„Ha egyszer én ülnék a szociális ügyekért felelős államtitkár székében, visszahúznám a Dzsumbujt”

2016. november 14. |

A kilencedik kerület egykor hírhedt, tavaly előtt pedig ledózerolt telepére, a Dzsumbujra már valószínűleg azok sem emlékeznek, akik annak idején hallottak róla. Egy csapat fiatal mégis arra vállalkozott, hogy egy különleges projekten keresztül megpróbálják feltárni a városrész emlékezetét. A város peremén csoport projektbemutatóján jártunk.

Az egykor az Illatos és a Gubacsi út sarkán álló szükséglakás-telepet a súlyosan hátrányos helyzetű főleg sokgyermekes családok megsegítéséért húzták fel 1937-ben, és egy tízéves vívódás végeredményeként 2014-ben, tavaly előtt bontották le végleg. Generációk élték le életüket a 28 négyzetméteres lakásokban szorongva, az emberek többsége mégsem hallott túl sokat a Dzsumbujról. Bár ez kivételesen nem is kizárólag a területen kívül élők hibája.

A szinte kerületen belüli kerületként létezett izolált városrész sajátos szabályrendszer alapján működött, belső mechanizmusát többen is megpróbálták megérteni és feltárni – például Dr. Ambrus Péter A Dzsumbuj című műve, vagy a IX. Kerületi családsegítő szolgálat kihelyezett egységében, a Dzsumbuj Helpben dolgozó Kecskés Éva Dzsumbujisták című könyvében. A Dzsumbuj lakói a beszámolók szerint a város többi részére riasztó idegen területként tekintettek, és többnyire nem is merészkedtek túl messzire otthonuktól, szép lassan elfogadva ezzel saját kitaszítottságukat.

Egykori lakók – Fotó: Erdei Kriszta

Ha pedig bele is pillanthatunk a Dzsumbuj mindennapjaiba, az inkább a média démonizáló torz tükrén keresztül történt, ami prostitúcióról, kábítószerfüggőségről és nyomorról számolt be gőzölgő macskatetemekkel és feketére penészedett falakkal illusztrálva a telep mindennapjait.

De a projektjükre városi emlékezetkutatásként hivatkozó A város peremén csoport tagjai nem igazán ismerik ezt a „használt tű –és kotonhalomra épült alvilági Dzsumbujt”, hiszen ők már a bontás után kezdték kutatni a témát. Amit ők megismertek, az egy személyes élettörténetekből építkező, kollektív emlékezeten keresztül testet öltő, vállaltan szubjektív kép a városrészről, ami egy percig sem próbálja eltussolni a fent említett elemeket, de azért igyekszik árnyalni a képet.

Projektbemutatójukon ahogy ők fogalmaztak, ízelítőt adtak munkájukból, melynek során az egykori lakókkal készített interjúkon keresztül kutatták a városrész emlékezetét. A bemutatón megtekinthettük a projekthez készült személyes hangvételű fotókat, (ezek egyébként ezen a Tumblr-oldalon is láthatóak) a projekt koordinátorai, Thury Lili, Tóth Fruzsina Márta és Cseke Balázs nagy vonalakban vázolták munkájukat és a Dzsumbuj történetét, Ivanyos Judit újsgáíró, Vigvári András, szociológus, illetve Sárközi Vénusz és Budai Róbert volt lakók különféle szemszögekből meséltek a városrészről.

Nem könnyű egy ilyen érzékeny téma esetében kikerülni a démonizálással szembeni másik végponton rejtőző csapdát, jelesül, hogy a jóindulatú belvárosi értelmiségi (szociológus, újságíró, videós, fotós és grafikus is van a tagok között) megmondja az Igazságot a szegregált, mélyszegénységben élő kitaszítottról. A város peremén projekt épp ezért döntött úgy, hogy nem kíván a Dzsumbuj hangja lenni, mikor az ott lakók beszélhetnek saját maguk nevében is. A speciális, narratív interjúk módszertanát használva arra törekedtek, hogy ne irányított kérdésekkel vezessék a beszélgetést, hanem teret adjanak arra, hogy az alanyok maguk beszéljék el élettörténeteiket szubjektív szempontból.

