Tizenöt éves lehettem, amikor elkezdtem modellkedni. Mindig is volt bennem egy túlzott megfelelési kényszer, érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások, és bár sosem kaptam negatív visszajelzéseket az alakomra, mégis elhatároztam, hogy lefogyok. A döntésemet mégsem a modellkedés miatt hoztam meg. Mindenkinek vannak gyerekkori sérelmei, nem tudhatjuk, hogy ki mit hozott magával. Nekem tizennégyéves koromban elváltak a szüleim, amit nagyon nehezen dolgoztam fel, akárcsak az ezzel járó költözést. Az életemnek ebben az időszakában talán csak egy pozitív dolog történt velem, hogy új iskolába mentem, ahol ugyan sok barátom lett, de ettől függetlenül nagy volt rajtam a nyomás a szüleim miatt. Azt éreztem, hogy nem találom a helyem a világban. Nem voltam elégedett a külsőmmel, és nem voltam boldog. Azt gondoltam, hogy minél többet fogyok, annál boldogabb leszek és nem vettem észre, hogy éppen az ellenkezője történik. Célokat tűztem ki, és büszke voltam magamra minden egyes mínusz kiló után.
Büszke, mégsem boldog…
Eltartott pár hónapig, mire rádöbbentem, hogy ami történik, az már sokkal komolyabb egy sima diétánál. Depressziós lettem, zsinórban kezdtem elveszíteni a barátaimat. Volt, hogy két hét alatt hat kilót fogytam, majd újabb szint következett, amikor már nem bírtam az éhezést, hánytatni kezdtem magam minden egyes étkezés után. Teljesen elvesztettem a kontrollt, kilátástalannak tűnt az egész életem. Ekkor még magamnak is nehéz volt beismerni, hogy anorexiás és bulimiás vagyok. Persze az osztálytársaim és a szüleim látták, hogy baj van, de én elszántam próbáltam titkolni mindenki elől az egyre súlyosabb étkezési zavaraimat.
Jó volt, hogy valaki támogat, és tartja bennem a lelket, bíztattuk egymást, valójában egyre jobban húztuk le egymást.
Egyetlen barátnőm maradt, akivel mindent meg tudtam beszélni, és aki nem mellesleg szintén bulimiás volt. Jó volt, hogy valaki támogat, és tartja bennem a lelket, bíztattuk egymást, valójában egyre jobban húztuk le egymást. Soha nem vetélytársként, inkább lelki támaszként tekintettünk a másikra. Voltak jó pillanatai az anorexiának, néha teljesen elzárkóztunk a külvilág elől, azonban amikor nem a barátnőmmel voltam, legszívesebben meghaltam volna. Amikor nagyon mélyponton voltam, előfordult, hogy napokig semmit se ettem. A szervezetem nagyon legyengült, elájultam az iskolában. Az osztályfőnököm felhívta a szüleimet és elküldött orvoshoz. Az út egyenesen a pszichiátriára vezetett.
Pénzérmék és egy liter víz
Fél évig heti rendszerességgel jártam pszichológushoz. Az első pár alkalommal kérdőíveket töltöttem ki és beszélgettünk, ez volt a diagnosztika része. Egy hónap után elkészült a diagnózis, és az egyik kezelésre behívták az anyukámat is. Két pszichológus, anyukám és én ültünk egy szobában, amikor el kellett mondanom, hogy anorexiás vagyok. Persze ezt már korábban is tudta mindenki, csak nem volt kimondva. Ez volt az egész betegségem alatt a legnehezebb. Alig bírtam megszólalni, mivel szégyelltem magam a betegségem miatt, és nem akartam fájdalmat okozni vele senkinek. Nagy nehezen végül sikerült elmondanom, a pszichológusok segítségével. Azt hittem, hogy ezután minden könnyebb lesz, de csak akkor lett igazán szörnyű…
Minden héten be kellett mennem a rendelőbe, ami részben jó volt, mert legalább nem kellett bemennem az iskolába, részben viszont borzalmas. Ilyenkor bevittek egy kis szobába, ahol le kellett vennem a ruháimat és ráállítottak egy mérlegre. Megszidtak, amikor fogytam, azt akarták, hogy többet mutasson a mérleg, én pedig éppen az ellenkezőjére törekedtem. Eltiltottak a modellkedéstől is. Nem mehettem egy bizonyos kiló alá, mert súlyos következményei lesznek, de én alá mentem. Féltem, hogy mit fognak szólni, nem mertem a mérlegre állni úgy, ezért előtte megittam annyi vizet, amennyit csak bírtam, és aprópénzt raktam a melltartómba, így valamivel többet mutatott.
Segíteni csak azon lehet, aki hagyja
A betegségem alatt teljesen más ember lettem. Elveszítettem a barátaimat, hazudtam az iskolában és a szüleimnek is. A pszichiátrián nem nagyon tudtak rajtam segíteni, mert segíteni csak azon lehet, aki hagyja, de senkire nem lehet ráerőltetni a gyógyulást. Eleinte rám sem tudták. Azonban egy idő után mindenki érzi, hogy szüksége van a változásra. Apukám ajánlott egy természetgyógyászt, akihez szívesen jártam, nagyon kedves és megértő volt velem, és sokat segített, hogy ki tudjam adni magamból a feszültséget, ami bennem volt. Jó volt vele beszélgetni, mert úgy kezelt, mint egy normális embert, és nem úgy, mint egy beteget.
A gyógyulásom hosszabb folyamat volt. Talán a legfontosabb pontja az volt, hogy megszületett bennem egy döntés, hogy meg akarok gyógyulni. Eleinte nem akartam, hogy mindenki megtudja, hogy anorexiás és bulimiás vagyok, mert nagyon szégyelltem. De utólag rájöttem, hogy minél több ember tudta meg, annál könnyebb volt túllépni az egészen, talán emiatt is írtam egy cikket az anorexiáról egy online magazinba, amikor még beteg voltam. Nem gondoltam volna, hogy ennyit segít az, ha kiírom magamból az érzéseimet. Megkönnyebbültem tőle, és lassan elindult nálam a gyógyulás.
Sokat gondolkoztam azon, hogy mitől alakulhat ki egy ilyen betegség, és melyek azok a dolgok, amik vissza tudják fordítani. A válaszra a mai napig nem jöttem rá, mert rengeteg oka lehet. De tisztában vagyok azzal, hogy nálam milyen lelki sérelmektől alakulhatott ki. Hiszek abban, hogy minden okkal történik velünk. Nem akartam anorexiás lenni, ez nem az én választásom volt, de sikerült legyőznöm. Azt gondolom, hogy nagyon mély nyomot hagyott bennem, a menstruációm még mindig nem állt vissza, de újra boldog vagyok, és már nem érdekelnek a kilók. Két éve nem gondoltam volna, hogy valaha le fogok ülni a családommal egy közös ebédre, vagy jóízűen meg fogok enni egy hamburgert, de ma már ezek a világ legtermészetesebb dolgai számomra is. Sőt az is elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy nyíltan beszéljek az érzéseimről, és a tapasztalataimról, amiket megéltem az anorexiám során. Soha nem akartam, hogy ez nyilvános legyen, vagy tudják rólam az ismerőseim, de mivel túl vagyok az egészen, már merek róla beszélni. Jövőre az iskolámban fogok tartani egy előadást a testképzavarról a diákoknak. Büszke vagyok magamra, hogy eddig eljutottam és rengeteget köszönhetek a családomnak, és mindazoknak, akik mellettem álltak.
László Luca
