„Békével tudom azt mondani, hogy nekem ez így kerek volt” – Interjú Mittelholcz Dórával

2014. október 29. |

Mittelholcz Dóra Tündérmese kis szépséghibával című könyve őszintén, sallangok nélkül mesél egy fiatal lány küzdelméről a méhnyakrákkal. Dóra elképesztő lélekjelenléttel, megdöbbentő humorral és őszinteséggel ír erről az embert próbáló időszakról. Interjúnk három hete készült vele.

Valószínűleg elkerülhetetlen, hogy ilyen helyzetben az ember dühös legyen a világra, az életre, te ráadásul egy egészen konkrét személyre is dühös lehetsz. Haragszol a férfira, akitől elkaptad a HPV vírust?

Nem, illetve ez nem ebben a formában igaz. Amiatt nem éreztem dühöt, hogy tőle kaptam el a betegséget. A módszer miatt azonban, ahogy ő ezt intézte, sokkal inkább. Úgy gondolom, mikor az ember a felnőttkorba lépve elkezd szexuális életet élni, általában már van olyan felvilágosult, hogy tudja, mit vállal, és mire kell vigyáznia. Ilyenkor meg kell tennie minden tőle telhetőt, szűrésekre járni, beoltatni magát, éppígy voltam ezzel én is: újságíróként rengeteget utaztam egzotikus tájakra, és sosem felejtettem el beoltatni magam, gondoskodni a biztonságomról, illetve rendszeresen jártam mindenféle szükséges vizsgálatokra, a HIV-szűréstől a rákszűrésekig. Persze mindig tudtam, hogy vannak balesetek, manapság bármit elkaphat az ember, legyen mégoly felelősségteljes is. Szóval nem ezért haragudtam, még csak nem is azért, mert megcsalt a volt barátnőjével. Hanem azért, mert végignézte, hogy alávetem magam a legkülönfélébb vizsgálatoknak, az orvosok pedig egyszerűen nem találnak magyarázatot a bajomra. És ő nem említette, hogy a volt barátnőjének volt ez a betegsége, illetve annyira tudatlan volt, hogy meg sem fordult a fejében, hogy ő férfiként hordozó is lehet, a negatív tesztje ellenére is. De igazság szerint még ezt is elfogadom. Azt viszont, hogy miután ez az egész kiderült, még én voltam a bűnbak, a szemét, azt már nem tudom elnézni. Ha elém állt volna, hogy sajnálja, ami történt, az teljesen más helyzet lenne, de itt az történt, hogy miután kiderült, hogy rákom van, én szóltam a lánynak, hogy ő is vizsgáltassa ki magát újra, és ezek után még én voltam a hibás, hogy fel mertem hívni. Nem is mondanám, hogy mindezek miatt haragszom, inkább csak bosszant, bánt a dolog, mert gyűlölöm a gerinctelenséget, az igazságtalanságot.

Miért szántad rá magad, hogy egy ekkora trauma közepette könyvet írj a betegségedről?

Azt akartam üzenni vele, hogy végig lehet csinálni. Nem szabad összeesni, amikor az embernek azt mondják, hogy rákbetegsége van, hogy nem kell az embernek determinálnia magát arra, hogy ha rákosak vagyunk, holnapután meghalunk. Nem rákosak vagyunk, hanem rákos daganatunk van, amit le kell győzni. Fontos volt, hogy a HPV-alapú méhnyakrákra felhívjuk a figyelmet, illetve, hogy – hülye szó, de – egyfajta útikalauzt nyújtsunk ahhoz, hogy ezen keresztül lehet menni. Nem biztos, hogy mindenki meggyógyul, vannak félrevezető könyvek és újságcikkcímek ezzel kapcsolatban. Nem, nem gyógyul meg mindenki, és aki elhiszi, hogy mindenki meggyógyul, az nagyon nagy hibát követ el szerintem. Hinni kell, hogy meggyógyulunk, de tudni kell, hogy egy betegségben nagyon sok faktor játszik közre. A másik, amit nem szabad elfelejteni, hogy az én betegségem az enyém, az én szervezetem küzd vele, mindenki egyedi eset, és senkinek sem szabad az én betegségemet alapul vennie. Csak azokra a kulcspontokra érdemes támaszkodni, amelyek átlendíthetnek egy-egy kritikus helyzeten: hogy a műtét után mindenkinek nagyon nehéz felállnia, de muszáj.