A város peremén csapat egy része – Fotó: Gunther Dóra

Az egykori lakók visszaemlékezései pedig a telepen kívül élők számára elképzelhetetlen, Kusturica-filmbe illő képet festenek a Dzsumbujról, olyat, amiben bőven megfér egymás mellett a közös szabad ég alatt alvás és a riasztó, vinnyogó kóbor macskák, az összetartó közösség bandázása és a kábítószereket áruló stricik.

A felszámolás után

A polkorrektség nyomása alatt feszengő hallgató hiába is próbálná száműzni fejéből az erőszakkal „civilizált” és civilizálása során identitásuktól teljesen megfosztott bennszülöttek képét, nem a (poszt)kolonializáló belvárosi, hanem maga a dzsumbujista az, aki őszinte szavaival felvázolja ezt.

„Mikor átköltöztünk a Soroksári útra, a házban lakó nénik már az első napon frászt kaptak, hogy mostantól nem tudnak majd aludni, mert állandóan hangoskodni fogunk. És igen, mi a dzsumbujban máshoz szoktunk, ott azt csináltunk, amit akartunk, szaladgáltunk, kiabáltunk, szabadok lehettünk.” – mesél Budai Róbert, egykori lakó a felszámolás utáni költözésről. Robi számára egyáltalán nem felhőtlen a Dzsumbujban töltött gyerekkora, de azt elismeri, hogy a nagycsaládként élő lakóközösség azért eléggé hiányzik neki. „Ha egyszer én ülnék a szociális ügyekért felelős államtitkár székében, visszahúznám a Dzsumbujt.” – mondja.

Robi és Vénusz, volt lakók – Fotó: Kanjo Mirijam

Vénusz és édesanyja utolsókként, foggal-körömmel ragaszkodtak a C épületben található lakásukhoz, Vénusz még a költözés napján is csak azért vásárolt apró zacskókat, hogy ne férjen bele az összes holmijuk, és később még vissza kelljen jönniük néhány szándékosan ottfelejtett tárgyért. A dzsumbujban található lakásukhoz nem járt fürdőszoba, a mosakodást lavórból oldották meg, a 23 éves lányt mégsem kárpótolja még az új otthon csinos fürdője sem: „Nagyon örülök a szép fürdőszobánknak, de hiába a jobb életkörülmények, ki kell mondanom: nem érzem jól magam az új lakásban. A Dzsumbujban én voltam a cuki lány, mindenki kedvence, most úgy érzem, ez az egész kiveszik belőlem, nem vagyok már önmagam.”

Egykori lakó – Fotó: Erdei Kriszta

A Dzsumbuj Stockholm-szindrómájában ugyanis a (projektben résztvevő) egykori lakók mindennek ellenére többnyire gyengéd szeretettel emlékeznek a nyomorúsággal fogva tartó városrészre. A megbélyegzettség, a korgó gyomorral záruló napok, a lakcím miatt összetört álmok emlékét elhomályosítja akülső szemlélő számára érthetetlenül vidám, bajban összetartó közösség emlékképe, ami a telep ledózerolása óta soha vissza nem térő, idealizált vízióként kísérti a valaha ott élőket.

Tovább élő Dzsumbuj

A valószínűleg sokakban felmerülő és a bemutatón is előjött kérdésre, miszerint mennyire releváns egy már nem létező telep kutatása, A város peremén tagjai nagyon őszinte és egyszerű választ adtak. Fontos, mert nem mindegy, hogyan gondolunk a városunkra, annak történetére, azokra az emberekre, akik egykor ott éltek, most meg néhány utcával arrébb. Nem mindegy, hogy az ő személyes múltjuk egy megvetett alvilági drogtanyaként marad meg a kollektív tudatban, vagy megpróbálunk meglátni más perspektívákat is. Épp ezért A város peremén munkája folytatódik, a közel jövőben számos szuper programmal készülnek, többek közt készítenek egy weblapot, egy kiadványt a lakók részvételével receptekkel és interaktív oldalakkal, továbbá tavaszra különleges programsorozatot is terveznek Ferencvárosban piknikkel, vetítésekkel, kerekasztal-beszélgetésekkel.

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Riporter

Neked milyen pornót néz a gyereked? gyerek

Neked milyen pornót néz a gyereked?