Kíváncsi is voltam: milyen következménnyel jár „nem képben lenni”, nem értesülni percről percre arról, kiket gyilkolnak Ázsiában, kinek a részvénye zuhant Amerikában, melyik repülő zuhant le Afrikában, hányan betegedtek meg Magyarországon, és mit mondott Puzsér Róbert? A kísérletet az is erősíti, hogy két éve a Facebookról is töröltem magam. Most hírt adok arról, milyen az élet a hírek után. Egyetlen szóval: boldogabb. Ezt legszívesebben teli torokból kürtölném világgá, ahogy tavaly a svájci Rolf Dobelli, a Stop Reading The News című könyv írója tette. Dobellinek könnyű, ő sosem volt újságíró. Háromszor is nekifutottam ennek a cikknek miközben magammal vitáztam.
Mivel szakítottam pontosan? 2021 eleje óta nem nyitottam meg az online hírportálokat, melyek kis ikonjai továbbra is ott sorakoznak a keresőmező alatt – megannyi kis szirén, akiket látok, de már nem hallok. A kereső főoldalán kikapcsoltam a személyre szabott hírszemlét, és a spambe küldtem a hírleveleket. Tévénk nincsen. Amikor megszakad az autóban a zene, letekerem a rádió hangerejét amíg a hírolvasás tart.
De ha irodalmi műsorra lelek (mert a kreatív írás vált hivatásommá), és Móricz Zsigmondról, vagy Varró Danival beszélgetnek, feltekerem a hangerőt, hogy a gyerekzajon át is halljam. Amikor a barátom elküldi a The New Yorker oknyomozó cikkét a máltai újságírónő, Daphne Caruana Galizia meggyilkolásáról, elolvasom, bár nyolcszor hosszabb ennél a cikknél. Amikor meg akarom tudni, hogy áll az átoltottság Magyarországon, addig keresek a híradások között, amíg meg nem találom a választ. Nem a szerzetesi élet, még kevésbé a struccpolitika a cél. Épp ellenkezőleg. A cél időt nyerni a releváns témák mélyebb megismeréséhez.
Szerző: Donáth Mirjam Fotó: Getty Images
További írásai: mirjamdonath.com
A cikk folytatását keresd a Marie Claire 2021/3. számában, amely április 22-én jelent meg.
