Teljesen eltérő körülmények között kell kialakítanunk azt a számunkra élhető és a körülményekhez képest kiegyensúlyozott életmódot, ami a járványügyi intézkedések közepette lehetséges. Mást jelent a home office, ha a gyermek párhuzamosan az online otthonoktatását végzi. Mást, ha nagyobb a gyermekünk, és akkor is, ha még folyamatosan ott kell ülni mellette, hogy tudja követni a teendőket. Megint más, ha nagy élettéren lakunk, és mindenkinek van lehetősége magára csukni az ajtót, és tevékenykedni a saját számítógépén, és mást akkor, ha egy viszonylag kisebb négyzetméterszámon lakunk többen, és összecsúsznak egymással az élettereink és a feladataink. Aki pedig egyedül él, annak a folyamatos egyedüllét, és az ebből fakadó magányosság érzése, a hús-vér emberi kapcsolatok, barátságok, társaságok hiánya az, ami nagy érzelmi próbatétel tud lenni ezekben az időkben. Az előbb említettek, csak a szemmel látható és számokban kimutatható különbségek, amik előre vetítik, hogy a témában adható jótanács sem tud teljesen konkrét és univerzális lenni. A jelenlegi, világszintű krízishelyzet sok embernél egyéni, személyes krízisekkel is egybeesik: például ha nemrég veszítette el a párját, és ezután maradt egyedül az otthonába zárva, netán egészségügyi gondokkal küszködik, vagy anyagilag-egzisztenciálisan került bizonytalan helyzetbe. Ezek a körülmények mind-mind befolyásolják, amit a jelen helyzetben reálisan elvárhatunk magunktól.
Azonban, ha egy dolgot kellene kiemelnem mindenki számára, az az lenne, hogy hogyan ne méricskéljük és hasonlítgassuk a teljesítményünket (sem magunkét, sem családunkét) másokkal, mások életével, sem pedig „korábbi életünkkel”.
Ez most egy nagyon különös időszak, amelyben még nem volt része a modern embernek, tehát nekünk. Olyan öröm- és erőforrásokat kellett kiiktatnunk, amelyek a közelmúltig természetesek voltak, strukturálták az életünket, és egyfajta ritmust adtak a hétköznapoknak. Ezzel egyidejűleg „korábban” rengetegen panaszkodtak túlhajszoltságról, a mókuskerékről, hogy nincs idejük az igazán fontos dolgokra, például az egészségük karbantartására vagy a szeretteikre. Én mind pszichológusként, mind magánemberként azt tapasztaltam, hogy csak nagyon kevesen éltek olyan életmódot, amivel a szívük mélyén elégedettek voltak, és tömegek panaszkodtak a fenti dolgokról, a gyerekek pedig nagyon sokszor a szüleik rájuk fordított minőségi idejének, figyelmének hiányától szenvedtek. Ezzel senkiben sem szeretnék lelkiismeret-furdalást generálni, hiszen a világ adta a tempót, amit igyekeztünk tartani, és csak rendkívüli személyes tudatosság és szerencsés körülmények összjátéka kellett ahhoz, hogy megállt tudjunk szabni az iramnak, és egészséges belső mércéjét állítsuk be önmagunk számára az „elég” -nek.
Tehát: ne várjuk el magunktól – sem pedig a gyermekeinktől, vagy családunk más tagjaitól – hogy nagyon rövid idő alatt beálljunk egy harmonikus és nagyon produktív üzemmódba. Ne idealizáljuk sem a korábbi életünket, sem pedig mások életét. Mindenkinek meg van a maga keresztje, ebben egészen biztosak lehetünk. Vitathatatlanul nagyobb személyes és társadalmi szabadságban éltünk a járvány előtt, legalábbis ami a választási lehetőségeinket illeti. Mindamellett ez a helyzet teret ad olyan dolgoknak, amikre bár szintúgy szerettük volna, hogy legyen időnk, de az élmény- és programdús mindennapokban erre nem volt lehetőség, mert „minden” nem fér bele. (Ha ezt nehéz is elfogadnunk.)
A járványhelyzetnek egyszer vége lesz, ha nem is holnap, de belátható időn belül. Próbáljuk ezt az időszakot elfogadni, és ebben az új mátrixban megtalálni azt a személyes értelmet és jelentést, ami mindannyiunk számára ott van, csak elképzelhető, hogy meg kell keresni a karantén hétköznapok érzelmi és gyakorlati viharai közepette.
