Jó lenne, ha végre idegtudósok is megpróbálnának magyarázatot találni arra, hogyan tudja a kutyád látványa minden egyes nap kiváltani azt a soha nem lankadó örömérzetet, amire nagyjából semmi más nem képes. Én legalábbis már lassan két éve mindennap hálát adok érte, hogy örökbe fogadtam a kutyámat.
Lujzára az Érdi Civil Állatmentők találtak rá valahol az M7-es mellett, a jobb combcsontja eltört és sokáig kétséges volt, hogy képes lesz-e valaha is ráállni a sérült lábára. Szerencsére viszonylag hamar kiderült, hogy a futtatók kutyás közössége meglepően hasonlóan működik a játszótéri csoportdinamikákhoz, szóval már az első hetekben megtudtam, hogy a Lehner dokit érdemes felkeresni a gazdagréti FeliCaVetben, aki egyébként Brúnó beagle lábával is csodákat művelt. Végül nem csak Dr. Lehner Lászlónak, de Rostás Lucának, az Ebfizio kutya-fizioterapeutájának is megköszönhettük, hogy Lujzának sikerült teljesen helyre jönnie. Meg talán kicsit nekem is, végül is én voltam az, aki (Luca utasításait követve) napi kétszer masszírozta a letapadt izmokat és becsülettel végigcsináltatta a kutyával a tartásjavító ülőpárnán végzendő gyakorlatokat, annak ellenére, hogy ez egy csomó ismerősöm számára már szétfeszítette a kutyatartás kereteit.
Nekem nem volt kérdés, hogy a rehabilitáció „megéri-e” a befektetett pénzt meg energiát, és nemcsak mert kötött az aláírt örökbefogadási papírok felelőssége, hanem főleg azért, mert ez a tacskó nagyjából két hét alatt az egyik legfontosabb dolog lett az életemben. És persze most már jó ideje én vagyok Lujza teljes jogú gazdája, azt azért sosem felejtem el, hogy csak a szabadidejükben is állatok megmentéséért küzdő, semmilyen juttatást nem váró, felfoghatatlan mértékű emberi kegyetlenséggel dacoló állatvédőknek köszönhetem azt, hogy a világ legjobb fej kutyája ott aludhat az ágyam végében.
Lujzának már elég jó dolga van
„Magyarországon az állatvédelem nem létező fogalom”
Az önmagában elég sokat elmond a magyarországi állatvédelem helyzetéről, hogy a hazai menhelyeket támogató Hangya Közösség vezetője, Wieden Krisztina kénytelen bevallani, hogy bár nagyon szerette volna valami pozitívval nyitni a beszédét, ilyen nem jutott eszébe. A Fáztál te már igazán? jótékonysági programhoz kapcsolódó kerekasztal-beszélgetés végére egyértelművé válik, hogy miért: tényleg siralmas a magyar menhelyek helyzete.
Mert ahogy Krisztina fogalmaz, Magyarországon az állatvédelem nem létező fogalom. A kóbor kutyák hivatalosan államkincstári vagyonnak számítanak, és ha nincs akkora szerencséjük, hogy valamelyik túlterhelt menhely beszuszakolja őket a védenceik közé, akkor nagy valószínűséggel a Gyepmesteri telepeken végzik. Ezeket a területileg illetékes önkormányzatok által fenntartott telepeket szinte alig kötik jogszabályok: a kutyákat nem kell regisztrálniuk, nem kell elszámolniuk velük, és az is beszédes, hogy legutóbb 1967-ben módosítottak a rájuk vonatkozó törvényeken. Itt összesen 14 napot adnak a befogott kutyáknak, hogy gazdájuk jelentkezzen értük, két hét elteltével elaltatják őket. De ha a kutyát az eredeti gazdája viszi be, az állatok azonnal altathatóak.
És egyáltalán nem kevés az olyan kutya, akitől saját gazdája szeretne megválni: Krisztina szerint a Gyepmesteri telepeken és a menhelyeken egyaránt 50-50% a kóbor kutyák és a kutyatulajdonosok által beadott állatok aránya. „Ez az arány nagyon jól reprezentálja, hogy mit is jelent Magyarországon a felelős állattartás. Sokszor maguk a gazdik mennek be karácsony után és még szalaggal a nyakában adják le a kutyát azzal, hogy mégsem kell, mert nem tetszett a gyereknek az ajándék. Nagyon gyakori, hogy idősebb kutyákat visznek be, mert már sok velük a probléma, vagy nem olyan aranyosak, esetleg költözés miatt kell megválni a kedvencektől” – magyarázza Krisztina.
Jelenleg körülbelül 150.000 gazdátlan kutya él Magyarországon, de a macskák helyzete még rosszabb, belőlük nagyjából 1,5-2 millió kóbor egyed van. A legnagyobb probléma pedig, hogy a pénz helyett pusztán állatszeretettől hajtott magyarországi menhelyek egyszerűen nem bírják ellátni és befogadni ezt a rengeteg állatot.
