A tanár: Révész Lívia pszichológia- és filozófiatanár
1959-ben kezdett el tanítani a budapesti Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumban, miután az ELTE BTK filozófia szakán a tanársegéd munkájából kitartóan évente felmondott, hogy végre iskolába és gyerekekhez mehessen tanítani. Ösztönös pedagógus, sem tanári példakép, sem szülői minta nem hajtotta affelé a hivatás felé, amelyikről már szakközépiskolában tudta, hogy az ő egyetlen útja lesz.
Livi néni, Ili néni, Lili néni, legalább háromféle variációban szólítják barátai, volt kollégái és tanítványai. Amikor az ember a 95 éves Révész Lívia szemébe néz, nemcsak az tűnik fel, hogy azok milyen áttetszően világoskék színűek, hanem az abból áradó egyenes, tiszta tekintet is szokatlan. Livi nénihez a mai napig járnak volt trefortos diákjai beszélgetni, unokákkal dicsekedni vagy véleményt kérni valamiről. Egyik leglelkesebb volt tanítványa dr. Futóné Szántó Zsuzsa sem csak úgy toppan be hozzá, hanem két zacskóval a kezeiben, majd a köszönés után bekiált: „Ili néni, mindjárt jövök, csak beteszem a hűtőbe a sajtot meg a többit, amit hoztam!” Ha az ember semmit nem tud róluk, ez akkor is sokat elárul.
Hány tanítványa volt, összeszámolta már egyszer? – szegezem a kérdést a ma már dédnagymama Livi néninek, amikor azt sorolja, hogy kik szokták rendszeresen látogatni Zsuzsán kívül. „Ugyan már. Sok ezer. Lehetetlen összeszámolni. 1959-ben kerültem a Trefortba, és az első napon azt mondtam, hogy én itt maradok nyugdíjig. Így is lett. 30 évig maradtam, eszem ágában sem volt elmenni onnan” – Mi volt ott a legjobb? – kérdezem. „Hogy szabad voltam” – mondja határozottan, majd egy kis csönd után folytatja: „Jó volt nekem oda belépni, és bár két kisgyermek várt otthon, még hazamenni is nehéz volt olykor. Szerettem a kollégákat, kijöttem mindenkivel, a gyerekekkel meg nagyon jól. A 11. és 12. évfolyamokon tanítottam pszichológiát, és a világnézetünk alapjai tantárgy helyett filozófiatörténetet, mert minisztériumi engedéllyel kísérleti tantervet vittem” – majd mesél a 36 fős osztálylétszámokról (melyre a magyar állami iskolákban ismét egyre több példa van – a szerk.), arról, hogy kezdetben csak lányiskola volt, majd pár év múlva koedukálttá vált az oktatás, ami élénkebb szellemi pezsgést hozott magával, mert a fiúk bátrabban mertek kérdezni és megnyilatkozni.
„A célom mindvégig az volt a tanítással, hogy a diákok olyan emberekké váljanak, akik akarják és tudják a saját sorsukat irányítani.”
Amikor a generációváltások okozta kihívásokra terelődik a téma, Livi néni nem finomkodik: „Persze, hogy változtak. Nagyobb szájuk lett! Ez számomra nem okozott nehézséget, mert amikor kellett, akkor tudták ők, hol a határ. Annak a tanárnak, aki szereti, annak könnyű, aki viszont retteg a gyerekektől, annak nehéz a fegyelmezés. Az alapvető tanár-diák viszony az én esetemben lényegében az volt, hogy ugyanazt akarjuk és csináljuk mindkét oldalon, csak más eszközökkel, én egy kicsit többet tudtam, mint ők. Egy darabig” – mosolyodik el, majd hozzáteszi, hogy számára soha nem az volt a cél, hogy minél több ismeretet „tömjön” a diákjai fejébe, hanem hogy kinyíljanak és minél szabadabb, aktívabb emberekké érjenek, hogy akarják és tudják a saját sorsukat irányítani. Ez volt mindvégig az ő meg nem fogalmazott célja a tanítással.
Ahhoz, hogy a fent említett tanítás üzenete érvényesülhessen, hogy a gyerekek valóban szabad egyének, a sorsuk irányítói legyenek, már kicsit több kell, mint hatásos szavak – teszi hozzá. „Ehhez nemcsak a tanár kell, hanem egy társadalom is. Meg egy iskola, amelyik ezt tolerálja. Úgy gondolom, hogy a Trefort ilyen intézmény volt” – majd mesél a régi, kalandos nyári táborokról, melyeknek ő volt az elindítója, és ahol nem kevesebb mint száz gyerek vett részt egyszerre, hol a Duna mellett, hol az erdő mélyén sátrakban, önellátó formában. Hogy ma is tanárnak állna-e, azon nem gondolkodik sokat: „Ma már nem tudnék tanítani, mert nem tudnám eltűrni, hogy olyan dolgokban irányítsanak, amelyekben szuverénnek érzem magam. Az igazgatónk, Fehérvári Gyula alapjában véve konzervatív ember volt, mégsem avatkozott a munkánkba, nem próbálta befolyásolni azt. Érzékkel kiválasztotta a jó tanárokat, elhozta őket az iskolába, és hagyta működni őket a maga menetükben. Szép éveim voltak és állandóan hiányzik.”
