Kanadából a hazájába, Franciaországba visszaköltöző rokonom nemrég arról mesélt az ideiglenes párizsi lakásában ülve, hogy mennyire megérintették idősebb lánya szavai. Unokahúgom arról beszélt neki, hogy úgy érzi, már régóta nincs családi otthona, hiányzik neki a családi fészek, benne a saját szobája, ahova néha-néha visszatérhetne megpihenni, mint a vándormadár.
Én is a szülőföldemtől 1500 kilométerre élek több mint egy évtizede. A sok költözés, amelyek mindig egy új élet és az újrakezdés lehetőségét jelentették, azt tanították meg nekem, hogy bárhol is találjam magam, ott vagyok otthon, ahol a családom, a szeretteim, és ahol a barátaim vannak. Kettős állampolgárként két hazám van, és ezt nemcsak a papírjaim tanúsítják, hanem így érzem én magam is. Boldogan repülök haza Budapestre, izgalommal telve utazok le Szegedre, és örömmel megyek haza Párizsba. Sőt, ha olykor visszatérhetek Bangkokba, ahol egy évet éltünk, ajándéknak érzem az ott töltött napokat, és minden kedvenc helyemet újra felkeresem. Otthon érzem magam a világ ezen pontjain, mert erős érzések és életre szóló emlékek kötnek hozzájuk. Amint belépek a pesti lakásba, magam előtt látom a fiam első lépéseit. Szinte üres, már csak kevés tárgy emlékeztet az akkori életünkre, és mégis, ma is éppúgy az egyik otthonom, mint a személyes dolgainkat őrző párizsi lakásunk.
A lakás, ahol felnőttünk, a nagyszülők vakációkat idéző háza, életünk első otthona. Van, aki ezeket a helyszíneket tekinti példának (tudatosan vagy akár tudat alatt) saját otthona kialakításakor, másnak a berendezés stílusa, a személyes tárgyak, a hely hangulata fontos, mert ezekben látja visszatükröződni a személyiségét. De lényeges lehet még a biztonság, a nyugalom vagy a család és a barátok jelenléte is ahhoz, hogy egy helyen otthon érezhessük magunkat.
Unokahúgom szavai arról tanúskodnak, hogy fiatalon, a „vándorlásunk” kezdetén, szerencsés esetben a szülői otthon melege a nyugalom és a biztonság szigete.
Szükségünk van olykor a megszokott, védelmező környezetre, arra, hogy valahová visszatérhessünk, ahol megtaláljuk a belső egyensúlyunkat. De „túl tágas és izgalmas hely a világ ahhoz, hogy csupán egyetlen helyen legyünk otthon benne, ha ugyan mi vagyunk otthon valahol, s nem az otthon van bennünk, amit kicsomagolunk hol itt, hol ott, többé vagy kevésbé” – írja Parti Nagy Lajos a Hazám című könyvben. Szavaival cikkünk itt következő megszólalói is egyetértenek, és úgy gondolják, több helyen is érezhetjük magunkat otthon a világban, és lehet egy időben több otthonunk is különböző helyeken. És hogy mennyire tudjuk „kicsomagolni magunkat” ott, ahol éppen élünk, az persze az egyéniségünktől és a környezettől, a helyi kultúrától is függ.
„Ott vagyok otthon, ahol a kislányom van – és a szeretteink”
Székely Orsolya, a Világbank Elszámoltathatósági Mechanizmusának titkára, Washington, USA
Orsolya egy éve nyert el alelnöki szintű pozíciót a Világbanknál, de csak augusztusban költözött a kislányával Washingtonba. Nyár végéig Bécsből végezte a munkáját, ahol előtte az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) főtitkárának tanácsadója volt. Munkája miatt több mint húsz éve él külföldön. A beszélgetésünk alatt számolta össze, hogy eddig összesen hét országban töltött rövidebb-hosszabb időt. Élt Hágában és Kijevben, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán emberi jogokkal, Koszovóban és Bosznia-Hercegovinában konfliktuskezeléssel, békítéssel és fejlesztéssel foglalkozott, elvállalt az ENSZ vagy az UNICEF felkérésére tanácsadói és szakértői feladatokat többek között Bangladesben, Afganisztán és Indiában. Világpolgár, és vele együtt a kislánya is, akinek Amerika már az ötödik ország, ahol él.
