„Egy tajvani riportban láttam meg ezt a családot, amely a vidéki, autizmussal élő gyerekek orvosi ellátásáról szólt. Ahogy néztem, észrevettem a rajzokat a falakon – és mindenütt. Akkoriban egy marseille-i nyomornegyedben alkottam, egy autópálya-lehajtó mellett. Több mint hat hónapja dolgoztam együtt az ottani gyerekekkel, mivel nagyon érdekelt az amatőr rajzolás. De miután megnéztem ezt a riportot, olyan elképesztő érzésem támadt, hogy azonnal felvettem a kapcsolatot a családdal. Visszarepültem Franciaországból Tajvanra, hogy találkozhassak velük.”
Chia Huang Tajvanon született és nőtt fel, de nem volt tipikus tajvani gyerekkora. Egy eldugott településről érkezett és egy nagyon szabad, alternatív művészeti iskolába járt. Soha nem szeretett volna karriert építeni vagy egyetemre menni: „csak zenélni akartam, és csak rock’n’rollt játszottam. Teljesen szabad voltam, művészettel foglalkoztam, és ennyi.”
Ez a meglehetősen szokatlan légkör arra nevelte Chia-t, hogy nyitott legyen a kalandokra és arra törekedjen, hogy rendkívüli, kreatív emberek vegyék körül. Árad belőle a lelkesedés, amikor újra elmeséli történetét. „Amikor megérkeztem Franciaországból, ez a család egyből fogadott. Egy kisrepülővel kellett eljutnom a falujukba. Teljesen megnyíltak előttem, megnyitották előttem az otthonukat és adtak nekem egy szobát.”
A Dior Art of Color fotópályázat nyertese két hónapig élt a családdal
Mégsem ment minden könnyen. „A szoba tele volt csótányokkal, reggelente pedig a fiúk az ajtómon dörömböltek, hogy bejöhessenek. Néhány nap múlva béreltem mellettük egy házat a faluban. Nagyon furcsa élmény volt, de annyi melegség volt benne. Kiskoromban édesanyámnak volt egy barátnője, akinek autizmussal élő gyerekei voltak, és nekem is voltak autizmussal élő barátaim. Számomra a velük való munka teljesen természetes – mondja. – Kimondottan élvezem. Miközben nézem, amit alkotnak, lenyűgöz a kreativitásuk. Azért csinálom ezt, mert jól érzem magam, nem valamiféle misszió miatt. Megváltoztattak engem.”
Amikor az intuíció irányít
Chia szerint ez nem arról szól, hogy jót tegyen, hogy üzenetet közvetítsen nekik vagy róluk. Ezt az általa dokumentumfotózási projektként definiált munkát sokkal inkább az intuíciója, az érdeklődése és a hangulata irányítja. Az Art of Color zsűrijének elnöke, a világhírű portréfotós, Brigitte Lacombe egyetért: „Riport a javából, egyfajta etnográfiai tanulmány, amely nagyon keménynek tűnik, de nem voyeurisztikus vagy szenzációhajhász. Vonzott a mélysége, az őszintesége, a szentimentalizmus hiánya, az empátiája és az, hogy az idejét odaadóan erre a családra szentelte.”
Peter Philips, a Christian Dior Makeup kreatív igazgatója hozzátette: „A képek tartalma igazán megindító volt. Úgy érzem, esztétikailag remek a fotók kompozíciója. Mintha kukkoló lennék, akiknek abban a kiváltságban van részük, hogy bepillanthatnak ennek a családnak a világába. Majdnem olyan, mintha a fotók megrendezettek lennének, és közben mégis érezhető a nyers valóság. Ezek a felvételek tökéletesek – a kompozíciótól kezdve a színeken át a tartalomig. Arra invitálnak, hogy szánjunk időt a megfigyelésükre és felfedezzük fel az érzelmi tartalom mélységét. Minél tovább nézzük, annál hangsúlyosabbá és fontosabbá válik a társadalmi üzenet. A falon lévő rajzokból áradó veszteség, kétségbeesés, de a bizarr szépség is kérdéseket vet fel. Azért őt választom győztesnek, mert minden értelemben – társadalmi és művészeti szinten is – kiemelkedő.”
Az autizmussal élő gyerekek helyzete Tajvanon
Az autizmussal élő gyerekeket nevelő tajvani családok helyzete gazdaságilag és társadalmilag is nehéz. Gyakran elszigetelten, elutasítottságban élnek. Vannak olyan iskolák és egyesületek, amelyek mindent megtesznek, hogy segítsenek nekik, de Chia szerint az ottani helyzet nem sokban különbözik attól, amelyet Franciaországban és más nyugati országokban tapasztalhatunk. És különben is, a társadalmi kérdések, bár valósak és fontosak, a munkájában csak másodlagos szerepet töltenek be.
„Amikor a projektet készítettem, eggyé váltam ezzel a családdal, így a fotózás vezérelhetett. Az intuíciómra kellett hallgatnom, mintha olyan emberekkel kommunikálnék, akik nem tudnak beszélni. Amikor jönnek a hullámok, érzed őket. Ezért lett a címe az, hogy a Csend beszél. A tudattalanunkat használtuk a kommunikációhoz. A fiúk tudtak beszélni, mondatokat ismételni, de nem vagyok biztos abban, hogy teljesen értették a jelentésüket. Amikor ott laktam, mintha egy élő testté váltunk volna, és ez irányította a munkát. Az én feladatom pedig az volt, hogy megértsem és megörökítsem az életüket, miközben én is benne élek.” Ez egy bevett gyakorlat, amely képes mély érzelmeket generálni a nézőben: élesen érzékelhető az egyén feloldódása valami újban. „Amikor megnéztem a képeket, valójában megfeledkeztem a fotósról, a fotók üzenete lett az elsődleges. A művész a művészet szolgálatában” – töpreng Peter Philips.
A két fiú, akik a képek készültekor tizenegy és tizenkét évesek voltak, szintén egyfajta szimbiózisban működtek, ha rajzolásról volt szó. „Képességüket tekintve nagyon hasonlóak, de a jellemük nagyon különbözik egymástól. Az egyik könnyen feldühödik és irányítani akar, míg a másik egészen nyugodt. De a művészetük teljesen ugyanaz. Ugyanarról írnak, ugyanazt rajzolják, néha együtt dolgoznak valamin. Egymást húzzák. Ez a fal több mint tíz év munkája” – emlékszik vissza Chia.
A két fiú rajzai
A fotóművész zökkenőmentesen és szervesen építette bele munkájába a fiúk art brut (durva, nyers művészet – a szerk.) típusú alkotásait, megmutatva azt a mély emberséget, a kifejezőkészséget és a kreativitás iránti igényt, amely egyszerre van jelen a kommunikációképtelenséggel és a mindennapi élet viszonylagos sivárságával együtt. „Ezt nehéz megvalósítani, mégis sikerült vele megerősítenie a projektet” – mondja lelkesen Brigitte Lacombe.
Lehet, hogy első pillantásra nem látszik, de minél tovább nézzük Chia Huang fotóit, annál könnyebb felfedezni, hogy a mindennapi tárgyak milyen többletjelentéssel bírnak: a játékautók vagy a számok precíz sorokba rendezve, a firkák a falakon, a bútorokon, a fényképeken, az újságokon…
Szerző: Galia Loupan Fotó: Chia Huang Magyar szöveg: Mucsi Blanka