A hazai menhelyek ugyanis saját forrásból tartják el magukat, nem kapnak semmilyen állami támogatást, sőt, még a legtöbb állami pályázatból is ki vannak zárva. Krisztina ugyan megjegyzi, hogy idén először a Földművelődésügyi Minisztérium szétosztott egy kisebb összeget menhelyek között, de ezzel párhuzamosan a korábban némi segítséget nyújtó Zöld Forrás pályázat épp ebben az évben kötötte ki, hogy ivartalanításra igényelt összegért már nem lehet pályázni.
Európai viszonylatokhoz képest is rémes a magyar állatvédelem állapota. Mikor például Krisztináék osztrák kollégákat faggattak arról, hány kutyát altatnak, ők nem is értették a kérdést. Ahogy azt sem értették, hogy lehet, hogy Magyarországon egyszerűen nincs hely több kutya számára a menhelyeken?
A probléma tehát világos, a megoldás már jóval bonyolultabb. A menhelyek dolgozói és az állatvédők napi nyolc-tíz óra „rendes” (értsd, fizetett) munka és gyereknevelés mellett erejükön felül próbálnak segíteni az állatokon, de a képességeik és főleg az anyagi lehetőségeik korlátozottak. A kutyák helyzetét alapvetően két irányból lehetne javítani: kézenfekvő módon felülről, nagyobb mértékű állami hozzájárulással, de ugyanúgy alulról, a kutyatartók hozzáállásának megváltoztatásával is.
„Ha verik a kutyát, hogyan várhatnánk el, hogy ne legyen családon belüli erőszak?”
Tóbiás Zsófia, az Országos Állatvédőrség vezetője épp ezért az oktatásban és a felvilágosításban látja a megoldást. Az állatokkal szembeni erőszak rossz mintái úgy öröklődnek generációról generációra a családon belül, mint a dédpapa aranyórája, az pedig végképp hátborzongató, hogy minden házban megvannak a “jól bevált módszerek” a kutyák és macskák elpusztítására. Ki a vízbe fojtásra esküszik, ki az ásóra – ezeket egyébként általános iskolába járó gyerekek mesélik nekik. Zsófia elmond egy történetet egy tízéves kisfiúról, akit arról kérdeztek, miért rugdossa kutyája oldalát, mire annyit felelt: “azzal csak ne törődjenek, ez az ő kutyája, azt csinál vele, amit akar”. Ha idegennek hangzik a mondat egy tízéves szájából, nem véletlen, néhány héttel ezelőtt szóról szóra ugyanezt válaszolta az apja is.
“Ha több családban is verik a kutyát, hogyan várhatnánk el, hogy ne legyen családon belüli erőszak?” – teszi fel a kérdést Krisztina, utalva arra, hogy az állatkínzás és a családon belüli erőszak szoros összefüggésbe hozható. Dr. Fodor Kinga állatorvos a Kutyabarát.hu-nak adott interjúban szintén megerősítette ezt, hozzátéve azt is, hogy az állatokkal szembeni erőszakos viselkedés akár későbbi erőszakos bűncselekményeket is előre jelezhet:
„Kutatások, és vizsgálatok sora ma már egyértelműen kimutatta, hogy amennyiben egy közösségen, családon belül bántalmazzák az állatokat, ott nagy valószínűséggel a család gyengébb tagjai – pl. gyermekek, idősek, nők – is folyamatos lelki, vagy fizikai bántalmazásnak vannak kitéve. Bizonyítékok vannak már arra vonatkozóan is, hogy az erőszakos, életellenes bűncselekményeket elkövetők többsége gyermekkorában előszeretettel bántalmazta az állatokat.”
Az ilyen esetek egyébként elsősorban vidéken jellemzőek, Krisztina szerint Budapest és a magyar vidék állattartás szempontjából “két külön országnak számít” – a fővároson kívül még mindig sok a láncra vert, szinte haszonállatként tartott kutya. Az Állatvédőrség rendszeresen járja az iskolákat és óvódákat, hogy változtassanak ezen a szemléletmódon és felelős állattartásra tanítsák a gyerekeket, hiszen ahogy Zsófia hangsúlyozza, ők lesznek a jövő kutyatartói.
Fotó: Profimédia – Red Dot
Az egyik kulcsfontosságú pont az ivartalanítás lenne. Nálunk még mindig él a (sajnos néhány hozzá nem értő állatorvos által is megtámogatott) tévhit, miszerint ezzel meg kell várni a szukák első ellését, pedig nemrégiben már a Magyar Állatorvosi Kamara is kiadott egy hivatalos közleményt, amiben egyértelműen cáfolják ezt. Még nagyobb gond, hogy a lakosság nagyrésze úgy gondolja, két fajtatiszta állat összepárosítása elég ahhoz, hogy egészséges kölykök szülessenek.
