Görög szülők gyermeke, aki a magyar festészet és iparművészet egyik legjobb ismerője. Férjével, Ernst René Wastl osztrák műkereskedővel együtt alapították Budapest belvárosában az Ernst Galériát, és közösen sokat tesznek a hazai műkincspiac fejlődéséért. Eleni hihetetlen energiával éli a napjait, széles ismeretségi körébe éppúgy beletartoznak a magyar gazdasági elit tagjai, mint a fiatal, tehetséges művészek. Élettörténetéből több film is készülhetne, a forgatókönyveket lehet, hogy egyszer ő maga írja meg. Hogyan lett egy cserfes, izgő-mozgó kislányból Magyarország egyik legbefolyásosabb műkereskedője? A vele készült interjúból kiderül.
Mi áll a névjegykártyádon, mi a foglalkozásod?
A névjegykártyámon semmi sem áll. Régen az volt a divat, hogy a névjegyre egy titulust írtak, mint például ügyvezető igazgató vagy tulajdonos. Nem szeretem ezeket a megnevezéseket. Azért sem, mert mindent a férjemmel közösen csinálunk. Az elmúlt 20 évben eljutottunk odáig, hogy nincs szükség titulusra, a szakmában mindenki ismer minket. Ha megkérdezik, mi a foglalkozásom, azt szoktam mondani, hogy műkereskedő. Mostanában azt is hozzáteszem, hogy műkincsszakértő. De ezen kívül van még jó néhány más titulusom is.
Mik például?
A Belvárosi Görög Nemzetiség elnöke is vagyok immáron 12 éve. Nagyon sok programot szerveztünk már, flashmobot, filmvetítéseket, gyermekelőadásokat, amelyek célja a görög kultúra és életérzés terjesztése. Művészeti kurátor, tanácsadó és szerző is vagyok, hiszen írtam és szerkesztettem már művészeti albumot, fotókiállítás, megannyi múzeumi kiállítás létrejöttében segédkeztem, ahol a kiállított műtárgyak meghatározását is rám bízták. Részt vettem filmek enteriőrjének kialakításában is. Szeretem a zenés színházat, így sokat járok a Budapesti Operettszínházba, fiatal tehetségeket támogatok, ott kaptam a megtisztelő címet, „Az operett tiszteletbeli nagykövete”. És nem utolsósorban két gyermek édesanyja is vagyok. Nem tudok csak egyetlen dologra fókuszálni, ha érdekes emberekkel találkozom, azonnal azon gondolkodom, kivel tudom őket összehozni, mert valami jót tudnának közösen csinálni. Egy nagyon kedves kliensem mondta egyszer azt a találó mondatot: „Csak Eleni szeretetétől óvjon meg az Isten!” Igazából legjobban azt a titulusomat szeretem, amit kedves újságíró kollégáktól kaptam, a „Magyar kultúra nagykövete”, hiszem, hogy így van.
Már gyerekkorodban is ilyen nyitott, társasági lény voltál?
Abszolút. Édesapám, aki a turizmusban dolgozott, sokszor elvitt magával rendezvényekre, elkísértem őt városnézésekre, kiskoromtól utazási kiállításokon a pult mögül segédkeztem. Anyukámnál pedig, aki orvos, én pecsételtem a papírokat a reumatológián. Ebből a szempontból a gyerekeim is korán kezdték, a lányom, Akilina szinte beleszületett az üzletbe, már háromévesen aukciókra járt velem, az ölemben ült, és tartotta a tárcsát. Gyerekkoromban nagyon sokat sportoltam, atletizáltam, rövidtávfutó voltam. Végül a kézilabda mellett köteleztem el magam, mert alapvetően csapatjátékos vagyok. A csapatszellem számomra a mai napig mindenben jelen van. A galériában nem alkalmazottaink, hanem munkatársaink vannak. És mindig többes számban beszélek, számomra az „együtt” szó létezik és nem az „én”.
Milyen irányba tanultál tovább, amikor befejezted a középiskolát?
