A Brooklyn című film főhősének – a kamaszkorból éppen kinőtt, hamvas Eilisnek, aki az ’50-es évek Írországából vándorol ki New Yorkba – valójában kétszer kell meghoznia azt a súlyos döntést, hogy külföldön kezd új életet. Amikor először vág neki az Újvilágnak, még jóformán fel sem fogja: nővére és édesanyja biztatják, mert náluk nincs se munka, se kilátás rá. Az ’50-es évek Írországa reménytelen, lehangoló, szürke helynek tűnik. Eilis mégis nehezen hagyja el, és a szívében sokáig hűséges marad hozzá, nem tud feloldódni a csillogó, nagyszabású metropoliszban – bár többen is igyekeznek neki segíteni ebben. Aztán egy jóképű srác képében megérkezik a valódi segítség, és innentől már visszanézni lesz nehéz.
A film itt váratlan fordulatot vesz: Eilis fiatal és életerős nővére hirtelen meghal, és neki haza kell utaznia a temetésre. A hazatérés újabb sokk, újabb szembenézés. És Eilisnek megint számot kell vetnie magával, és válaszolnia arra a kérdésre, hol látja legszívesebben a jövőjét. Anélkül, hogy a film valódi nagy dilemmáját lelőnénk – azt nézzétek meg a Marie Claire Filmnapok vetítésén -, a háttérben megjelenik egy olyan probléma, amit sok kivándorló nehezen él meg: hátra kell hagyni idősödő, gyengülő szüleiket. Akinek marad otthon testvére, annak persze eggyel könnyebb felvállalni ezt a döntést, mint ahogy azoknak is, akiknek a szülei még együtt élnek. De ahogy az idő múlik, és a kint tartózkodás hosszabbra nyúlik, a dilemma újra és újra felmerül.
Útnak indulunk…
Szűcs Nóra expat coach, aki évek óta külföldön él, és külföldi munkavállalók beilleszkedésében segít a Simply Abroad keretében, gyakran találkozott ezzel a kérdéskörrel. „Főleg a magyar nőknél tapasztaltam, hogy a legtöbben huszonévesen vágnak neki az önmegvalósításnak, és először jó messzire mennek, akár a világ másik végébe is. Aztán ahogy telik-múlik az idő, egyre közelebb jönnek Európába, kifejezetten azért, hogy minél közelebb legyenek a szüleikhez, és bármikor hazaugorhassanak, amikor szükség van rájuk.” Nóra szerint ennek egyik oka, hogy mi egy olyan kultúrába születtünk, amit „familizmusnak” neveznek, és főképp a latin és dél-ázsiai országokra jellemző. Ezekben az országokban a család adja meg az egyén biztonságát, és a társadalmi elfogadottságát is. „Egy ilyen értékrend mellett különösen nehéz egy nőnek azt mondani: külön költözöm, a saját életemet élem. Az angolszász kultúrában ez másképp van, ott a gyerekek fiatal felnőttként kirepülnek a családi fészekből, és bőven elég, ha egy évben egyszer-kétszer – például karácsonykor és hálaadáskor – hazamennek látogatóba.”
De még ha az első lépést támogatták is szülők – mert érzik, hogy a gyereknek kint jobb lesz, többet fejlődhet, többet kereshet, sokat tanulhat -, akkor sem biztos, hogy később nem ijednek meg a távolságtól, és nem kezdenek nyomást helyezni a gyerekre. Különösen igaz ez akkor, ha a szülő egyedül maradt itthon. „Amikor azzal hívnak fel, hogy szükség van rád, gyere haza, amögött sok minden lehet. Néha valóban szüksége van ránk, néha csak a szülő még nem szokott hozzá, hogy a gyereke külföldön él, és hogy már nem működik a régebbi kapcsolattartási forma, néha pedig érzelmi nyomással próbálja meg rávenni, hogy a közelében legyen. Fel kell tudni ismerni, hogy melyik ok van a kérés mögött, és akkor könnyebb bűntudat nélkül a nekünk megfelelő döntést meghozni. Persze mindig fáj és stresszes időszak, de aki tudja, hogy a hosszútávú jóllétéért vissza kell utasítania az otthon maradókat, az megtanulja állni a kéréseket, szemrehányásokat. Ezen a folyamaton a legtöbb külföldön élőnek végig kell mennie” – mondja Nóra. Először csak akkor, amikor kimarad egy korábban mindig közösen tartott ünnep, elmaradnak családi szokások, de később olyan esetekben is, ha valaki komolyabban megbetegszik, esetleg meghal. „Ahányszor változás történik a családban, annyiszor kell újra megtalálni az egyensúlyi helyzetet” – mondja Nóra. „Ez mindkét fél részéről nehéz feladat, de a szülőknek hozzá kell szokniuk az új élethelyzethez, és közösen ki kell találniuk egy új szeretetnyelvet.” A megoldás aztán legtöbbször a kölcsönös és rendszeres látogatásokban ölt testet, és nem árt, ha mindig megkérdezik egymástól, ki mire vágyik a a másik országból.