Ami pedig a produktivitást illeti: a teljesítményhez kevés embernek van egészséges viszonyulása nálunk Európában, illetve általában a nyugati világban, ahol „a sok is kevés” kultúrájában éltünk és élünk a legtöbben. Jelen helyzetben pszichológusként azt tapasztalom, hogyha „pepitában” is, de hajlamosak vagyunk túl szigorúak lenni magunkkal, és elvárni, hogy rövid idő alatt flottul menjenek a dolgok, és mind mi, mind a gyerek ugyanazt a teljesítményt hozzuk, mintha mi sem történt volna. Közben pedig mindannyian küzdünk a változással és az ebből fakadó bizonytalanságérzéssel, ami azzal együtt, hogy még jót is elhozhat az életünkbe, stresszel jár.
Segít, ilyenkor:
- ha van egy napirendünk, amit kigondoltunk magunknak, vagy megalkottuk a családunkkal, közösen gondolkodva, hogy mindenki a magáénak érezze azt.
- ha minden nap van helye a mozgásnak az életünkben valamilyen formában. Ez nagyon fontos, akkor is, ha eddig nem volt a sport az életünk része. A mindennapjaink fizikai beszűkülésével ez hosszabb távon szinte létkérdés, hogy erősek maradjunk és levezessük a stresszt. A szabadban való mozgáson kívül kiváló online edzésprogramok is elérhetőek mindenféle változatban.
- Máshol étkezzünk, mint ahol dolgozunk.
- Minőségi ételeket együnk.
- Kényelmes széken üljünk.
- Érezzünk rá, hogy eme új munkamódban mennyi időnként szükséges és elégséges szünetet tartanunk. Valószínűleg máshogy bírjuk így a terhelést, mint amúgy.
- Játsszunk, hallgassunk zenét, olvassunk jó könyveket, merjünk örülni annak, aminek lehet.
- Adjunk hálát azért, amink most is van! A hálaadás ráirányítja a figyelmünket a meglévő lehetőségeinkre, egy olyan pozitív beállítódás, amely a mentális egészséget fokozza.
- Beszéljünk a jelenleg megélt érzéseinkről olyan emberekkel, akikkel fontosak vagyunk egymásnak.
- Merjük kommunikálni az igényeinket, szükségleteinket, észrevételeinket egymásnak, a főnöknek és akár a pedagógusnak is (ha a gyerekünkről van szó). Mindannyian tanuljuk az új körülményekhez való alkalmazkodást. A személyes érintkezés és kommunikáció hiánya valószínűleg fokozza a félreértések lehetőségét. Tudatosítsuk magunkban: a visszajelzés közel sem szinonimája a kritikának vagy a szemrehányásnak.
- Kérni, kérést kifejezni: nem szégyen (pláne ilyen helyzetben).
- Keressünk közösségeket online. Nagyon sok ötletet kaphatunk egymástól minden téren, ugyanakkor fontos, hogy itt se essünk az egymással való összehasonlítgatás csapdájába. Sokszor derül ki, hogy valójában – még ilyenkor is – a kihívások idején sokkal több lehetőségünk van, mint amire gondolnánk.
- Bevezethetünk új szokásokat az életünkbe. Gondoljuk át, mi az, amire mindig szerettük volna, hogy legyen időnk – személyes szinten vagy a családi élet szintjén? Mikor, ha nem most? Ha már ilyen sokáig és szorosan vagyunk összezárva egymással vagy önmagunkkal…
- Gondoljuk át, mik a személyes vagy családi prioritásaink? Mi az, ami igazán fontos, amire szeretnénk, hogy mindig legyen és majd maradjon is időnk, ha ez a korszak véget ér? Akár ki is függeszthetjük a falra azt, amire jutottunk.
A lista pedig szabadon folytatható. Biztatlak benneteket arra, hogy keressétek meg a saját home office-otok és életetek sarokköveit, és ne feledjétek: ez most a ti időtök otthon magatokkal, egymással, aminek a rengeteg nehézsége és árnyoldala mellett hozadéka és szépsége is lehet.
Szerző: Bakó Eszter tanácsadó szakpszichológus
