Mi járt a fejedben, amikor először láttad a kész filmet?
Kevés ember mondhatja el magáról Magyarországon, hogy egy saját magáról készült filmet néz meg. Ez nem dokumentum-, hanem mozifilm – „rendezői túlzásokkal” és „dramaturgiai elírásokkal” –, amelyben a legjobb barátom, Molnár Áron alakít engem. Ebben a 120 percben életem nehéz időszaka jelent meg előttem, amikor vége lett, azt sem tudtam, hogy ki vagyok, hol vagyok.
Milyen érzés volt így szembesülni a múltaddal?
Én megéltem ezeket a dolgokat, pontosan tudom, hogyan játszódtak le, de teljesen más élményt nyújtott, amikor mindezt úgy láttam, ahogy a rendező, Herendi Gábor megálmodta. Katartikus volt, hiszen szembe kellett néznem azokkal dolgaimmal, amelyeket eltettem magamban valahova, igyekeztem friss szemmel figyelni a filmet. De mégsem volt közömbös, hiszen az én életemről készült.
A film elég nyers. Szerinted mennyire áll készen erre a magyar közönség?
Szerintem az egész drogtémával kapcsolatban nem tartunk sehol Magyarországon. A középkorban érzem magam mind a megelőzés, mind a drogról vagy a drogosokról való gondolkodásban. Semmilyen szinten nincsen még felkészülve erre a társadalom, mégis azt gondolom, hogy azok, akik nyitottabbak, érdeklődéssel várják a Toxikomát.
Szabó Győző Molnár Áronnal a forgatás közben
Gondoltál arra, hogy pont emiatt a film prevenciós célt is szolgálhat?
Ez volt a másodlagos célja, és semmiképpen sem az, hogy kedvet csináljon a drogokhoz. Aki valamilyen szinten nyitott, haladó gondolkodású, az pontosan látni fogja, hogy mi a film lényege.
A Toxikoma executive producereként mennyire vettél részt a munkálatokban, és hogy érezted magad ebben a szerepben?
Izgalmas volt. Szerintem ezt nem is lehetett volna másképp csinálni, mert olyan dolgokra tudtam a választ, amiket más nem tud a kábítószerről, annak világáról, a színeiről, az illatáról. Jó érzés azt mondani, hogy producere voltam egy mozinak. Csak utólagosan adtam ötleteket, és ez mind a többiek – az írói csapat és a filmelőkészítés – érdeme, illetve a filmről művészien gondolkodó rendezőé, Herendi Gáboré.
Fotó: Rizmajer Antal, Gordon Eszter