Magyarországon rengeteg a HPV-s megbetegedés, sokan még mindig nem járnak rendszeresen szűrővizsgálatra, és az orvosok között sincsen konszenzus a védőoltás beadásának helyességét illetően. Hogyan látod a helyzetet?

Egyrészt nem mennek el szűrésre, és sokan nem tudják, hogy a P2-es eredménnyel is lehetséges, hogy valaki HPV pozitív legyen. Úgy gondolom, hogy érdemes azt a plusz néhány ezer forintot ráfordítani, hogy az embert külön HPV-re is szűrjék, mivel a korai felismerés utáni immunrendszer-erősítéssel az ember jó eséllyel ki is ölheti a HPV-t a szervezetéből. Míg ha valaki megkapja a P2-es eredményét, és nem foglalkozik vele, akkor a HPV szép lassan elkezdhet dolgozni a szervezetében, ebből pedig néhány évvel később kialakulhat a rák. Illetve már itt van az oltás, amit mindenkinek érdemes lenne beadatni. Ez persze mindenkinek a saját felelőssége eldönteni, én nem kaptam meg, pedig az orvosom az elsők között szerette volna beadatni nekem, csak a Chron-betegségem miatt végül nem kaptam meg.   

A könyvedben végigkísérjük a kórházi tapasztalataidat, amelyek között akad bőven negatív és pozitív is.

Igen, úgy gondolom, hogy nagyon fontos minél korábban megtalálni a megfelelő orvosokat, akik segíthetnek. Fontos bizalmi viszonyt kialakítani, hogy megbízz az orvosodban, hogy tudjatok kommunikálni egymással. Nekem nagy szerencsém van, hogy dr. Sobel Gábor ilyen orvos, akivel nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, és aki egy nagyon kedves, nyitott, felelősségteljes ember. Illetve dr. Sárdy Miklós a másik olyan orvos az életemben, akihez bármilyen problémával fordulhatok.

A könyvírás egyébként segített? Jó terápiának bizonyult?

Előrefelé igen, de visszafelé nem volt könnyű. 2013-ban döntöttem úgy, hogy megírom ezt a könyvet, és akkor nehéz volt újraélnem azokat az élményeket, amelyeken addig keresztülmentem. Előrefelé viszont sokat segített, hogy ki tudtam írni magamból a fájdalmamat. 

Elképesztő az is, hogy képes voltál megőrizni a humorodat. Ahogy leírod, hogy elnevezted a katétereket és sztómákat, sokszor odaszúrtál egy-egy vicces megjegyzést az orvosoknak is. Ez is egy olyan „fogás”, ami segít végigcsinálni?

Azt hiszem, ez inkább a saját személyiségemből fakad. Már a betegség kezdetén így sztorizgattam a barátaimnak, alapvetően szeretek mindenből viccet csinálni. Persze a komoly dolgokat komolyan veszem, de ha nem muszáj, szeretem inkább elpoénkodni. Amikor ott vagy, és üvöltesz, mert fáj, akkor nem lehet nevetni, de egy nappal később már igen. Például most otthoni ápoláson vagyok, és naponta jár hozzám nővér, aki segít bekötni az infúziómat. Az ágyam mellett van egy kanapé – mindössze néhány centiméter szintkülönbség van köztük –, amire át kellett másznom, hogy kicseréljük a lepedőt. Mivel a hátamba kapok fájdalomcsillapítot, a lábaimat nem nagyon érzem, ezért megpróbáltam átmászni a másik ágyra, de nem sikerült, és arccal előrefelé átestem. Ebből aztán hihetetlen nagy sírás lett, nem is az esés miatt, mert az nem fájt, sokkal inkább a kudarc miatt. De másnap már meséltem minden ismerősömnek, hogy képzeljék, elterültem, mint egy béka.

