A történet középpontjában tehát az amerikai Kiana Weltzien áll, akinek a közös út előtt két évvel még minden stimmelt az életében. Volt egy szerelme, egy aranyos kutyája, egy lakóbusza és a floridai ingatlanos munkájából némi félretett pénze. Élte az életét, amelynek főszereplői a természet, a szörf és a túrázás voltak. Mégis hiányzott valami a teljességhez: egy vitorlás hajó, amellyel korábban már többször találkozott, de nem volt pénze vagy lehetősége megvenni.
Viszont most úgy hozta az élet – ahogy a blogjában fogalmaz –, hogy a sors szó szerint delfinek és naplemente kíséretében elvezette hozzá. Kiana életében itt új fejezet kezdődött: megvásárolta a Mara Nokát, majd gyerekkori vitorlázótudását újraélesztve kétszer nekivágott vele az Atlanti-óceán északi részének, átszelte a Panama-csatornát, most pedig éppen Brazíliába tart.
Lærke Heilmann a Kanári-szigeteken találkozott először a tiszta szépségű, atletikus és vagány Kianával, aki akkor éppen a második Észak-Atlanti-óceánt keresztülszelő vitorlázását teljesítette teljesen egyedül. A sorsszerű találkozásból barátság és nagy tervek szövődtek, a tapasztalt hajós a sok magányos kaland után úgy döntött, hogy harmadszorra is nekivág az atlanti vizeknek, de most már nem egyedül, hanem csapatban. Hamarosan egy fotóssal, Alizé Jireh-vel, egy képzőművésszel, Beatriz Chachamovitscsal, majd később az Instagramnak köszönhetően egy filmrendezővel, Maihara Marjorie-vel bővült a társaság.
Négy fiatal nő, egy katamarán és 2200 méternyi nyílt óceán
Kis sziget a nyugodt vízen
A gyönyörű hajót viszont az előző évek megpróbáltatásai miatt fel kellett újítani. Kiana saját maga látott hozzá az embert próbáló kétkezi munkához, amelyhez olykor csatlakoztak leendő vitorlázó társai is, de így is több mint egy évükbe telt, hogy olyan állapotba hozzák a cirkálót, hogy azzal újra az óceán sós hullámait lehessen szelni. A Mara Noka (jelentése: kis sziget a nyugodt vízen) amúgy sem egy átlagos katamarán. Irányítása tradicionális vitorlázó és tájékozódási ismereteket igényel, hiszen nincsen rajta mélységmérő, radar, robotpilóta, de szélerősségmérő sem.
A felújított részei újrahasznosított anyagokból készültek, és alapvetés az is, hogy ha elromlik rajta valami, a lányok nem dobják ki, hanem mindent elkövetnek, hogy megjavítsák. Legfőképpen a szél, a szenvedély és az akarat, végső esetben pedig egy motor hajtja, amelyet csak akkor vesznek ki a kabinból, amikor már más lehetőség nem jöhet szóba. A rétegelt falemezekből készült Narai katamarán 48 évének jelentős részét mediterrán tengereken töltötte mindaddig, amíg 2018-ban Kiana rá nem talált.
Csak legyen elég palacsinta!
Az utazásra való felkészülés nemcsak a hajó javításából állt, hanem az egy hónapra elegendő élelmiszerek beszerzéséből is. Hogy ennek anyagi forrását megteremtsék, Beatriz, a csapat háttértagja természetes alapú pigmenttel festett, organikus pamutból készült pólókat és vászontáskákat készített, hogy azok eladásával némi pluszpénzt szerezzenek az úthoz. A táskákon egy félmeztelen sellő telefonál a füléhez tartott óriáskagylón, és azt búgja: „sajnos, nem érek rá, hív az óceán”.
Helyi kistermelőktől származó, biozöldséget és -gyümölcsöt vittek magukkal, a húsokat szárították, a gyorsan romló zöldségeket fermentálták, így több hét után is fogyaszthatók maradtak. Ezenkívül persze gondoskodniuk kellett elég ivóvízről is. A kajütben mindenütt szárított gyógynövények, fűszerek, fokhagymák lógtak, hálókban zöldségek és gyümölcsök, valamint néhány fotó között egy Walt Disney-idézetes képeslap is lengedezett felcsipeszelve, lelki muníció a küzdelmesebb napokra: „Jó móka véghez vinni a lehetetlent.” Amikor éppen nem volt vihar vagy hurrikán, jógáztak, olvastak, főztek, sosem unták meg a sushit és a palacsintát. Élték életük legnagyobb kalandját, élték az életet magát.
Szerző: Szakácsi Eszter, Fotó: Lærke Heilmann, Alizé Jireh
A teljes cikket keresd a Marie Claire friss lapszámában!
