Almási Kitti: Te miért hazudsz? – Elvárásaink rabságában

2020. július 01. |

Belőletek mit hozott ki a karantén? Mertetek őszinték lenni, vagy sem? Dicsekedtetek vagy panaszkodtatok a közösségi médiában? Esetleg irigykedtetek? Vagy inkább bezárkóztatok, és kizártátok a külvilágot? Egy biztos: ebben a világméretű kísérletben lehetett volna elvárások nélkül élni és elbújni. Mégsem tettük. Miért? Almási Kitti pszichológust kérdeztük erről, akinek szeptemberben jelenik meg Ki vagy Te? – Elvárások szorításában című könyve.

Nemrég ért véget a karantén, mik a tapasztalataid: az emberek mennyire merték vállalni az igazi érzéseiket?

Az emberek egyik csoportja azt mutatta, hogy szuper ez a plusz szabadidő: foglaljuk le magunkat, és tanuljunk japánul, süssünk kenyeret, kézműveskedjünk a gyerekkel, jógázzunk naponta, alakítsuk át a kertet. Mindez persze nem rosszindulatból történt, de azokból, akiket egzisztenciálisan vagy lelkileg erősen megterhelt a koronavírus-járvány, ez a fajta „jól kellene magam érezni”-hatás erős szorongást válthatott ki. Az emberek egy másik csoportja elengedett mindent: nem sminkelt, nem öltözködött, és sokan a kamerájukon keresztül be is engedtek másokat a lakásaikba. Volt, aki rosszkedvű lett, a kétségbeesés és a panaszkodás pedig az optimistákat nyomaszthatta. Azt gondolom, hogy sem a dicsekedés, sem a panaszkodás nem hoz jót a közösségi médiában. Ez a vészhelyzet azt mutatta meg, hogy az emberek jelentős részének toleranciaszintje a minimumra csökkent, azaz semmi sem volt jó, és ennek hangot is adott a hozzászólásokban. Ennek egyébként egyszerű az oka, száz ember százfélét gondol ugyanarról a témáról, és ez teljesen rendben is van. Ezért azt gondolom, hogy ha valaki kiszolgáltatott helyzetbe kerül, a legjobb, ha messzire elkerüli a közösségi oldalakat, mert ezek fokozzák leginkább az elváráskényszert és a szorongást.

almasi-kitti

Egyébként a nők és a férfiak viselkedése között volt különbség? Ki kinek akar megfelelni?

Más szabályok mentén, más területeken, de a nők és a férfiak is elvárások szorításában élték meg ezt az időszakot. A nők általában úgy érzik, hogy csinosnak kell mutatniuk magukat – most ez talán kevésbé volt erős, de tündökölniük kell az anyaszerepben, és nem árt, ha jól sütnek-főznek. A férfiak úgy érzik, hogy az egzisztenciális biztonságot, a hatalmat kell sugározniuk – ami most nem volt egyszerű, és már jó ideje az „apás posztok” elvárt mennyiségét is éljük. Még rengeteg példát hozhatnánk mindkét nem elvárási kényszereiből – az elmúlt időszaktól függetlenül.

Ősidők óta létezik az elvárás, de koránt sincsenek olyan erős társadalmi konvenciók, mint régen. Például a nők az elmúlt 150 évben sok mindenben egyenlőbbek lettek. Mégis: az az érzésem, hogy mindig kitalálunk új elvárásokat…

Igen. Valahol az én végkövetkeztetésem is ez. Hogy mi csatoljuk magunkra az elvárások béklyóját. Teljesen feleslegesen. Reggeltől estig belső monológokban mondjuk magunknak: hogyan kellene kinéznem, mit kellett volna mondanom, kivel illene barátkoznom, hogyan kellene teljesítenem az ágyban, milyen szülőnek kellene lennem, és így tovább. Érdemes egyszer végigszámolni, hogy egy nap hányszor ostorozzuk magunkat eképpen.

