Kolosi Nikolett (Koni), egy kifejezetten nők részére létrehozott vadkempinges Facebook-csoport (Női vadkemping) létrehozója még a Covid előtt próbálta ki először, milyen is szabadon, a szabad ég alatt tölteni az éjszakát. A Kanári-szigeteken járt az akkori párjával, és elvarázsolta, hogy keretek, korlátok nélkül élhette át a természet szépségeit, a napfelkeltéket-naplementéket. Később, a hazai erdőkben lenyűgözte, hogy spontán találkozhat különféle erdei állatokkal. Regisztrált a Facebookon egy vadkempinges csoportba, de amikor egy posztban jelezte, hogy csak lányokkal indulna túrázni, számos „viccesebbnél-viccesebb” komment után úgy döntött, jobb lesz, ha inkább maga alapít egy kifejezetten nőknek szóló csoportot. Bár bevallása szerint nem igazán szereti az online világot, a kialakult közösség olyan erővel tölti fel, hogy egyelőre folytatja az aktivitást. „Tavaly tartottam egy ismerkedő tábort is egy válogatott kis csapat részére a portámon, egy zártkert mögötti területen, ami végül egy nagyon erős női körré alakult – meséli Koni. – A csoportba bárki bedobhat ötleteket közös túrázásra, illetve sokan osztanak meg tapasztalatokat, túrafelszerelésre vonatkozó tippeket.” Szilvia, a csoport egyik tagja is megerősíti mindezt: „Mérhetetlen mennyiségű információ kering az interneten a felszerelésekkel kapcsolatban. Én vásárlás előtt alaposan végigböngésztem, kinek milyen sátor, matrac vagy hálózsák vált be, és a saját igényeim mellett ezeket is figyelembe vettem.”
Szilviának nem idegen a komfort nélküli kint alvás: a húszas éveiben versenylovakkal foglalkozott, éjjel-nappal a szabad levegőn volt, hol istállókban, hol kamionokban aludt, miközben bejárta velük Európát. „Az utazás, a sport mindig is fontos volt számomra. Néhány évvel ezelőtt azon kaptam magam, hogy folyton hegyeket és vadkempingezőket bámulok az Instagramon. Ekkor kezdtem el keresni tematikus weboldalakat, és így találtam rá Koniék csoportjára is. Először egy nagyon rutinos barátommal vadkempingeztem a Kéktúra útvonalán, másodjára pedig egy szintén »szakértő« barátnőmmel a horvát tengerparton, ahol amúgy tilos a vadkemping. Már évek óta járunk vissza ugyanarra a szigetre, ugyanabba a házba, amelyet ezúttal is lefoglaltunk, de úgy döntöttünk, hogy az éjszakákat kint töltjük a parton hálózsákban, úgy fél óra járásnyira a szállásunktól. Idén ezt megismételtem, de már egyedül. Egy kis félelem persze végig bujkált bennem, hogy mi van, ha pont arra jár valaki, ha történik velem valami. Mi segít át ezen a félelmen? Megyek vele: tudatosítom magamban, hogy van egy részem, amelyik fél, és van olyan, ami nem, mert okos, ügyes, bölcs, és megóv. Sokat foglalkozom önismerettel, és tudom, hogy nálam miért bukkannak fel bizonyos félelmek, de ilyenkor azzal nyugtatom magam, hogy felesleges olyasmitől félni, ami még meg sem történt. A telefonomat magamnál tartom, és a szálláson maradt barátaim is pontosan tudják, merre táborozom. Szóval a félelmek ellenére csinálom tovább, mert az, hogy közel lehetek a természethez, kint fekhetek a tengerparton, hallgathatom a hullámok morajlását, a kabócák énekét, és nézhetem a milliónyi csillagot meg a napfelkeltét, az kimondhatatlan nyugalommal áraszt el. Ilyenkor érzem, hogy otthon vagyok, így töltődöm fel leginkább.”
Fotó: Getty Images