- A magyar nők helyzetéről és a Tisza-kormány eddigi nőpolitikájáról beszélgetett Eörsi Nóra, Nógrádi Noá és Fancsikai Eszter az Irány október 29-i eseményén.
- Az isztambuli egyezmény, a reproduktív jogok és a női politikusok szerepe mellett a szimbolikus gesztusok és a valódi segítség közötti különbség is szóba került.
- Arról is beszéltek, hogyan könnyíthetnék meg a nők mindennapjait a kiszámítható támogatások, a hozzáférhető ellátások és a gondoskodási munka anyagi elismerése.
Attól, hogy egy nőnek elmondjuk, mennyire fontos elmennie rákszűrésre, még nem lesz időpontja, szabadideje vagy pénze a vizsgálatra. Ahogy egy bántalmazó kapcsolatból sem lesz könnyebb kilépni egy nőnek attól, hogy léteznek áldozatokat védő törvények, amennyiben utána nincs hova mennie. Az Irány október 29-i kerekasztal-beszélgetésén újra és újra ezekhez a nagyon is hétköznapi kérdésekhez jutottak vissza a résztvevők: mit érzékelnek a nők a saját életükben abból, amit a politika, egészen pontosan az új Tisza-kormány értük tesz – vagy éppen elmulaszt megtenni?
Eörsi Nóra, a Női Minimum kezdeményezője és a Nők Egymásért Mozgalom tagja, Nógrádi Noá nőjogi szakértő és Fancsikai Eszter tartalomgyártó Réz Anna moderálásával a Tisza-kormány első hónapjainak nőpolitikáját értékelte. A beszélgetésben volt helye az óvatos bizakodásnak, de jó néhány kényelmetlen kérdésnek is.
Mennyit jelent önmagában, ha több nő kerül döntéshozói pozícióba? Mi történik a civilek javaslataival az egyeztetések után? És mikor születnek végre olyan intézkedések, amelyek valóban megkönnyítik a nők mindennapjait?
Fancsikai Eszter – tartalomgyártó, Eörsi Nóra – Női Minimum kezdeményezője, a Nők Egymásért Mozgalom tagja, Nógrádi Noá – nőjogi szakértő
Mit jelent a nőknek, ha több nő kerül a politikába?
A beszélgetés egy egyszerű mérlegvonással indult: a kormányváltás óta eltelt hónapokból ki milyen változást emelne ki, amelynek valóban örülni tudott? Fancsikai Eszter számára a parlament összetétele volt az egyik legfontosabb pozitívum. Eörsi Nóra és Nógrádi Noá a gyermekvédelmi törvény módosításában látott lehetőséget. Eörsi abban bízik, hogy a civil szervezetek ismét bejuthatnak az iskolákba szexuális és párkapcsolati felvilágosító programokkal. Nógrádi azt emelte ki pozitívumként, hogy a kormány a gyermekvédelmi törvény módosításakor az erőszakos pornográf tartalmakhoz való hozzáférés korlátozásával is foglalkozott. Azt azonban szerinte még nem lehet látni, hogyan tudják majd ténylegesen megakadályozni, hogy a gyerekek ilyen tartalmakkal találkozzanak.
A női politikusok nagyobb jelenlétére később külön is visszatértek. A kérdés az volt, mit jelenthet ez a változás azon túl, hogy több nőt látunk a parlamentben és a kormányban. Hiszen a női képviselők számának növekedése önmagában még nem garantálja, hogy a nők érdekei is hangsúlyosabban jelennek meg a döntésekben. De akkor miért fontos mégis?
Eörsi Nóra szerint már a képviselet szempontjából is jelentősége van: egy olyan rendszerben, amelynek az egész társadalmat kellene megjelenítenie, alapvető probléma, ha annak egyik fele alig van jelen. A vezető pozícióban dolgozó nők ráadásul a közgondolkodásra is hatással lehetnek. Megkérdőjelezhetik azokat az előítéleteket, amelyek szerint bizonyos feladatok vagy tisztségek nem nőknek valók, és olyan nőket is megszólíthatnak, akik korábban távol érezték maguktól a politikát. Eörsi ugyanakkor megjegyezte: a parlament hangneme továbbra is meglehetősen macsós.
