Az Antigoné próbájáról érkezik, amely élőben ment, és ez nagy megkönnyebbülést jelent a Covid-korszak gyakori online próbáihoz képest. Ez a hirtelen beugrások időszaka is, ha valaki megbetegszik, akár egy nap alatt kell bebiflázni egy-egy szerepet, de Blanka jó beugró, az ilyen kihívások – mint mondja – csak spannolják.
„Lakhatást, ne zaklatást!” – kiabálják a filmbeli aktivisták, akik élőláncot alkotva szeretnék megakadályozni, hogy egy idős asszonyt kilakoltassanak. A Város Mindenkié csoport hasonló módon küzd a kilakoltatások, a hajléktalanok hatósági üldözése ellen. Követted a működésüket?
A forgatás előtt a rendező, Fazekas Máté rengeteg anyagot átküldött, köztük valódi kilakoltatásokról készült videókat. Figyeltem az aktivistákat, akik úgy érezték, már nincs más módja a tiltakozásnak, mint odaülni az ajtó elé. Jól emlékszem a Ligetvédőkre is, sokat jártam akkoriban a Ligetbe.
Nem kísértett meg a gondolat, hogy te is beállj az aktivisták közé?
Olyan még nem történt velem, hogy előzetes tervezgetés nélkül, a pillanat hatása alatt belekeveredtem volna valamibe, mondjuk egy demonstrációba. Ha csatlakozom valamihez, arra lelkileg készülnöm kell. Vagy valaki hív, egy barát például. Vagy felháborít egy cikk, esetleg szembejön egy felhívás a Facebookon, és így jutok el oda, hogy csatlakoznom kell. Már csak azért is szükségem van egy kis készülésre, mert van egy, mondjuk úgy, finom tömegfóbiám. Annyira felzaklat, ami ilyenkor történik, hogy nem nagyon szeretek az embertömeg közepén lenni. Jó a részese lenne egy ilyen hatalmas, hömpölygő áradásnak, de tartok is tőle, pszichológiailag megvisel.
A szegénység, az ezzel járó kiszolgáltatottság, ami elég átélhetően megjelenik a kilakoltatásra váró filmbeli asszony sorsában, a saját életedben mit jelent?
Nem azt mondom, hogy nagyon nagy szegénységből jövök, de nem is a jómódból. A szüleim pedagógusok, hárman vagyunk testvérek. Mindent megpróbáltak megteremteni mindhármunknak, támogattak minket, ahogy csak bírtak, de tudom például, hogy milyen a fagyasztott vizes zsemle. Kicsit vizes a belseje, meg van kenve margarinnal és egy szál paprika van benne. Emlékszem az érzésre, hogy ezt én nem akarom az iskolában, az osztályban elővenni. Épp azon gondolkodtam, hogy ehhez képest mennyire jól élek most, és remélem, hogy a gyerekem jobb anyagi helyzetben fog felnőni, mint én. Persze, ez sem biztos, mert elég kiszolgáltatott éveket élünk, de azért valószínű.
Korán önellátó lettél – mesélted egy interjúban. Mennyire korán?
16 éves koromban jöttem fel Budapestre, egy teljesen idegen közegbe kerültem, senkit sem ismertem. Mintha újból kellett volna kezdenem az életemet. A vonatjegyre megvolt a pénzem oda-vissza, olyan kollégiumban laktam, ahol nem lehetett maradni a hétvégére. Az iskola mellett szórólapoztam, öt évig dolgoztam egy büfében, és nyaranta Kunfehértón a gyógyszercsomagoló gyárban. Az így megkeresett pénzből vettem meg a tánccipőmet és egy-két szép ruhát.
A pénzhez milyen a viszonyod? Szóvá tudod tenni, ha úgy érzed, hogy egy-egy munkáért több járna?
Kínosan érzem magam ilyen helyzetekben, mintha a művészetemet kellene árulnom. Nehéz bemérnem, hogy mennyit érek, mennyiért kellene „eladnom magamat”. Hiába gondolom azt, hogy e téren is ki kellene állnom magamért, hiába noszogatom magam, hogy igenis mondd már, de úgy összeszorul a gyomrom, hogy nem megy. És akkor általában úgy döntök, jól van, ez most szerelemmunka, mindegy, mennyiért csinálom. Most már ez is jobban megy azért, mint pár évvel ezelőtt.
Szerző: Köves Gábor
Fotó: Liziczai Réka
Styling: Molnár Anikó
Smink: Belovai Nóra
Haj: Márkus Eszter