2013-ban kezdted el írni a könyvet, de a betegségeddel való küzdelmed még most is tart. Miért jött el mégis az a pont, amikor befejezted a történet írását?

Az első terv az volt, hogy a nagyműtéttel és a hüvelyképzéssel véget ér ez a történet számomra, és a plasztikai kisműtéttel, a megpróbáltatásokkal együtt a könyv is befejeződhet.  De aztán februárban a plasztikai kisműtét alatt kiderült, hogy recidívám van, aztán jött a gondolkodás, hogy végül is hol fejezzük akkor be. Végül, mivel az elmúlt időszakban egyre többször került elő a HPV témája, és sok félrevezető tévinformációval is találkoztam, ami engem bosszantott, úgy gondoltam, mostanság volna ez aktuális. Ezért valahol el kellett vágni ezt a történetet, annak ellenére, hogy az én történetemnek még koránt sincs vége. Még most sem tudhatjuk, mi lesz velem, lehet, hogy holnap meghalok, lehet, hogy még több tíz évig fogok élni, ezt senki sem tudja most megmondani. Azért döntöttünk úgy, hogy ott hagyjuk abba, ahol, mert az egy olyan pontja volt az életemnek, amikor először éreztem azt, hogy nem biztos, hogy túlélem. 

Egyébként épp annál a pontnál írod, hogy akkor érezted először, hogy el tudnád fogadni a halált. Lehet olyan állapot, hogy egyszerre érezd azt, hogy a végsőkig tudnál küzdeni az életedért, de tudni azt, hogy el kell fogadni a halált, ha arra kerül a sor?

Azt gondolom, hogy lehet. Van olyan, mikor kapálózol, mert még azt érzed, hogy nem éltél eleget, és nem vagy elégedett az eddigi életutaddal. Én úgy érzem, ha holnap meghalok, akkor is nagyon szép és teljes életem volt, rengeteg olyan élményem van, ami sok embernek nem adatott meg. Úgy érzem, békével tudom azt mondani, hogy nekem ez így kerek volt. De persze imádok élni, ezért ha szerezhetek még élményeket, akkor nagyon szeretnék. De nem vagyok biztos benne, hogy nem jön el az a pont, amikor azt fogom mondani: köszönöm szépen, nekem ez a küzdelem elég volt. Persze ez is mindenkinek a saját döntése. 

Mikor kiderült, hogy sztómákat kell kapnod, ráadásul kettőt, épp ezt mondtad. Hogy köszönöd szépen, te így nem akarod tovább. Mégis tovább küzdöttél…

Igen, érdekes, pedig visszatekintve az volt a legkisebb kihívás. Sokkal rosszabb volt az, amikor már azt hittem, túl vagyok az egészen, úgy vártam, mint egy ovis a karácsonyt. Aztán felébredsz a műtőben, és már érzed, hogy valami nincsen rendben, mert nem ott kellene felébredned. Az sokkal nagyobb csalódás, mint feldolgozni a sztómákat, amik alapvetően remekül működnek. Szerintem ez is inkább első hallásra rémisztő az embereknek, nem is igen tudják elképzelni. Magyarországon erről sem nagyon tudunk semmit. De meg lehet tanulni ezekkel együtt élni a hétköznapokban is. Én azt sem tudom elképzelni, hogy ha nem ismerkedem meg Andrással, a párommal, akkor akartam-e volna tovább csinálni. Most úgy érzem, van okom élni. Ezt egyedül nem is lehetne bírni. 

Reggel érkezett szerkesztőségünkbe a hír, hogy Mittelholcz Dóránál végül erősebbnek bizonyult a betegsége. Mi ezzel az interjúval köszönünk el tőle, és köszönjük meg neki, hogy ennyi időt és energiát áldozott ránk. Nyugodjon békében.

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Riporter

Az emberiség arcképe: Portrait of Humanity fotó

Az emberiség arcképe: Portrait of Humanity