Hogyan lehet együttműködni egy kormánnyal, amelynek vezetőjével szemben bántalmazási vádak merültek fel?
A pozitív változások mellett a beszélgetés a kormányváltást megelőző időszak egyik kényelmetlen kérdésére is kitért. Hogyan viszonyulhatnak a nőjogi szereplők Magyar Péterhez, akinek politikai fellépését bántalmazási vádak kísérték? Mit lehet kezdeni ezzel az előzménnyel akkor, amikor éppen az általa vezetett kormánytól várnak intézkedéseket a nők védelmében?
Nógrádi Noá szerint ebben valódi dilemma rejlik. Véleménye szerint a nők helyzetének javítását azt is hátráltathatná, ha azt mondanák, Magyar Péter egyáltalán ne foglalkozzon a nők helyzetével, de az is, ha úgy tennének, mintha az előzmények nem léteznének. A szakértő ezért elsősorban a kézzelfogható eredményekre figyelne: milyen döntések születnek, milyen változások valósulnak meg, és kik képviselik ezeket a kormányzaton belül.
Eörsi Nóra hasonló ambivalenciáról beszélt. Számára az isztambuli egyezmény ratifikálása az egyik legfontosabb cél, miközben fájdalmasnak tartja annak lehetőségét, hogy az ehhez szükséges politikai előrelépést a korábbi ügy háttérbe szorulása segítheti.
Mit változtatna meg az isztambuli egyezmény?
Innen jutott el a beszélgetés az isztambuli egyezményhez, amelynek ratifikálását a nőjogi szervezetek régóta sürgetik. A felvetés ezúttal az volt: ha valóban megnyílik erre a politikai lehetőség, mit jelentene az egyezmény alkalmazása a magyar nők számára? Mi változna attól, hogy az előírásai a mindennapi gyakorlatban is érvényesülnek?
Eörsi Nóra elmagyarázta: az egyezmény a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzésétől az áldozatok támogatásáig átfogó rendszert kínál. Jogszabályokat, intézményi működést, eljárásokat és szakmai képzéseket egyaránt érint, középpontjában az áldozatok szükségleteivel és biztonságával.
Nógrádi Noá egy iránytűhöz hasonlította, amelyben szakemberek már összegyűjtötték, milyen lépésekre lenne szükség. A ratifikációt fontosnak tartja, de a szakmai tapasztalatai miatt óvatos azzal kapcsolatban, mennyire gyors változást tudna hozni. Egy új szabály ugyanis könnyen papíron marad, ha az alkalmazásáért felelős szakemberek nem kapnak képzést, és senki nem ellenőrzi, hogy a munkájukban követik-e.
„Meglesz az iránytű, és aztán az iránytűt azt használni is kell” – fogalmazott.
Felmerült az is, mennyiben lehet a szükséges változások akadálya a szűkös költségvetés. Eörsi szerint a pénz elosztása mindig értékválasztás: több fontos terület versenyez a forrásokért, és politikai döntés, melyikre mennyi jut.
De ahogy a megszólalók felhívták rá a figyelmet, vakójában a ratifikációig sem kellene tétlenül várni. Eörsi már működő önkormányzati kezdeményezéseket említett, Nógrádi pedig azt hangsúlyozta, hogy a nőjogi szervezeteknek kész javaslataik vannak a magyar jogszabályok és intézmények átalakítására.
Több nő a parlamentben – de mikor lesz könnyebb a magyar nők élete?
A szívhangrendelet ügye: kit hallgat meg a kormány, és mi történik utána?
