Miért választottad ezt a témát?
Személyes okokból akartam filmet készíteni arról, milyen egy családban egy halálos betegséggel szembesülni. Az volt az érzésem – a saját családom és a tágabb baráti köröm kapcsán is –, hogy az ilyen helyzetekben rengeteg a kimondatlanság és az elfojtás, nem merünk arról beszélni, hogy mi lesz, ha bekövetkezik a legrosszabb. Amikor megtörténik, az pedig már késő.
A film főszereplője Einspach Gábor galerista, a magyar képzőművészeti élet ismert figurája, akit öt évvel ezelőtt hasnyálmirigyrákkal diagnosztizáltak. Hogy találkoztatok?
Egy ismerősöm adta meg a számát, Gábor éppen akkor tudta meg, hogy hasnyálmirigyrákja van. Felhívtam, mondta, hogy menjek be a kemoterápiájára, mert nagyon szeretné ezt a filmet, neki is fontos, hogy beszéljen arról, amiben éppen van. Emlékszem, akkor döbbentem rá, hogy mit is csinálok, amikor úton voltam hozzá a Szent László Kórházba. Hogy egy olyan emberhez igyekszem, akinek egy százalék túlélési esélye van. Felkészültem, hogy borzasztóan nehéz és fájdalmas lesz, nem is biztos, hogy nekem való téma, és bírni fogom. Aztán amikor megérkeztem hozzá, úgy tűnt, mintha az irodájában fogadott volna, berendezkedett, folyamatosan jöttek hozzá az ügyfelei és a barátai. Látványos volt, mennyire máshogy áll ahhoz, hogy halálos betegséggel néz szembe, és rögtön elkezdett érdekelni, mi az ő módszere, mit gondol valójában. Az első perctől egyértelmű volt számomra, hogy vele szeretnék forgatni.
Einspach Gábor, a film főszereplője
Hogyan készültél erre a filmre?
Minden filmre rengeteget készülök, de itt most extrán szükség volt rá. Rengeteg szakszöveget olvastam és szakértőkkel beszélgettem, hogy értsem, miben tipikus Gábor esete, és miben egyedi. Sokat foglalkoztam a halálhoz és betegséghez való viszonyommal is, ez kikerülhetetlen volt. Nem lehetett nem arról beszélni a stábbal egy leforgatott nap végén, hogy mit éreztünk – például egy kemoterápiás kezelés végigkísérése után, vagy a vágóval, akivel hónapokon át csak néztük a majdnem kétszáz órányi felvett anyagot. Ez bekerült a saját terápiámba is. Számomra minden dokumentumfilm készítése embert próbáló, mert hamar személyessé válik, nehezen tudom megtartani a távolságot. Három-négy évig vagyunk szoros kapcsolatban a szereplővel és a történetével, az érzelmi bevonódás aligha elkerülhető, ezért kell foglalkozni azzal, hogy mindez hogyan hat ránk.
Kifejezetten a filmjeid, illetve azok témája miatt jártál terápiára?
Nem, ez attól teljesen független. Most is járok, fontosnak érzem, hogy a személyes fejlődésemmel foglalkozzam. De valóban, a munkám is megköveteli. Amikor elkezdtem dokumentumfilmezni, nem tudtam, mennyire nehéz lesz kezelni az érzelmi bevonódás kérdését. Ezzel a legtöbb dokumentumfilmes küzd. Az, hogy idegen emberek engednek be az életükbe, adja meg a lehetőséget, hogy személyes, közeli, őszinte filmet készítsünk, viszont ebből jön az a veszély is, hogy közben elfeledkezünk arról, hogy van egy saját életünk, amelyet szintén óvni kell, és meg kell tartani a határait. A dokumentumfilmezés kapcsán sok szó esik a szereplők védelméről, az etikai és esztétikai kérdésekről, viszont keveset beszélünk a pszichológiai oldaláról, arról, hogy milyen érzelmi hatások érik a rendezőt és az egész stábot. Most fejezem be a doktori képzésemet, és a disszertációm témája éppen az érzelmi bevonódás és az énhatárok a hosszú távú, személyes dokumentumfilmben.
Meg lehet találni a helyes arányt a bevonódás és a kívül maradás között?
A segítő szakmákban létezik egy szabályrendszer, amely kijelöli például a szociális munkásoknak és a terapeutáknak, mi az, amit szabad, és mi az, amit nem. A dokumentumfilmeseknél viszont nincs ilyen, mindenki maga próbál a saját személyiségéből fakadóan határokat találni. Sokszor kiszolgáltatott, magányos, rossz szociális közegben lévő emberekkel forgatunk, és természetesen jön a vágy, hogy segítsünk, hiszen ha ő odaadja az életét, hogy filmet készítsünk belőle, akkor mi is tartozunk neki valamivel. Ez nagyon könnyen átfolyhat abba, hogy akkor már meg akarjuk oldani az életét, ki akarjuk húzni a bajból. Rengeteg szerep van, amit ilyenkor föl lehet venni: anyja helyett anyja, barát helyett barát, segítő helyett segítő leszek. Ügyelni kell arra, hogy megtaláljuk a helyes arányt, hiszen mi mégiscsak dokumentumfilmesek vagyunk, nem szakemberek, és főleg nem messiások. Ha erre nem figyelünk, könnyű kiégni. Sok dokumentumfilmes meséli, hogy egy-egy film elkészülte után azt érzi, soha többet nem csinál másikat, és én is többször gondoltam, hogy ennyi volt, kész, keresek egy másik hivatást. (Nevet.)
Fotó: Kurucz Árpád Styling: Balogh Viktória Smink és haj: Bálint Beka Jelenetkép: Einspach Brunó, Domokos Balázs
A teljes interjút elolvashatod a friss Marie Claire–ben!