Pedig a meggondolatlan szaporítás nem pusztán a kutyák számát növeli, hanem több beteges, rossz genetikájú egyedet eredményez, ráadásul az egyes fajták jellegzetességeinek eltűnését is okozhatja – jó példa lehet erre a magyarországi westie-k (West Highland Terrier) helyzete. Krisztina elmondása szerint az országban megtalálható ilyen fajtájú kutyák 90%-ának hallócsont problémája van. A csontocskát a legtöbbször kénytelenek kioperálni, így a hazai westie-k nagyrésze süket. A szűretlen szaporulat tehát sok és sok beteges kutyát jelent, akik jóval nagyobb eséllyel kötnek ki a menhelyeken és Gyepmesteri telepeken a drága állatorvosi számlák és a sok kellemetlenséget okozó egészségügyi problémák miatt. Az sem túl meggyőző, ha a laikus állattartók megesküsznek rá, hogy jó helyre kerülnek a házilag szaporított kiskutyák: a valóság ugyanis még a legtisztább jószándék ellenére is mást mutat. “Azoknak, akik próbálják bizonygatni, hogy jó kezekbe kerültek a kiskutyák, mindig azt mondom, hívják végig a gazdikat néhány év elteltével és kérdezzék meg, mi lett az állatokkal. Gyakran hívnak vissza, hogy elmondják, igazam volt: a tapasztalat sajnos tényleg az, hogy a kutyák sokszor rossz helyre kerülnek, továbbadják őket vagy menhelyeken végzik” – állapítja meg Krisztina. A menhelyek pedig hiába próbálják a lehető legszigorúbban szűrni a gazdijelölteket, (tapasztalatból tudom, hogy a bemutatkozó levél után még egy személyes találkozáson is meg kell felelni) az örökbe adott kutyák 20-30%-a így is visszakerül az állatvédőkhöz, vagy rosszabb esetben a telepekre.
Nyúzott macskabőr a Jófogáson
Tavaly módosítottak az állatvédelmi törvényen, így például kikötötték, hogy kutyát nem lehet többé láncon tartani, és növekedett a rossz tartási körülményekre vonatkozóan kivethető bírságok összege is. Ez azonban édeskevés, ha a gyakorlatban a legtöbb bíró még mindig széttárja a karját, mikor állatkínzással találja szemben magát. Zsófia beszámolt egy esetről, mikor egy kutyán munkagéppel hajtottak át szórakozásból, de „az, hogy elöl-hátul kijöttek a kutya belei, nem volt elég, hogy a bíró egyáltalán megállapítsa az állatkínzás tényét”. Az is probléma, hogy az még nem számít bűncselekménynek, ha valaki nap mint nap ütlegeli a kutyáját, és persze ha egyszer megállapítják az ártatlanságot, a kutyák nem nagyon tudnak fellebbezni sem… Az állatvédők ezért nemrégiben közösen egy 100 oldalas törvénymódosítási javaslattal álltak elő az állatvédelmi törvény szigorítása érdekében, és egyre inkább érezhető, hogy a közhangulat is súlyosabb következményeket követel az állatkínzási bűncselekményekért. „Az állatkínzásos eseteknél sokszor az a baj, hogy a hatóságok csak megvonják a vállukat és visszaállítják a sarokba a seprűt, amivel félholtra verték a kutyát az udvaron, aztán mennek tovább. Sajnos egyelőre nincs olyan szabályozás, amivel el lehetne rettenteni az embereket az állatkínzástól” – magyaráz az elkeserítő helyzetről Zsófia.
Fotó: Profimédia – Red Dot
De nem csak a hatóságoknak jut szerep az állatvédelemben, súlyos felelőssége van például azoknak az online adás-vételre specializálódott oldalaknak, ahova nap, mint nap több tucat áruba bocsátott kiskutyát pakolnak fel. „Érdemes Jófogáson beütni az ’ingyen elvihető’ szavakat, szinte csak kutyát dob ki” – mondja keserűen Krisztina. Ennél talán még sokkolóbb, hogy néhány hete nyúzott macskabőrt akartak eladni ugyanezen a felületen – az állatvédők szóltak az oldal üzemeltetőinek, hogy vegyék le az iszonytató hirdetést.
De a sötéttel felmázolt kép ellenére azért vannak jó irányba mutató kezdeményezések is. Már több olyan önkormányzat is van, aki képes hatékonyan együttműködni helyi menhelyekkel úgy, hogy ne csak területet és (gyakran finoman szólva nem állatbarát) közmunkásokat biztosítsanak, hanem valódi támogatást tudjanak nyújtani. Szintén nagy sikernek számít, hogy a Fáztál te már igazán? jótékonysági programban a Hangya Közösségnek a Cofidis támogatásával sikerült összesen 55 kutyaházat összegyűjtenie, az pedig talán még jobb hír, hogy rengeteg házilag barkácsolt felajánlás is érkezett. A legbiztatóbb pedig (legalábbis így kívülről nézve) az a tény, hogy ezek az emberek mindannak ellenére, amit az elmúlt egy-másfél órában elmondtak, mégis itt vannak, hogy egy újabb állatvédelmi témájú eseményt szervezzenek. És pontosan ugyanaz az öröm olvad fel az arcukon egy kutya látványára, amit én szoktam érezni, mikor meglátom az enyémet. Minden nap.
Segítsetek, hogy otthonra találjanak!
Örökbefogadási kampányt indított a Marie Claire: egy nyugdíjas mopsz, egy világjáró vizsla és a egy jámbor behemót keresi szerető családját.
A részletekért kattints IDE.
