A beszélgetésünkre készülve megnéztem néhány veled készült interjút, és azon tűnődtem, hogy a hangoskönyvesek és a szinkronosok nem bombáznak téged ajánlatokkal? Olyan jó hangod van.
Néha előfordul. Nehéz ezekbe a körökbe bekerülni, én meg nem vagyok egy jelentkezős alkat. Talán idő kell ahhoz, hogy megszokjanak, elfogadjanak.
Ebben már van rutinod, hiszen nyolc évvel ezelőtt eljöttél a szülővárosodból, Marosvásárhelyről, és Magyarországon kezdtél új életet. El szoktál gondolkodni rajta, hova jutottál ennyi idő alatt? Tavaly ősszel lettél negyvenéves, ilyenkor egyébként is gyakran készítenek számvetést az emberek.
Igen, az nekem is megvolt, ráadásul az élet is rásegített. Volt egy csúnya rollerbalesetem, amely miatt kórházba kerültem pár napra. Éjszaka mentem haza, és kétszer is buktam, az elsőt sikerült megúszni, de konokul visszaálltam rá, és a következőnél már akkorát vágódtam, hogy szó szerint beleájultam az esésbe. Egyedül voltam, buliból hazaérő lányok szedtek össze, ők hívták a mentőket. Amikor bekerültem a kórházba, a doki mondta, hogy ha meghallják, hogy rollerest hoznak, akkor minden eshetőségre fel vannak készülve. Volt, aki belehalt a sérüléseibe.
Akkor ez megijesztett, gondolom.
A kiszolgáltatottság érzése ijesztett meg. Bejött Eszter, a feleségem (Bánfalvi Eszter, színésznő – a szerk.), és ahogy abban az állapotban látott, eszembe jutott, hogy oda kell figyelni. Hogy elég volt a konokságból.
Ez jellemző rád egyébként?
Olyan értelemben igen, hogy hajlamos vagyok magamban gyűjteni a dolgokat, amelyek aztán egyszer csak kitörnek. Néha jó sül ki belőle, néha nem, és ez a baleset az utóbbira volt példa. Emlékszem, nagyon rosszul voltam, mert bár egy születésnapról jöttem haza, tele voltam feszültséggel és rossz kedvvel, nem figyeltem, nem jól reagáltam, és ez lett a vége.
Azóta tudatosabb vagy ezen a téren?
Azt hiszem, igen. A múltkor fagyizni voltunk a kisfiammal, Boldizsárral, és szóba elegyedtünk egy idősebb bácsival, aki az unokájával volt. Azt mondta: „Figyeljen, mert nagyon telik az idő.” Lehet, hogy ez klisé, de beraktam az agyamba, mindennap eszembe jut, és próbálok minőségi időt tölteni a fiammal. Ő négyévesen még nem sokat fog fel abból, hogy színészek a szülei. Amikor megkérdezte, mit dolgozunk, azt válaszoltam, hogy meséket mondunk felnőtteknek. Neki ennyi egyelőre elég. Nálunk nincs művészstátusz. Emberek vagyunk egy klassz szövetségben, ami mindenkinek jó, senkit nem nyom össze. Persze ha mindketten dolgozunk, akkor nem könnyű kufárkodni az együtt töltött idővel. De igyekszünk megoldani.
Bányai Kelemen Barna
Változtál azóta, amióta Magyarországon élsz?
Most már annyi tapasztalatom van, hogy bizonyos dolgokra nem biztos, hogy kell tudnom a választ. Csak egy pillanatra érintem a témát: Erdélyből én nem láttam a politikai kettéosztottságot, amelyet itt nap mint nap a bőrömön tapasztalok. Persze a nagy szalagcímek átjöttek, de aktuálpolitikával nem foglalkoztam. És ahogy átkerültem, az arcomba ömlött. Nagyon akartam érteni, próbáltam felgöngyölíteni az összefüggéseket, amelyek nekem kimaradtak azáltal, hogy nem itt éltem. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy ez túl sok időt vesz el az életemből, agyonnyom. Vannak helyzetek, amikor ügyek mellé állok, és vannak helyzetek, amikor nem. Letettem arról, hogy a külső elvárásoknak megfeleljek.
