Irigykedünk. Én arra, hogy másnak szebb a paradicsoma, te arra, hogy az óceán partjáról posztol valaki a tél közepén, megint más azt irigyli, aki megteheti, hogy hétköznap csak ül és olvasgat. Irigykedünk, mióta világ a világ, talán már az ősember is irigykedett a társára, ha az több bogyót gyűjtött vagy nagyobb mamutot ejtett csapdába.
Az akaratlan hasonlítgatás
Jómagam is megkaptam már párszor, hogy milyen irigylésre méltó az életem, középosztálybeli értelmiségi családból jövök, örököltem is, házban élek, állatokat tarthatok, és biztosan egész nap csak annyi a dolgom, hogy a zöldségeimet próbálom Insta-kompatibilissé formálni. Ilyenkor el szoktam mesélem, hogy harminchét fokban füvet kaszálni a birkáknak – mert a kertben kiégett, és nincs elég – vagy az üstben rotyogó lekvárt kavargatni a nyári konyhában lehet, hogy jól mutat a fotókon, de valójában elég macerás és izzasztó munka. Nevezhetnénk parasztfitnesznek is.
Egy meghatározás szerint az irigység „az az intenzív, kellemetlen érzés, amelyet az ember akkor érez, amikor rájön, hogy a másiknak van valamije, amire ő törekszik vagy vágyik”. Alapvetően rossz tulajdonságnak gondoljuk, és az internet elterjedésével egész biztosan megizmosodott, miután nagykanállal szórják ránk az irigylésre méltó életek képeit. (És hiába emlékeztethetjük magunkat arra, hogy a közösségi médiából érkező információ nem a valóság, ez nemigen változtat az érzéseinken.) Kutatók kiderítették, hogy a társas összehasonlítás az emberi megismerés egyik alapeleme, amelyet akaratlanul is gyakorolunk.
Ez lehet a magyarázata annak, hogy olyan gyakori és egyetemes kulturális tapasztalat az irigység.
Megszüntetni két módon lehet. Vagy azzal, hogy magunkat helyezzük abba a státuszba, ahol a másik van, vagy úgy, hogy a másikat alacsonyítjuk magunkhoz. Ha másokkal hasonlítjuk össze magunkat, és azt gondoljuk, hogy mi is képesek vagyunk elérni azt, amit ők, akkor asszimilációs hatás lép fel, pozitív érzelmeket élünk meg; ha viszont úgy véljük, hogy számunkra az elérhetetlen, akkor frusztráltak leszünk – derítették ki kutatásaikban 1997-ben Penelope Lockwood és Ziva Kunda pszichológusok. Ezért is jellemző, hogy elérhetőnek tűnő célokra irigykedünk, arra ritkábban gondolunk, hogy mi is lehetnénk Anna Nyetrebko világhírű operaénekesnő – különösen, ha nincs is jó hangunk.
Irigy vagy féltékeny?
Az irigység természetének furcsa paradoxona, hogy miközben az irigy látja az irigyeltekkel való hasonlóságokat, annyira azért nem motivált, hogy ő is elérje azt, ami a másiknak sikerült. Ha ugyanonnan indultunk, mint a riválisaink, ugyanazokkal a lehetőségekkel, akkor ugyanolyan sikeresnek kellene lennünk? Ha ez nem jött össze, akkor hajlamosak vagyunk sértettnek érezni magunkat, és kialakulhat bennünk az igazságtalanság érzése, ami hozzájárul az irigység érzéséhez. Kisebbrendűnek érezhetjük magunkat, és emiatt is szégyenkezni kezdünk… Szóval bonyolult érzelem az irigység, amelyet a lelkünk rezdüléseit vizsgáló kutatók mindig párban emlegetnek a féltékenységgel. Bár sokan úgy gondolják, hogy a féltékenység attól való félelmünk, hogy valaki elveszi azt, ami a miénk, az irigység pedig azt jelenti, hogy máséra vágyunk, az évszázadok során mindkét szót használták a sóvárgás kifejezésére, vagyis felcserélhetők, amikor valaki más vagyonára vagy státuszára vágyunk. A romantikus érzésekre utalva természetesen csak a féltékenység kifejezés használható.
Az irigység gyakran titokzatos és megfoghatatlan. Megjelenhet a pletykától kezdve a hátba támadáson át a túlzó bókokig – amikor erőltetett mosollyal azt mondjuk: Gratulálok! –, miközben valójában azt érezzük, hogy: utálom, hogy megkaptad azt, amit én nem. Az irigység valójában hiányállapot, amely a kisebbrendűségi érzésünk által jelenik meg és elégedetlenségérzéssel jár. De ki szereti mindezt bevallani saját magának?
Fotó: Getty Images
