Akik békét szeretnének maguk körül

2013. november 13.
Bulizás közben botlottunk három fiatal lányba a Szigeten, akik műanyag poharakból készült kis építményükre gyűjtöttek vidám üzeneteket a Fóton élő kiskorú menekülteknek. Nem tudtunk szó nélkül elmenni mellettük, és hamar kiderült, hogy a MOME-n végzett Dendel Niki, Jekli Ágnes és Hosszu Bözse egy civilszervezet önkénteseiként vállalták az egyik legnehezebb kihívást: új életre tanítani a menekülteket.

Hogy kerültetek kapcsolatba a menekülteket segítő szervezettel?

Idén januárjában találkoztunk a SCI (Service Civil International) Hungary – Útilapu Nemzetközi Építőtábor Hálózat (az Európai Bizottság támogatásában induló) Open Doors projektjével, amely az Európába érkezett menekültek integrációs lehetőségeit kutatja és fejleszti. Ennek gyakorlati részeként kerültünk a projekt magyarországi helyszínére, a fóti Károlyi István Gyermekközpontba, ahol a felnőtt kísérő nélkül érkezett kiskorú menekültek kapnak otthont. Áginak a projekthez kapcsolódott diplomamunkája, és mivel közös az érdeklődési területünk, mi is részt vettünk benne.

Mi volt a tervetek vele?

Nem terveztünk előre, nem tudtuk, meddig fog tartani, de az eltelt lassan egy év során mindegyikünknek elég fontos lett ahhoz, hogy már a szívünkön viseljük a hely és a fiatalok sorsát. Először csak ismerkedni jártunk ki a fiúkkal – akik főként Afganisztánból, Iránból és Pakisztánból érkeznek –, miközben a lakóterük felújítását kezdtük velük együtt megtervezni. A megvalósításra márciusban, egy háromnapos nyílt eseményen került sor, ami mind nekünk, mind a fiúknak, nagy élmény volt, így ott ragadtunk. Csúnya húzásnak éreztük volna, hogy miután kiépítettünk egy bizalmi viszonyt, egyszer csak szó nélkül eltűnünk. Utána szándékosan tartottunk egy hatásszünetet, és vártuk a visszajelzéseiket. Szerencsére hamar pozitív megerősítést kaptunk, igényelték, hogy továbbra is járjunk hozzájuk.

Milyen volt az első napotok a táborban?

Meglepetés volt nekik is, nekünk is. A program neve alapján gyerekekre számítottunk, és mindenféle gyerekprogramokkal és játékokkal készültünk. Ehhez képest nagyfiúk fogadtak, akik sokszor bizonytalanok a saját életkorukat illetően. Ha érkezik egy új menedékkérő, rögtön orvosi vizsgálatra viszik, ahol a csontozata és egészségügyi állapota alapján ítélik meg a korát. Akit tizennyolc év alattinak minősítenek, az a fóti otthonba, tizennyolc év felett pedig a bicskei vagy a debreceni menekülttáborba viszik tovább. Később, ha a nevelők látják, hogy jól tanul, fejlődik, akkor huszonnégy éves koráig utógondozásba kerülhet Fóton. Ezek tudatában próbáltunk kitalálni olyan elfoglaltságokat, ami az ő korosztályuknak is jó.

Például?

Sokszor a rajzolás volt az egyetlen kommunikációs eszköz, amellyel megértettük egymást. Az első nap azt mondta az osztályvezető, hogy ne lepődjünk meg, ha nem lesznek oda értünk, mert itt állandóan jönnek, mennek az emberek: egyetemi csoportoktól kezdve a különböző segélyszervezetekig mindenki megsimogatja a fejüket, megnézik, hogy élnek, de aztán elmennek. Emiatt pedig átjáróháznak tűnik az egész, mert nem alakul ki kapcsolat senkivel. Valóban így is történt, nem érdekelte őket, hogy kik vagyunk, és az sem, mit mondunk. A nyelvi korlátok tovább nehezítették a munkát, hiszen magyarul senki sem beszélt. Volt, hogy ők sem értették egymást, mert hiába jöttek például Afganisztánból, más nyelvet beszélő etnikumhoz tartoztak. Ezenkívül meg kellett tanulnunk kezelni az egymás közti éles, etnikai vagy vallási ellentéteiket, amelyeket még otthonról hoztak. De az együtt alkotás során ezek szerencsére teljesen eltűntek, és a kommunikáció is sokat javult.

Hogy képzeljük el egy napotokat velük?

Mindig eltervezünk valamit, aztán teljesen áthúzzák a számításainkat… (Nevetnek.) Improvizálni kell nagyon gyorsan, így hamar megtanultuk, hogy helyettesítsünk egy tervet azonnal három másikkal. Valójában nem mi akarjuk eldönteni, hogy mit csináljunk, hanem velük együtt szeretnénk tervezni. Ezáltal megerősödnek abban, hogy döntéseket hozzanak, megnyíljanak, elmondják, hogy nekik mi tetszik, és ők is részt vegyenek a munkában. Heti foglalkozásokat tartunk, általában mindig vasárnap délután. Időnként hosszabb távú programokat is beiktatunk, hogy minél több impulzus érje őket. A legutóbbi ilyen esemény augusztusban volt, ahol arra kaptunk lehetőséget, hogy a Gyermekváros területén lévő elhagyatott medencével kezdjünk valamit.

És mit csináltatok végül?

