Alapjában véve derűs és kiegyensúlyozott alkat vagyok. Ha olykor-olykor sikerül is valakinek kibillentenie a lelki egyensúlyomból, akkor is viszonylag gyorsan visszabillentem magam. Az önkontrollt egyébként is fontosnak tartom. Egy indiai barátom mesélte, hogy a hinduknak van egy listája, amely fölsorolja az emberi jellem legfőbb buktatóit a hiúságtól az anyagiasságig, a hűtlenségtől a lustaságig, az irigységtől a gyávaságig, és rendszeresen végiggondolják, melyikben hol tartanak. Bár nekem nincs konkrét listám, időnként alkalmazom ezt a módszert. A képzeletbeli listámon a kitartással kell a legtöbbet dolgoznom.
Történnie kell valaminek ahhoz, hogy ránézz a képzeletbeli listádra, vagy rendszeresen megteszed?
Valahányszor válsághelyzetbe kerültem a munkám során vagy a családi életemben, elgondolkodtam azon, vajon miért történik velem mindez. Soha nem abból indulok ki, hogy csakis a másik lehet a hibás és a felelős, hanem ilyenkor elkezdem magamat elemezni: mi az, amit én toltam el? Többnyire nem kell sokáig keresnem, megtalálom. És ha az ember rájön, hogy a konfliktusnak részben ő maga az okozója, azonnal megoszlik a felelősség, és már nem is tud annyira haragudni a másikra. Esetleg még tanul is belőle, és legközelebb nem követi el ugyanazt a marhaságot. Bár sajnos én az a típus vagyok, akinek többször meg kell ütnie a bokáját ahhoz, hogy tanuljon belőle.
A kudarcokért is köszönetet mondtál a sorsnak.
Mert rengeteget tanultam a szakmai és a magánéleti kudarcaimból is. Utóbbinál maradva: az első házasságom 17 évig tartott, a második 13 évig, mindkét volt feleségemmel sikerült jó kapcsolatot kialakítani. Közös gyerekeink vannak, az első feleségemmel négy közös unokánk is, így a mai napig jelen vagyunk egymás életében. A második feleségem például feljár hozzánk, hogy a kisfiunkkal babázzon, és a kislányunk is szokott náluk aludni. Azt gondolom, ez így természetes, noha az ismeretségi körömben sokan csodálkoznak ezen. Persze bármilyen jó a válás után a szülők kapcsolata, a család szétszakadása egy gyerek számára mindig komoly érzelmi trauma, amelyet sosem hever ki igazán. A jelenlegi párkapcsolatomban tudatosan vigyázok arra, hogy ne kövessem el ismét azokat a hibákat, amelyek megkeserítették az első két házasságomat. Volt régen egy sláger, úgy szólt, hogy „sajnálom szegényt, a következőt, miattad fogom most büntetni őt”. Na, én éppen fordítva vagyok.
![]()
Mert rengeteget tanultam a szakmai és a magánéleti kudarcaimból is. Utóbbinál maradva: az első házasságom 17 évig tartott, a második 13 évig, mindkét volt feleségemmel sikerült jó kapcsolatot kialakítani. Közös gyerekeink vannak, az első feleségemmel négy közös unokánk is, így a mai napig jelen vagyunk egymás életében. A második feleségem például feljár hozzánk, hogy a kisfiunkkal babázzon, és a kislányunk is szokott náluk aludni. Azt gondolom, ez így természetes, noha az ismeretségi körömben sokan csodálkoznak ezen. Persze bármilyen jó a válás után a szülők kapcsolata, a család szétszakadása egy gyerek számára mindig komoly érzelmi trauma, amelyet sosem hever ki igazán. A jelenlegi párkapcsolatomban tudatosan vigyázok arra, hogy ne kövessem el ismét azokat a hibákat, amelyek megkeserítették az első két házasságomat. Volt régen egy sláger, úgy szólt, hogy „sajnálom szegényt, a következőt, miattad fogom most büntetni őt”. Na, én éppen fordítva vagyok.
Mi kell ahhoz, hogy jó kapcsolatot tudj ápolni a volt feleségeiddel?
Egy többszörösen csalódott és megkeseredett ismerősöm minden házasulandónak azt tanácsolja, az esküvő előtt gondolja végig higgadtan, milyen lesz ettől a férfitól vagy nőtől elválni. Ez így persze cinikus és szomorú alapállás, de az biztos, hogy ha az ember intelligens társsal köti össze az életét, akkor, még ha szakításra kerül is a sor, azt is intelligensen csinálják. Amikor a nővérem huszonvalahány évesen, két gyerekkel viharosan vált el az első férjétől, a mamám azt mondta: „Nem csoda, akitől lehet szépen válni, azzal lehet szépen élni is.” Anyám bölcs asszony volt, de ebben tévedett. Van úgy, hogy valakivel nem tudunk már együtt élni, de szépen tudunk tőle különválni. A második válásom után meg voltam győződve, hogy tőlem csak válni jó, velem élni nem. Aztán tessék, ez a házasságom jól működik. Ehhez az is kell, hogy az új házastárs hajlandó legyen elfogadni a párja korábbi életét. Roppant hálás vagyok a feleségemnek, akivel 12 éve élünk együtt, hogy ilyen szeretettel fogadja a múltamat, a két exfeleséget, a négy gyereket, az unokákat, akiket velem együtt bónuszként kapott a sorstól. Ám ha az ember igazán szereti a másikat, akkor a múltjával együtt szereti. Aztán fontos, hogy a gyerekek békéje érdekében képesek legyünk lenyelni az előző házasságunkban szerzett sérelmeinket, és sose kerekedjen felül bennünk a hiúság. Én mindig abból indultam ki, hogy ha valakivel leéltem másfél évtizedet, közös gyerekeink vannak, akkor bármi történt is köztünk, annak mégiscsak értékes embernek kell lennie. Vagy ha nem, akkor én egy nagy marha voltam, hogy vele éltem.