Mi lehet ennek az oka? A verseny? Vannak szakemberek, akik a versenyt tartják a túlélés zálogának… 

Igen. Szoktam mondani, hogy ha egy egészséges családot lehetne izolálni mondjuk egy tanyán, valószínűleg teljesen boldogok lennének, és nem szeretnének senkinek megfelelni. Abban a pillanatban, hogy melléjük költöztetnének egy másik családot, beindulna a verseny, ilyenek vagyunk. Nyilván ennek vannak egészséges fokozatai, és létezik olyan szint, amely tönkreteheti a mindennapjainkat. Nem nagyon tudjuk megtenni, hogy ha belépünk egy új munkahelyre például, akkor ne mérjük fel, hogy másokhoz képest hogy nézünk ki és hol tartunk. Tényleg így vagyunk kódolva, ennek evolúciós okai is vannak: felmérjük a terepet, megérezzük, hogy kivel érdemes barátkozni, és kivel kell vigyázni. Akaratunkon kívül veszünk részt ebben a versenyben. Vannak, akik azt mondják, hogy felülemelkedtek ezen, nos, nagyon ritkán látom azt, hogy ez tényleg sikerül. És visszatérve a nőkhöz: azzal, hogy a nők egyenlőbbek lettek, új frontok nyíltak meg a versenyben. Vagyok-e olyan jó a munkában, mint egy férfi? Keresek-e annyit, mint egy férfi? És mindeközben a férfiaknak is feltűnt a rivális a munkahelyen, aki lehet, hogy jobb, mint ők.

Olvastad már?

Podcastek őszintén és tabuk nélkül az életről

Podcastek őszintén és tabuk nélkül az életről

Attól, hogy az életünk lassan visszatér a normális kerékvágásba, még nem kell minden karantén alatti szokásunkról lemondanunk. Egy izgalmas podcasttel a karantén után is feldobhatjuk unalmas óráinkat.

Akkor talán kijelenthetjük, hogy teljesen emberi, ha elvárásoknak szeretnénk megfelelni. A kérdés csak az, hogy melyeknek érdemes?

Ilyenkor fontos, hogy az ember tudja, hogy neki mi a jó, és legyen egy belső iránytűje, amely nem mozdul el semmilyen külső behatás esetén. Mondok egy példát. Az egyik csoportomban volt egy nagyon helyes hölgy, aki elmesélte, hogy a férjével összekuporgattak annyi pénzt, hogy vehettek egy icipici családi házat. Kicsinosították, berendezték a családi örökségből származó, nekik tetsző bútorokkal, és varázsoltak köré egy tündérkertet. Egy nap meghívták őket egy barátjuk házavatójára. Az a ház luxusburkolatokkal ékesített, modern bútorokkal berendezett, szuperkonyhás otthon volt. A mi főhősünk, az említett kedves hölgy összeomlott a látványtól, és arra gondolt, hogy ő az ő kis ócska fészkét, azt a kis vityillót szépnek gondolta? Itt kezdtünk el dolgozni vele az ügyön, és boncolgatni az érzéseit. Ilyenkor nagyon fontos a valódi problémát megfogalmazni. Ki kell derülnie, hogy mitől lehet, hogy az iránytű elmozdul? Miért lesz jobb egyszeriben a másiké? Például attól, hogy egy kritikus családi környezetből jön, ahol már kiskorában is versenyeztették a kortársakkal?

Hamarosan megjelenik a könyved: Ki vagy Te – Elvárások szorításában címmel. Miért gondolod, hogy ez a téma „megér egy misét”?

A könyveimet mindig olyan problémákról írom, amelyek szembe jönnek velem a csoportfoglalkozásaimon, konzultációimon. Párkapcsolati témákkal, valamint a minket gátló félelmekkel, gátlásokkal és szorongással foglalkozom. Utóbbi témában születtek a Bátran élni és az Irigység, kibeszélés, rosszindulat című könyveim. Ezeknek a folyománya az Elvárások szorításában. Azt vettem észre, hogy amikor a csoportfoglalkozáson megjelennek az emberek, sok esetben már a bemutatkozás is gondot okoz nekik, lebénulnak, mert meg szeretnének felelni. Egy olyan szituációban, amelynek semmi tétje nincs! Képzeljük el, hogy milyen szorongást élhetnek meg a választottjuk szüleinek való bemutatkozáskor vagy egy új munkahelyen! És ezután, amikor elkezdjük a beszélgetést, a közös munkát: gyakran viselkednek. Mígnem valakiről lehull az álarc, például bevallja, hogy halálosan féltékeny a férjére, és a csoportfoglalkozáson vele szemben ülő nő pont olyan típusú, mint akikre irigykedni szokott. Ilyenkor szokott elindulni egy dominóeffektus, amikortól már a többieknek is könnyebb nem megfelelni a fölösleges elvárásoknak, és el tudunk kezdeni dolgozni. Ugyanilyen lehet, amikor valaki egy társaságban bevallja, hogy egy idegen kifejezést nem ismer, valaki magyarázza el a szó jelentését. Ezek őszinte pillanatok, amelyek után a másik is meri vállalni, amit gondol. Mert, ha azt mutatom, hogy én mindent tudok, akkor a másik is úgy érzi, hogy neki is azt kell mutatnia, hogy mindent tud, és elindul az elvárásspirál.