Persze, ha akarna sem tudna másra gondolni, hiszen majd’ mindennap megkeresi egy trefortos.
A diák: dr. Futóné Szántó Zsuzsa
Dr. Futóné Szántó Zsuzsa a Futó család tulajdonában lévő Fundy, majd a Futureal cégcsoport kommunikációjáért, vizuális megjelenéséért felelős vezetője, pályaelhagyó biológus, Révész Lívia egykori diákja. Kétgyermekes édesanya, hétszeres nagymama, aki többszöri sikeres karrierváltáson és megpróbáltatásokon túl is váltig állítja, Ili néni nélkül nem így sikerült volna.
„1966-ban érettségiztem, és azóta tart a kapcsolatunk. Tisztelettel, szeretettel jövök, mert minden, amit Ili néni mond, az nagyon fontos számomra. Persze nem mindig fogadom el a meglátásait, de meghallgatom és megfontolom. A 14 éves koromban kezdődő diák-tanár viszonyunk megalapozta ezt a kapcsolatot. Fel is merült bennem annak idején, hogy miatta pszichológus leszek, végül a lányom lett az. Ili néni nemcsak a tanárom volt, hanem a barátom is lett. Rengeteget lelkiztem vele, bakfis éveim lelki viszontagságai vagy egyéb bizonytalanságok miatt, és ő mindig nyitott ajtóval várt az igazgatóhelyettesi szobájában minket. Mindenkit meghallgatott, őszinte tanácsot adott, majd a fejünkben zavargó káoszból egyszer csak rend vált” – idézi vissza a gyerekkori emlékeit Zsuzsa, miközben magasztalja volt tanára kivételes természetét, hogy Livi néni láthatóan zavarba jön és kényelmetlenül érzi magát. Viccesen oda is veti, hogy azért ne avassuk még szentté. Zsuzsa viszont hajthatatlan, azzal érvel, hogy ő nem tud mást mondani, hiszen mindig csak jót kapott tőle.
„Ő egy szabad ember.”
„Annak idején Ili néni hatására és anyukám ösztönzésére biológia-kémia tanári szakon végeztem az egyetemen, mert pedagógus szerettem volna lenni. Később rá kellett jönnöm, hogy ez nekem nem menne olyan színvonalon, mint ahogy azt Ili néni űzi. Így a számok irányába fordultam, majd az egészségügy és számítástechnika világába érkeztem, végül visszatértem a kutató biológusi világba. Ezt követően pedig a rendszerváltáskor sikeres édességgyártó céget alapítottunk matematikus férjemmel. A nevemhez fűződik a zacskós (angyalkás) szaloncukor ötlete, amire máig büszkén emlékszem vissza” – meséli lendülettel Zsuzsa. Amire többször is utal a pályáját vázolva, hogy Ili néni minden meghatározó fordulat idején jelen volt életében. Így, amikor édesanyját három év küzdelem után elveszítette, amikor döntéseket kellett hoznia karrierje során vagy a gyerekei iskolaválasztásainál, esküvőiken, unokái születésekor.
„Ili néni mindenkiről tud valamit, ki hova került, mit csinál, milyen nehézségei vannak, mert számára fontosak az emberi kapcsolatok, nyitottan, empátiával fordul az emberek felé. Nincs téma, amit nem osztok meg vele, mert őszinte és szókimondó. Objektív logikával, világos eszmefuttatással, összefogottan és empatikusan, de elfogulatlanul alkot véleményt. Értékmérő számomra – fogalmazza meg érzéseit a volt tanítvány, majd hozzáteszi: – Emberi nagyságának legfőbb bizonyítéka, hogy képes szeretni embertársait mindazon okok ellenére, amik miatt nem kellene szeretnie. A viszontagságos történelmi események, az emberekkel szemben elkövetett aljasságok, embertelenségek, az ellene irányuló ádázak hatására sem volt »hajlandó« megváltozni. Nem voltak képesek kiirtani belőle az emberekhez, az élethez való pozitív és nyitott hozzáállást.”
Szöveg: Szakácsi Eszter Fotó: Békefi Dóra