Egy többszörösen csalódott és megkeseredett ismerősöm minden házasulandónak azt tanácsolja, az esküvő előtt gondolja végig higgadtan, milyen lesz ettől a férfitól vagy nőtől elválni. Ez így persze cinikus és szomorú alapállás, de az biztos, hogy ha az ember intelligens társsal köti össze az életét, akkor, még ha szakításra kerül is a sor, azt is intelligensen csinálják. Amikor a nővérem huszonvalahány évesen, két gyerekkel viharosan vált el az első férjétől, a mamám azt mondta: „Nem csoda, akitől lehet szépen válni, azzal lehet szépen élni is.” Anyám bölcs asszony volt, de ebben tévedett. Van úgy, hogy valakivel nem tudunk már együtt élni, de szépen tudunk tőle különválni. A második válásom után meg voltam győződve, hogy tőlem csak válni jó, velem élni nem. Aztán tessék, ez a házasságom jól működik. Ehhez az is kell, hogy az új házastárs hajlandó legyen elfogadni a párja korábbi életét. Roppant hálás vagyok a feleségemnek, akivel 12 éve élünk együtt, hogy ilyen szeretettel fogadja a múltamat, a két exfeleséget, a négy gyereket, az unokákat, akiket velem együtt bónuszként kapott a sorstól. Ám ha az ember igazán szereti a másikat, akkor a múltjával együtt szereti. Aztán fontos, hogy a gyerekek békéje érdekében képesek legyünk lenyelni az előző házasságunkban szerzett sérelmeinket, és sose kerekedjen felül bennünk a hiúság. Én mindig abból indultam ki, hogy ha valakivel leéltem másfél évtizedet, közös gyerekeink vannak, akkor bármi történt is köztünk, annak mégiscsak értékes embernek kell lennie. Vagy ha nem, akkor én egy nagy marha voltam, hogy vele éltem.
Hatvan évig gyűjtöttél inspirációt, és hangolódtál rá arra, hogy megírd az első könyved. Nem érzed úgy, hogy sokkal korábban kellett volna írnod?
Ha a riportköteteimet és az irodalmi válogatásaimat is beleszámítom, akkor a Tövispuszta már a nyolcadik könyvem. Igaz, az első regényem. Szerettem a rádiózást, a televíziózást, a dokumentumfilm-sorozataimat, úgyhogy nem érzem elvesztegetett éveknek az elmúlt évtizedeket, de a tévézés mellett nem tudtam volna regényt írni. Egy riportkönyvet meg lehet írni apránként, összevadászott pillanatokban, a regény azonban teljes embert kíván. Nálam legalábbis napokig tart, amíg kisöprök az agyamból minden mást, és belevetem magam egy fiktív világba. Talán, ha magabiztosabb lettem volna, ha elhiszem, hogy jót fogok írni, fölrúgtam volna a korábbi életemet az írásért, de a sikeres televíziós pályám anyagi biztonságot adott, ebből tartottam el az egyre nagyobb családomat, így nem mertem meglépni. Aztán meg a legjobb sorozataim az utolsók voltak, a Világfalu és a Különös történetek, kár lett volna kihagyni őket. A pályám csúcsán cseréltem regényírásra a televíziót. De az is lehet, hogy addigra érett meg bennem, hogy regényben meséljem el, mit gondolok az emberi kapcsolatokról, a történelemről, a szerelemről, a barátságról, az erényről, a gyarlóságról.
Ha a riportköteteimet és az irodalmi válogatásaimat is beleszámítom, akkor a Tövispuszta már a nyolcadik könyvem. Igaz, az első regényem. Szerettem a rádiózást, a televíziózást, a dokumentumfilm-sorozataimat, úgyhogy nem érzem elvesztegetett éveknek az elmúlt évtizedeket, de a tévézés mellett nem tudtam volna regényt írni. Egy riportkönyvet meg lehet írni apránként, összevadászott pillanatokban, a regény azonban teljes embert kíván. Nálam legalábbis napokig tart, amíg kisöprök az agyamból minden mást, és belevetem magam egy fiktív világba. Talán, ha magabiztosabb lettem volna, ha elhiszem, hogy jót fogok írni, fölrúgtam volna a korábbi életemet az írásért, de a sikeres televíziós pályám anyagi biztonságot adott, ebből tartottam el az egyre nagyobb családomat, így nem mertem meglépni. Aztán meg a legjobb sorozataim az utolsók voltak, a Világfalu és a Különös történetek, kár lett volna kihagyni őket. A pályám csúcsán cseréltem regényírásra a televíziót. De az is lehet, hogy addigra érett meg bennem, hogy regényben meséljem el, mit gondolok az emberi kapcsolatokról, a történelemről, a szerelemről, a barátságról, az erényről, a gyarlóságról.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Trunkó Bálint
Styling: Laczkó Mónika
Smink: Békefi Zsóka
A folytatást keresd a 2012. májusi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2012. május]