„A nemzetközi környezetben otthonosan érzem magam – kezdi Orsolya. – Bár gond nélkül indulok neki, költözni nem szeretek, mert lelkileg mindig megvisel. Most mindkettőnknek nehéz a váltás, hiszen a világ másik végére költöztünk, egy másik időzónában vagyunk, és a szeretteink Európában maradtak. De a kislányommal pozitívan állunk az újhoz, és hihetetlen, hogy milyen rutinnal képes alkalmazkodni. Hozzá vagyunk szokva ehhez az élethez, és mindketten úgy látjuk, hogy a világ megismerésével mi magunk is többek leszünk.”
Orsolya úgy látja, hogy egyszerre több otthonunk is lehet, akár különböző országokban is. „Többlakiként élek – folytatja –, mert a számomra fontos emberek más-más helyeken laknak. Sokat ingázunk, Washington mellett otthon érzem magam Bécsben és Budapesten is, de otthon mindig ott vagyok, ahol a kislányom van, ahol a szeretteink vannak, ahol épp élünk.” A jogász nemrég szembesült azzal, hogy mekkora a személyes tárgyak, az emlékek jelentősége. Amikor Kijevből Bécsbe költözött, a húsz évnyi utazás során összegyűlt tárgyak maradtak a lakásában. Majd kitört a háború, és amikor a családtagjait menekítette onnan, néhány plüssállatka mellett a fényképeit is el tudta hozni. „Ez a hirtelen helyzet kellett ahhoz, hogy rájöjjek, milyen fontos, személyes dolgok is a fotók, és mennyire hozzájárulnak egy otthon intimitásához – mondja. – Bárhol laktam eddig, még a szállodai szobákat is mindig átrendeztem, igyekeztem egy csokor virággal, egy textíliával megteremti az otthon melegét. Tavaly Bécsből irányítva újítottam fel, és rendeztem be a washingtoni házat, de otthonosnak csak azóta érzem, amióta megérkeztek a személyes holmijaink is. A boldogságunk persze akkor lenne teljes, ha a különböző városokból elhozhatnánk ide a szeretteinket is.”
„Azt hiszem, most már belül vagyok otthon”
Minya Viktória, parfümőr, Párizs, Franciaország
„Megfigyeltem, hogy amikor új otthont keresek, mindig olyanra esik a választásom, mint amilyenben felnőttem. Az egykori lakásunk előtt nagy tér volt – sok fával és zölddel. A mostani párizsi lakásom is ehhez hasonló” – kezdi Viktória. Az ismert dolgok biztonságérzetet adnak, véli, és az is fontos, hogy az új „rímeljen picit azzal, amit már megszoktunk.”
Viktória az első magyar nő, aki parfümőr lett, és a parfümjeivel nemzetközi hírnevet szerzett. Közel húsz éve érkezett Franciaországba Erasmus-ösztöndíjjal. Először Párizsban tanult és dolgozott, majd, amikor összegyűjtötte a tandíjat a világ leghíresebb parfümakadémiájára, leköltözött a Provence-i kisvárosba, Grasse-ba. „Az ott töltött idő volt életem egyik legszebb időszaka – meséli. – Grasse-ban sokkal inkább otthon éreztem magam, mint Párizsban. De amióta megszületett a kislányom, az otthont ő jelenti nekem. Teljesen mindegy, hogy hol vagyunk, csak együtt lehessek vele. Nemrég az is megfogalmazódott bennem, hogy azt hiszem, most már belül vagyok otthon. Jóban vagyok önmagammal, és ez az érzelmi stabilitás van annyira erős, hogy bárhol otthon tudnám érezni magam.” És hogy mi is az otthonunk Viktória szerint? Olyan tér és környezet, ami kielégíti az igényeinket, kiegészítve a társas kapcsolataink jelenlétével. A munkája miatt ő kétlaki életet él, évek óta ingázik Párizs és Budapest között. Mindkét városra az otthonaként tekint, Budapestre leginkább a minőségi emberi kapcsolatai miatt.
Fotó: Getty Images
A cikk folytatását elolvashatod a Marie Claire 2022/8. lapszámában!