Ez azért sem könnyű, mert a színházad, a Katona is kap hideget-meleget, és nehéz lehet csak a művészi-szakmai dolgokra koncentrálni.
Amikor kitaláltam, hogy színész leszek, nyilván eszembe jutott az is, hogy szeretném, ha ismernének, valamiféle csillogást láttam benne. Ez ma már nem feltétlenül prioritás. Sokkal fontosabb, hogy olyan dolgokat csináljak, amelyek igazán érdekelnek. És azt a nagyjából húszezer embert, akit ma Budapesten érdekel a színház, foggal-körömmel tartani és nem elengedni. Megadni nekik azt a megfoghatatlan élményt, amelyet csak a színház tud.
Ha már a csillogásnál tartunk, megkerülhetetlen, hogy beszéljünk a 2021-ben bemutatott Toxikoma című filmről, amelyben dr. Csernus Imre pszichológust játszottad Szabó Győző oldalán. Akkor eléggé felkaptak, sokat interjúztál. Mindenki ugyanazt a kérdést tette fel neked: hogy milyen volt Csernust eljátszani. Van bármi, amiről úgy érzed, hogy még nem beszéltél a szerep kapcsán?
Nem, azt hiszem, nincs olyan. (Nevet.) Viszont van, amit nem értek. Azt gondoltam, hogy egy olyan film után, amely ennyi emberhez eljut, amelybe ennyi melót pakoltam, felkelti a filmkészítők kíváncsiságát irántam, lesznek újabb megkeresések. És pont az ellenkezője történt. Voltam néhány castingon, de a legtöbbről csak utólag, a kollégáktól értesültem. Pedig nem derogálna a megmérettetés. Sőt! Igazán érdekel az átalakulás, és azt hiszem, mások számára talán meglepő dolgokat is elő tudnék hívni magamból. Ha elmegyek egy szereplőválogatásra, elfogadom a játékszabályt, hogy ez csak egy lehetőség – mindkét oldal számára. Ez szerintem teljesen rendben van. A színészek beskatulyázása, a fröccsöntött karakterekben való gondolkodás viszont elszomorít.
Holnap lesz az olvasópróbája a Szegedi Szabadtéri Játékokon debütáló Ezeregy éjszaka című world musicalnek, amelyben Sahriár királyt fogod játszani. Közel áll hozzád ez a mesevilág?
Sokáig olvastam meséket, még középiskolás koromban is. Emlékszem, amikor jöttek fel a haverok, cikinek találtam, hogy az ágyam melletti éjjeliszekrényen mesekönyvek vannak, ezért mindig eldugtam őket, hogy ne lássák. Az Ezeregyéjszaka meséiből gyerekkoromban csak azt a szűk válogatást ismertem, amelyből teljesen kimaradtak a pajzán dolgok és a szexualitás, most viszont, a szerep kapcsán, az apósom megajándékozott a teljes, hétkötetes magyar kiadással, amely csodálatos. Prileszky Csilla, a kötetek fordítója sajnos még a kiadás előtt elhunyt, a fordítások pedig csak a földön kupacokban álló papírlapokon voltak meg. A kiadó főszerkesztője és az apósom annak idején tudtak a kéziratról, és mindenáron ki akarták menteni, mielőtt egy csőtörés vagy bármi miatt az enyészeté válna. Zsákonként hordták ki a lapokat, és az apósom fénymásológépén másolták le az oldalakat, így biztosítva a kézirat fennmaradását. Nagyon kevés országban van meg a teljes mesegyűjtemény fordítása, úgyhogy büszkék lehetünk erre.
Fotó: Zsólyomi Norbert Smink: Hajdú Zsófi Haj:Pásztor László Styling: Balogh Viktória Ruha: COS, H&M, Massimo Dutti, Zara Köszönet a segítségért koabackdrops.com!
A teljes interjút elolvashatod a friss Marie Claire–ben!