Apukám mindig azt mondta, vagy orvos, vagy ügyvéd leszek. Én egyiket sem akartam. Felvettek néhány egyetemre, de az az igazság, hogy nem akartam éveket elvesztegetni azzal, hogy elvégzek egy alibiszakot. Az 1990-es évek eleje volt, és én nem tudtam, pontosan mit akarok, de azt igen, hogy világot látni. Vagy Amerikába, vagy Görögországba megyek egy évre – közöltem a szüleimmel, akik mondanom sem kell, az utóbbi verziót részesítették előnyben. Nagyon vágytam Görögországba, szerettem volna megtudni, mitől vagyok görög, megélni a görögségemet. Mivel a kézilabdában szép eredményeket értem el, leszerződtettek hivatásos játékosként az akkori legjobb görög csapatba és a nemzeti válogatottba. A csapat biztosította a megélhetésemet és hogy újra beiratkozhassak a középiskola utolsó évfolyamára. Tudtam görögül, hiszen otthon görögül beszéltünk. Kint viszont azt tapasztaltam, hogy a görög nyelvtudásom a ’30-as, ’40-es évek avítt tudása volt. Olyan szavakat használtam, amitől hangos nevetésben törtek ki, mert már senki nem használta őket. Másfél év után jöttem vissza Magyarországra, úgy éreztem, amiért mentem, megkaptam: tökéletesítettem a nyelvtudásomat, megtapasztaltam a korábban nagyszüleim történeteiből ismert óhaza pozitív és negatív oldalát, de elsősorban megtanultam a családom nélkül létezni. És talán a legfontosabb az volt, bár csak tudat alatt, de rájöttem, mennyire szeretek Budapesten élni, és mennyire ez az otthonom.
Mi várt itthon rád?
Apukám utazási irodája, a Sia & Leo Travel Agency, amely még ma is létezik. Viccesen azt szoktam mondani, összesen két iroda létezik még a ’80-as évekből, amely nem ment tönkre – mi vagyunk az egyik. A ’90-es évek elején egészen másként dolgoztak az emberek a turizmusban, mint ma. Nem volt még internet, sem mobiltelefon, a kliensek betelefonáltak, bejöttek az irodába, beszélgetni kellett velük. Nagyon jó időszak volt arra, hogy megtanuljak szervezni, átlátni a dolgokat. Ennek köszönhetően lettem például grafomán. Noteszt használok még ma is, semmit nem rögzítek a telefonomban, mert onnan bármikor eltűnhet. Mi van, ha leejtem a telefonomat és széttörik, vagy éppen akkor merül le, amikor pont szükségem lenne egy információra? Ez a „mi van, ha…” gondolkodás nagyon jellemző rám, a műkereskedelemben is szeretek mindent bebiztosítani.
Ernst Wastl, a férjed besétált ebbe az irodába, és ott talált rád, mint a Bazi nagy görög lagzi című filmben?
Nem. Vele 1995-ben találkoztam egy repülőgépen. A találkozásunkra mindketten máshogy emlékszünk. Ő azt mondja, én biztos akartam tőle valamit, én meg azt mondom, csak segítőkész voltam. Ő osztrák, ő vezetett be a műkincskereskedelem világába.
Kiköltöztél hozzá Ausztriába?