A programot meghirdettük az SCI adatbázisán is, így a hozzánk csatlakozó hat külföldi önkéntessel és a fiúkkal – közkívánatra – egy kerti mozit alakítottunk ki. Az egyhetes tábor alatt mi is ott éltünk velük, és nagyon jó volt látni, hogy tényleg egy közösségi alkotás születik. A végére egy olyan kültéri közösségi teret alakítottunk ki, amelyet nemcsak moziként használhatnak: árnyékolót építettünk a medence fölé, kifestettük a falát, és ülőkéket is tettünk köré, így később más foglalkozást is tarthatnak ott. Ezt megünnepeltük egy záróeseménnyel, ahol együtt főztünk, volt filmvetítés, tánc. Akik pedig folyamatosan dolgoznak és részt vesznek minden eseményen, azokat igyekszünk még inkább motiválni: nemrég Lajkó Félix-koncertre vittük el őket, amit nagyon élveztek.

A helyiek hogy viszonyulnak hozzájuk? Támogatják őket?

Az eltelt idő alatt azt tapasztaltuk, hogy az emberek nem tudják őket hová tenni, nem tudják, mit lehetne adományként nekik adni. Egyszer kaptak egy konyhaszekrényt, valakinek a használt, teljesen elrohadt konyhaszekrényét, amit aztán ők is a kukába dobtak. Karácsonyra plüss rénszarvast és Bibliát kaptak – nem igazán arattak sikert. Emiatt sok panasz érkezik, hogy nem képesek megbecsülni a karácsonyi ajándékokat. A válasz egyszerű: az ő országukban és vallásukban nincs karácsony. És főleg nem tudják értékelni a Bibliát. Sokkal hasznosabb lenne, ha szótárt vagy nyelvkönyvet kapnának. Az adományoknál jobban örülnek a közös munkának. Folyamatosan próbáljuk ösztönözni őket, a célunk az, hogy akik itt maradnak, azok normális, új életet alakítsanak ki, ami azért is nehéz, mert a fiatalok folyamatosan cserélődnek.

Ez mit jelent a gyakorlatban?

Jelenleg a kiskorúaknál a közel harmincfős létszámból két-három fiú van az otthonban több mint egy éve, illetve öt–nyolc fő körülbelül fél éve, de a többségük csak átutazóban van itt, és mennek tovább a családjukhoz, ismerőseikhez Németországba vagy Norvégiába. De akit úgy kapnak el, hogy otthonról el kellett jönnie, és ez már a sokadik állomása – mert cél nélkül „menekül” –, abban kialakulhat egyfajta kötődés és a vágy, hogy részese legyen egy közösségnek. De ehhez hárman kevesek vagyunk. Több nyitottságra lenne szükség, szeretnénk, ha mások is mellénk állnának, főleg a helyiek. Meglepő, de Fóton azt sem tudják, hogy ezek a fiatalok ott élnek a Gyermekotthonban. Sokan pedig úgy tekintenek rájuk, mintha bűnözők vagy hajléktalanok lennének, és a menekült kifejezésből arra következtetnek, hogy azért menekültek el otthonról, mert valami rosszat tettek a hazájukban. Pedig a személyes beszélgetések során bárki rájöhet, hogy nagyon is életrevalók, csak békét és társaságot szeretnének maguk körül.

Találkoztatok pozitív történettel?

Volt, aki utógondozottként továbblépett, szakmát tanult és leérettségizett. Egy afgán fiú négy év alatt anyanyelvi szinten elsajátította magyar nyelvet, ezenkívül beszél még négy másik nyelvet is. Előtte nagy lehetőségek vannak, és törekszik is arra, hogy előrejusson az életben. A legkedvesebb pozitív példánk mégis az, hogy a nemsokára Budapesten megnyíló a saját irodánkba – aminek egyelőre csak falai vannak, még a fűtést is mi szereljük – a fiúk egy emberként jöttek segíteni, szerelni, festeni. Még az is, aki az elején sokáig csak a sarokban állt, és hozzánk sem akart szólni. Ez nagy öröm, mert látjuk, hogy a munkánk nem hiábavaló, és kialakult bennük a bizalom. Ez persze még nem ellensúlyozza azt a jövés- menést, amikor a szinte naponta érkező újabb menekültek közül a többség továbbindul Bicskére vagy Debrecenbe, mert az orvosi vizsgálaton nem kapták meg a kiskorú minősítést. Nekik már sokkal kevesebb esélyük van státuszt kapni, nem beszélve arról, milyen borzalmas körülmények között élnek. A kutatásaink során szerettünk volna körbenézni a ezekben a táborokban, de nem kaptunk engedélyt bejutni az intézménybe… Fóton sem nagy a pénzügyi keret, de mindig megoldják valahogy. Kiváló szociális szakemberek és pedagógusok segítik őket mindennap, akiben bíznak és tisztelik őket.

Meddig tervezitek az önkéntesmunkát az otthonban?

Ha látjuk a munkánk eredményét, és magunkon is érezzük, hogy lehet még fejlődni, akkor hosszú távon tervezünk. Igazából az lenne a jó, ha a fiúk közül egyszer valaki úgy lépne fel, hogy tovább akarja csinálni ezt a munkát, így a rendszer a jövőben önfenntartóvá válna. A csapatunkhoz tartozik még egy pszichológus lány és egy gimnazista fiú, aki a mi ezermesterünk is egyben, de szívesen vesszük, ha önkéntesként még csatlakoznak hozzánk. Nem lenne jó, és mi sem szeretnénk azt, hogy ha mi már esetleg később nem leszünk benne, ez a folyamat megálljon.