meg kell értened, hogy a magányodat nem egy személy fogja megszüntetni, hanem egy folyamat. Egy folyamat, ami úgy kezdődik, hogy szabad utat engedsz az ambíciódnak és kitűzöd magad elé az életcélod. Fontos, hogy ez a cél a jelen helyzeteden és a meglévő képességeiden túlmutasson, mert csak akkor fogod tudni ráirányítani a figyelmedet, ha erőfeszítéseket kell tenned, ha sokat kell gondolkodnod rajta, ha keresned kell a lehetőségeidet és a megoldásokat. Ennek a célnak nem kell egy „világmegváltó” tervnek lennie. Egy egészen „apró” cél is lehet, mint például egy könyv megírása, egy új szakma kitanulása (amit mindig is szerettél volna), egy közösség létrehozása, egy új hobbi vagy egy vállalkozás beindítása. A lényeg, hogy számodra fontos legyen. Amint elkezded megmászni ezt a hegycsúcsot, emberek fognak csatlakozni hozzád. Emberek, akik ugyanúgy látják a világot, mint te és hasonlóan is gondolkodnak. Segíteni fognak túljutni az akadályokon, ott lesznek melletted a nehéz helyzetekben, erősíteni fogják a hitedet és a tudatot, hogy nem vagy egyedül. Osztozhatsz velük a tapasztalataidban, a sikereidben és a kudarcokban. Osztozhatsz az érzéseidben, a dicsőségben és a csalódásokban.
A magány egyetlen gyógymódja dióhéjban tehát: Nevezd meg a hegycsúcsodat, kezd el megmászni, aki pedig csatlakozni akar hozzád az úton, annak engedd, végül pedig osztozzatok a sikerekben és a kudarcokban. Érezd, hogy a részese vagy egy törekvésnek, ami túlmutat rajtad, hogy együtt, másokkal haladsz valami felé. Ez a folyamat fogja betölteni a lelkedben tátongó ürességet és megszüntetni a magány érzését.
Kugler Ádám, viselkedéskutató