Egyébként mennyire hat ránk mások közösségi oldalakon hangsúlyozott boldogsága és sikere? Miért dőlünk be a látszatnak?

Az emberek nemcsak a látszatnak dőlnek be, hanem a sémáknak, sztereotípiáknak is köszönhetően. És nem azért, mert be szeretnének dőlni, hanem azért, mert fogódzkodókat keresnek. Ezek a szabályszerűségek abban segítenének minket, hogy jobban eligazodjunk. Szükségünk van konkrét célokra, amelyek alapján meg tudjuk fogalmazni, hogy mitől vagyunk jól. Például, ha valakit megkérdezünk, hogy miért boldog, és ő azt válaszolja, hogy mert önazonos vagyok, akkor azt mondjuk neki, hogy köszi szépen, ez nem segít, hogy merre induljak! Az elvont dolgokkal nem tudunk mit kezdeni. Az embereknek konkrétumok kellenek, amelyekhez tudják kötni a céljaikat. Úgy gondolják például, hogy ha valaki szép, az biztos sikeres. Ha valakinek pénze van, az biztos boldog. Hiába mutatják a tanulmányok, hogy a pénz csak egy szintig segíthet, egy ponton túl az egzisztenciális javaknak semmi köze a boldogsághoz, az elégedettséghez. Az emberek azt is gondolják, hogy, ha valaki a párjával fotózkodik, akkor ők biztos sokat beszélgetnek, biztos jó a szexuális életük. Ezek a fotók, amelyek megjelennek az online térben, tulajdonképpen cenzúrázott naplók: amit mutatok, olyannak szeretném látni az életem. Utazunk, mosolygunk a gyerekkel, együtt sütünk-főzünk, biciklizünk, tornázunk. Ez nem feltétlenül szándékos torzítás vagy menőzés, hanem erre szeretnének emlékezni, szeretnék kiemelni, ami jó az életükben. Sokan épp így próbálják egyben tartani az esetleg gyengülő kapcsolatukat. Vagy például elvált szülőknél, ha az egyik szülő két hónap után végre elmegy a gyerekével biciklizni, na, azt a pillanatot egyből posztolja, hogy így adjon hangsúlyt a pillanatnak. Párkapcsolati szinten ugyanez történik: bár lehet, hogy hosszú ideje nem beszélget a két fél egymással és nincs intim kapcsolatuk, az évfordulós vacsiról összebújós képet hoznak nyilvánosságra. Egyébként erről is lesz szó majd a könyvemben. Annak nyomán is, hogy megjelent egy nagyon jó kötet a valóság és a virtuális világ kapcsolatáról, Mindenki hazudik címmel. Ott például az egyik példa az, hogy miután valaki szerelmes képet tesz ki magáról és a párjáról az online térben, előfordul, hogy utána a Google-ön arra keres rá: „baj-e, ha évek óta nem szexelünk, pedig még csak a harmincas éveinkben járunk”. Szóval ilyen esetben sokan mások elvárásainak próbálnak megfelelni a boldogság mutatásával, de meggyőződésem, hogy elsősorban saját magukat nyugtatják így, hogy képesek legyenek maradni abban, amiben vannak.

Hallgasd meg podcastunkat, amelyben Almási Kitti és Forgách András mesél az őszinteség erejéről Szederkényi Olgának!

Podcast: Bovaryné őszinte

Podcast: Bovaryné őszinte

Bovaryné sokszor feltette magának a kérdést: kifizetődő őszintének lenni? Főleg vészhelyzet idején? Mert vajon mi vár arra, aki nem szeretne megfelelni az elvárásoknak? És arra, aki beszél is a valódi érzéseiről?

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Nem alaptalan a hétfőutálat! hétfő

Nem alaptalan a hétfőutálat!