A szívhangrendeletről tartott nyári egyeztetések kapcsán az is szóba került, mennyire vonja be az új kormány a civil szervezeteket a döntések előkészítésébe. A moderátor arra volt kíváncsi, mit mutatott meg ez a folyamat az új kormány és a nőjogi szakértők viszonyáról. Valóban eljut-e a civilek tudása a döntéshozókhoz, és látható-e, hogy az egyeztetéseken elhangzott javaslatoknak lesz következményük?
Eörsi Nóra elmondta: a Női Minimum részéről nekik kellett levélben kérniük, hogy részt vehessenek az egyeztetésben. A találkozó végül létrejött, de nem volt számára egyértelmű, hogy külön jelentkezés nélkül is meghívták volna őket. Más minisztériumi találkozókról jó élményekkel távozott, ám egyelőre korainak tartotta megítélni, mennyire lesz rendszeres és érdemi az együttműködés.
A szívhangrendeletről szóló konzultációval kapcsolatban az egyházak bevonását kifejezetten kifogásolta.
Eörsi Nóra azt is kifogásolta, hogy a kormány az egyházakat is bevonta a szívhangrendeletről szóló egyeztetésbe. Feltételezése szerint ezzel a konzervatívabb, vallásos szavazóknak is meg akartak felelni, hogy az abortusz kérdése ne ossza meg a kormány támogatóit. Eörsi azonban problémásnak tartotta, hogy a nők reproduktív jogairól szóló döntésekben ilyen politikai megfontolások érvényesüljenek. Azt is bírálta, hogy az egyeztetéseket egyelőre nem követte érdemi előrelépés.
Közben szerinte éppen az érintett nők életkörülményei kaptak túl kevés figyelmet. Egy terhesség megszakítása mellett döntő nő számára meghatározó lehet, hogy van-e elég pénze egy gyerek felnevelésére, biztonságos-e a párkapcsolata, és milyen körülményeket tudna biztosítani a gyerekének. Eörsi ezért a gyermekvédelem szempontját is hiányolta a vitából: ha egy nő azért nem vállalna gyereket, mert nem tud megfelelően gondoskodni róla, döntésének korlátozása a megszülető gyerek sorsára is hatással lehet.
Nógrádi Noá szerint a szívhangrendelet ügye rossz választás volt arra, hogy a kormány megmutassa: minden érintettel hajlandó egyeztetni. Úgy látta, a konzultációval az abortuszt ellenző szereplők is nagyobb teret kaptak, és ismét felerősödtek a terhességmegszakítás körüli viták. Ezzel szerinte az amerikai közbeszédre jellemző szembenállás jelent meg egy olyan kérdésben, amelyben Magyarországon széles körű társadalmi elfogadás övezi a nők döntési jogát. Az abortusz ellenzőit hangos kisebbségként jellemezte, és azt kifogásolta, hogy a konzultáció a társadalmi támogatottságukhoz képest túl nagy súlyt adott az álláspontjuknak.
A szakértő szerint az sem mindegy, hogyan tesszük fel a kérdést. A szabad döntés joga mellett azt is hangsúlyozná, mit jelent a nők számára, ha az állam korlátozza az abortuszhoz való hozzáférést:
arra kényszerítheti őket, hogy akaratuk ellenére kihordjanak egy terhességet és szüljenek.
Éppen ezért ő inkább úgy kérdezné: van-e joga az államnak ilyen döntést hozni egy nő helyett?
Nógrádi úgy véli, ha az állami kényszer felől közelítenénk meg a témát, még egyértelműbbé válhatna a nők önrendelkezésének társadalmi támogatottsága.
Mit várhatunk egy női műhelytől?
A női politikusok szerepének kérdése a Tisza női műhelye kapcsán is visszatért. A Tisza női műhelye saját megfogalmazása szerint azért jött létre, hogy a nők tudása, tapasztalata és nézőpontja hangsúlyosabban jelenjen meg a parlamenti munkában és a szakpolitikai döntésekben. De milyen ügyeket érdemes felvállalnia egy ilyen kezdeményezésnek, és mennyire jelent érdemi nőpolitikai fellépést, ha elsőként a mellrákszűrés fontosságára hívja fel a figyelmet?