Lelki kihívás
A külföldre költözés annyi lelki kihívás elé állítja az embert, hogy sokan már nem is coach-hoz, hanem pszichológushoz fordulnak, aki természetesen anyanyelvű kell, hogy legyen, hiszen csak ő tudhat minden rezdülést, minden kiejtett szót helyesen értelmezni. Bencsik Andrea klinikai szakpszichológus már több, mint 350 távolba szakadt magyarnak nyújtott segítséget Skype-on keresztül. A legtöbben akkor fordulnak hozzá, amikor pánikbetegség tör rájuk – amit többnyire az egzisztenciális bizonytalanság, a jövőtől való félelem vált ki -, vagy a társkeresés nehézsége, a magány, és az önbizalomhiány miatt, ami egy idegen közegben halmozottan jelentkezik. Andreához még senki sem fordult azért, mert a szüleitől való elszakadás bűntudatot keltett benne. „Ez valószínűleg azért van, mert akinek ez igazán gond, az nem is megy el. Sokakat éppen ez tart vissza a kivándorlástól” – mondja. „Persze az is igaz, hogy a pácienseim nagy része csak egy időre tervezi elhagyni a hazáját, amíg összeszedi magát anyagilag, és ezt a szülőknek is könnyebb elfogadni. Aztán sokszor úgy alakul később, hogy kint ragadnak, és egy idő után sem Magyarországon nem érzik már otthon magukat, sem pedig kint – ők gyökértelenné váltak.”
Mindenesetre Andrea szerint a kiköltözés előtt legtöbbször van egy lépcsőfok: amikor a fiatalok egyszerűen csak saját lábra állnak, külön lakásba, esetleg másik városba költöznek, de még itt, Magyarországon. „Aki egyszer már megtapasztalta, hogy képes egyedül boldogulni, az könnyebben fog nekivágni egy külföldi munkavállalásnak is – és a szüleinek is könnyebb őt elengedni. Neki már az egyéb gyerekkori kötődései is fellazultak, megtanult új barátokat találni, új közegbe illeszkedni, és valószínűleg kellően nyitott, befogadó egy más kultúrával szemben is.”
A Brooklyn főhőse, Eilis élete végéig morfondírozhat azon, vajon mi lett volna, ha másképp dönt, mert nemcsak két ország, hanem két férfi, és két élet között kellett választania. De abban, hogy az édesanyját viszonylag könnyen hátra hagyja, valószínűleg szerepet játszott még egy szempont: Írországban régi hagyománya van a kivándorlásnak, így megtanultak együtt élni ezzel a jelenséggel, a családokon belül is. „Magyarországon ennek most alakul ki a kultúrája – ez a generáció töri az utat” – mondja Szűcs Nóra, aki ezt egészen konkrétan, a saját bőrén is érzi. „Óriási erő, belső tartás és magabiztosság kell ahhoz, hogy valaki kitartson a döntése mellett, mert a szülők meg tudják könnyíteni, de meg is nehezíthetik a helyzetet. Az elején meg kell adnunk az engedélyt magunknak arra, amire igényünk és vágyunk van, és ami az aktuális komfortérzetünket biztosítja. Aztán később eljöhet az az idő is, amikor ezt a komfortérzetet az adja meg nekünk, ha visszajövünk.”
Fotók: InterCom
A Marie Claire Filmnapokon megnézheted a Brooklyn című filmet, amelyet egy kerekasztal-beszélgetés követ, ahol találkozhatsz Szűcs Nóra coach-csal is.
Április 30., 19.40 óra: Menni vagy maradni? A 21. század expatjai
Nem is lehetne aktuálisabb a téma az expatriótáknál. Milyen magyarként külföldön élni? A hazájukat elhagyó fiataloknak hány százaléka tér haza egyszer? Barna Eszter, a Határátkelő blog szerkesztője, Pistyur Veronika, a Budapest Bridge vezetője és Szűcs Nóra coach keresik a választ. A beszélgetés előtt, 17.45 órakor a Brooklyn című filmet vetítjük.
A részletes programért kattints IDE!
