A szülőséggel teljesen felborul az egyenlőség?

2020. augusztus 12.
Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. Most az apákról, és a szülés után megváltozott kapcsolati dinamikákról.

Amikor a kislányunk megszületett, arra gondoltam, azért az valahol jó dolog a császármetszésben, hogy itt a születése után az apukára kerülhet a baba. Végül is kilenc hónapig velem volt, mi már jól ismerjük egymást, legyen ez az ő nagy találkozásuk. 

Legelsőként persze én puszilgattam össze a lányunkat, de amíg összevarrtak, kivitték az apukájához szőrkontaktusra, és én csak annyit hallottam, hogy a szülésznőm azt mondja: „na, apát elveszítettük”. 

Amikor pár perc múlva találkoztunk az őrzőben, akkor értettem meg, mire is utalt: sírva hajtogatta, hogy „egyszerűen tökéletes”, semmi mást nem tudott mondani. Persze fáradtak voltunk a maratoni és elég stresszes vajúdás után, de ettől függetlenül igaza volt, gyöngyörű, tökéletes kislányunk született, csak sírni lehetett.

Korábban, amikor elképzeltem a szülésem, mindig őket láttam ketten, a barátomat, ahogy fogja a babát és zokog – ez a kép lebegett előttem és nagyon hálás voltam érte, hogy ha a szülésem másképp is alakult, mint amire vágytam, ez a kép azért valósággá válhatott. Az első napokban otthon ugyanolyan megbűvölten nézte, és lelkesen, persze nyilván kicsit aggódva és egy kicsit bénán vetette bele magát a csecsemőgondozásba. Nekem viszonylag könnyű dolgom volt, mert évekig bébiszitterkedtem, több száz pelenkacsere, kismillió öltöztetés és több órányi altatás állt már mögöttem, de neki minden új volt, még attól is félt, hogy a ruha ujjával eltöri az apró ujjakat. De ez nem tántorította el attól, hogy kivegye a részét, láttam rajta, hogy tanulni akar, még akkor is, ha még el sem tudta képzelni, hogy merem én egy kézzel tartani a babát. Mindig kinevettem, hogy amikor át akarja fordítani, akkor először inkább leteszi az ágyba, hogy úgy váltson pozíciót, de tudtam, hogy idővel ő is magabiztosabb lesz, nem akartam sürgetni. Néha azért nehezemre esett türelmesnek lenni vele, vagy azért, mert láttam, hogy esetlenebbül öltöztet, ami kényelmetlen a lányunknak, vagy azért, mert tudtam, hogy én sokkal gyorsabban megcsinálnám a pelenkázást vagy a fürdetést. De azt is tudtam, hogy nincs jogom kizárni, minden bénázásra kikapni a kezéből, plusz őszintén szólva az is ott volt bennem, hogy magammal szúrok ki, ha nem engedek át egyetlen feladatot sem. 

Ezt már olvastad?

 

Ahogy egyre magabiztosabb lett, egyre jobban szerettem nézni, ahogy a lányunkkal foglalkozik. Pelenkázás közben öltögeti rá a nyelvét, a kislányunk mosolyogva visszaöltöget, és mindketten nevetnek. Nem győztem fotózni a meghitt apa-lánya pillanatokat, ahogy magára köti a hordozókendőben, vagy ahogy végigmutogatja neki a plüsskönyvecske állatkáit. De amennyire jó apaként látni őt, annyira fájdalmas tud lenni, amikor szembesülök vele, hogy ő mennyivel többet megtarthatott a régi identitásából, hogy amikor ő otthon Skype-meetingel, akkor nekem egy recsegő fülű nyulat kell rezgetnem, hogy biztosan ne zavarjuk meg. Ha én pisilni vagy enni akarok, akkor azt a babánkhoz kell időzítenem, vagy meg kell kérnem a barátomat, hogy fogja meg a gyereket, ő viszont szabadon jár-kel, és ami a legkegyetlenebb, hogy még az éjszakákat is végigalussza. Ilyenkor félálomban még azt is elfelejtem, hogy ő sajnos még mindig nem tud szoptatni.

Ő még mentálisan is szabadabb. Tudom, hogy az ő agya nem jár egész nap a mozgásfejlődésen, hogy nem aggódik azon, hogy eleget eszik-e a gyerek, hogy nem hasonlítgatja össze a lányunkat a többi hasonló korú gyerekkel az Instagramon, hogy nem ő válogatja ki a ruháit. Nem azért, mert nem érdekli, hanem mert hallgatólagosan minden felelősség rám lett ruházva – valószínűleg a terhesség folytatásaként, ahol már kialakult, hogy neki (értelemszerűen) viszonylag kevés beleszólása van a dolgokba.

Ilyenkor nagyon nehéz a szeretetteljes apát látni (pedig az) – eluralkodik rajtam az irigység és a düh, és egyszerűen nem tudom összerakni, hogy lehet az, hogy pontosan ugyanannyira a szülei vagyunk ennek a gyereknek, az idő nagy részében mégis velem van. A helyzeten az sem segít, hogy a lányunk borzasztóan anyás, állandóan velem akar lenni, az apukájánál többnyire ordít, amit én viszont nem bírok hallgatni. Tudom, hogy ez a barátomnak sem esik jól, tehetetlennek érzi magát, hogy nem tudja megnyugtatni a saját gyerekét, én viszont azt érzem, hogy persze ez nem verseny, de azért mégis nekem a legnehezebb.

Az mondjuk segít, ha ezeket elmondom neki, mert ilyenkor megpróbálunk kitalálni valami konstruktív megoldást: például bevezettük, hogy heti néhány alkalommal elviszi hordozókendőben a lányunkat. Ilyenkor tudok nyugodtan dolgozni, de azért a pihenésre nem elég ez a (nagyon ideálisan) két óra. Nemek közötti egyenlőség ide vagy oda, azért szerintem az elején nem igazán lehet ezt 50-50 százalékban csinálni, még a legnagyobb jószándék mellett sem. Persze tudom, hogy ez változni fog, és biztosan visszasírom majd azokat az időket, amikor a lányomnak én jelentettem a világot, amikor én voltam az egyetlen ember, akinek a karjában azonnal megnyugszik, akinél mindig elalszik, akivel sosem sír. Néhány hónap múlva, amikor a lányom kiküld engem a szobából, és berendeli helyettem az apját, majd visszatérünk erre.

Olvass tovább!