Fancsikai Eszter ezt túlságosan kényelmes témaválasztásnak érezte. Kritikája elsősorban arra irányult, hogy a figyelemfelhívás ismét a nőkre helyezi a felelősséget, miközben az ellátáshoz való hozzáférés nehézségeit nem oldja meg.
„Amikor nőügyekkel elkezdünk foglalkozni, akkor az az első, hogy adunk még plusz feladatot a nőknek” – mondta.
Saját mammográfiás tapasztalatával érzékeltette, mennyi utánajárást jelenthet egy megfizethető, belátható időn belül elérhető vizsgálat. Azt javasolta, hogy a figyelemfelhívás mellé társuljon segítség is: több vizsgálati lehetőség, használható tájékoztatás arról, hova lehet menni, vagy akár szabadnap a szűrésen való részvételhez.
Eörsi Nóra a munkavédelmi szempontokat is behozta a beszélgetésbe. Szerinte a nők egészségéről szóló gondolkodásnak ki kell terjednie a munkakörülményeikre és az őket érő ártalmakra is. Nógrádi pedig arra emlékeztetett, hogy sok nőnek eleve nincs pénze magánvizsgálatokra.
A női műhelyben ugyanakkor Nógrádi továbbra is lát lehetőséget. Abban bízik, hogy ez a közösség idővel olyan ügyeket is következetesen képvisel majd, mint az isztambuli egyezmény ratifikálása.
Ki fizeti meg a gondoskodás árát?
Kit segítenek az adókedvezmények, és ki marad ki belőlük?
A beszélgetés végén a 2027-es költségvetés és az anyák szja-mentességének tervezett átalakítása került elő. A moderátor azt a kérdést vetette fel: hogyan értékelhető a kedvezmények szűkítése, és egyáltalán mennyire tartották igazságosnak a résztvevők az addigi rendszert?
Eörsi Nóra két külön problémára mutatott rá. Egyrészt alapvetően igazságtalannak tartja, ha a családok támogatása túlságosan az adókedvezményekre épül. Ezekből a magasabb jövedelműek nagyobb előnyhöz juthatnak, az alacsony keresetűek kevesebbet nyernek, a fizetéssel nem rendelkezők pedig nem tudják igénybe venni őket. Azt is megkérdőjelezte, miért az anyák életkora határoz meg egyes jogosultságokat a gyerekek életkora helyett.
Miért marad fizetetlen az otthoni gondoskodás?
Az adókedvezmények vitája végül ahhoz a kérdéshez vezetett, milyen támogatás ismerné el valóban a gyerekneveléssel és a hozzátartozók ellátásával járó munkát. Nógrádi Noá olyan modellt tartana kívánatosnak, amelyben fizetést kap az, aki az otthoni gondoskodás miatt nem tud keresőmunkát vállalni, vagy csak részmunkaidőben dolgozik.
Álláspontja szerint az államnak felelőssége van azok ellátásában, akik életkoruk, betegségük vagy fogyatékosságuk miatt nem tudnak önállóan boldogulni. Ha ehhez nem biztosít megfelelő intézményrendszert, a hiányzó munkát valakinek akkor is el kell végeznie. Ezt a feladatot pedig jellemzően nők vállalják magukra, fizetség nélkül.
A gondoskodási munka anyagi elismerése Nógrádi szerint nagyobb önállóságot is adhatna, és megkönnyíthetné, hogy valaki kilépjen egy boldogtalan kapcsolatból. Arra nem számít, hogy ez a modell a jelenlegi kormány alatt megvalósul, az ellátórendszerek megerősítésében viszont lát esélyt a változásra. Elérhető férőhelyekre, működő intézményekre és az ott dolgozók tisztességes megfizetésére lenne szükség. Ez egyszerre segíthetné az otthon gondoskodó nőket és azokat, akik ugyanezt a munkát hivatásszerűen végzik.
Fotó: Irány
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