Nem. Ausztriában fiatalon nem sok lehetősége van az embernek, nemcsak a műkincskereskedelmet, de más területeket is az idősebb korosztály uralja. Ernst úgy gondolta, hogy nekünk Magyarországon van jövőnk. Ő többnyire az Osztrák–Magyar Monarchia időszakából származó kivételes kvalitású műkincseket vásárolta fel. Nem volt üzlete, ha felkutatott és megtalált műtárgyakat, azokat továbbértékesítette elsősorban Bécsben vagy más európai nagy műkereskedőnek. Első galériánkat, ellentétben másokkal és a kialakuló trenddel szemben, nem a Falk Miksa utcában nyitottuk, hanem a Károlyi-palotával szemben. 1997-et írtunk. Mindenki azt mondta, hogy fél éven belül tönkre fogunk menni. Nem volt jó érzés ezt hallani. Enyhe a kifejezés, ha azt mondom: a mi szakmánk nem egy befogadó szakma. Ekkor még párhuzamosan vittem az irodát és a galériát. Reggel 8-kor kezdtem az utazási iroda ügyeivel, 10-től galériáztam, majd éjjel 11-ig roominglistákat faxoltam. Nagyon intenzív időszak volt, de én imádtam! Akkoriban sokan gyorsan meggazdagodtak Magyarországon, a mi korosztályunk drága ruha- és cipőüzleteket nyitott a belvárosban, és a Seychelle-szigetekre utaztak telelni. Minket lenéztek ezek az emberek. Csupán mert bármink volt, mind a kultúrába, az üzletbe fektettük azonnal; könyveket vettünk, régi autóval jártunk, és nem költöttünk magunkra.
Soha nem érezted hátrányát, hogy nincs egyetemi diplomád?
Sok évig frusztrált a tudat, hogy nincs diplomám. Egy ideig győzködtem magamat, hogy majd ekkor vagy akkor elvégzem az egyetemet. Ha nagyon akartam volna, könnyen elvégezhettem volna. Egy többdiplomás család sarjaként ez volt az elvárás, és egyébként is jó tanuló voltam. Az életből tanultam, de ez nem volt tudatos döntés. Az utazási irodában nagyon sok sikerélmény ért, jött a visszaigazolás, hogy jól csinálom a munkámat. Aztán a sors elrendezte, hiszen megismertem Ernstet.
Hogyan tanultál bele a műkincskereskedelembe?
A férjem mellett tanultam meg a szakmát, azt, hogy hogyan kell figyelni a műalkotásokat. Autodidakta módon képeztem magam, mint sok elismert műkereskedő a világban. Elvégeztem két becsüs iskolát, mert kellett a működési engedélyhez, de ott semmit sem tanultam meg a szakmából. Az ösztönös érdeklődés, a kíváncsiság vitt és visz ma is előre. Nagy előnyöm, hogy a legkomplikáltabb emberekkel is szót értek. Valahogy az úgynevezett „nehéz emberekkel” is kijövök, a kommunikációs képességem az, ami szerintem kimagasló. Rengeteg művészeti és építészeti könyvünk, folyóiratunk van, teljes sorozatok, sok olyan ritkaság, amely múzeumoknak sincs meg. A könyvek és a tárgyak, amelyekkel eddig kereskedtünk, stabil tudást adtak nekünk. A múzeumokban a művészettörténészek nem fognak a kezükben annyi műtárgyat, mint mi, és amit fognak, azok többé-kevésbé mind eredetiek. Akkor tanulod a legtöbbet a szakmáról, ha sok hamisítvánnyal találkozol. Főleg akkor, ha jól ráfázol, és meg is veszed. Másrészről a művészettörténészek sokszor egy alkotóra specializálódnak, mintha egy énekes csak egy zeneszerzőt énekelne. Tréfásan úgy mondanám, mi a dzsessztől a popig mindent előadunk.
Minden szavadon érződik, hogy erős a kapcsolatod Ernsttel, a férjeddel.
Így van. Huszonhárom éve vagyunk együtt. Partnerek vagyunk munkában, életben. A férjem a legjobbat hozta ki belőlem, amit csak lehetett. Nagyon szerencsés vagyok, hogy vele találkoztam, folyamatosan adja nekem a lehetőségeket, és ünnepel azért, akivé mellette váltam, és persze az sem mellékes, hogy minden álmomat megvalósítja.
Nőként könnyebb vagy nehezebb boldogulni ebben a szakmában?
Nagyon sokáig nem vettem észre a visszautasítást, a lenézést, ami velem szemben volt tapasztalható. Valószínűleg azért, mert az a lány voltam, aki ment előre, elhessegette magától a negatív dolgokat. Pár évvel ezelőtt ismertem fel, hogy milyen sok akadály volt elém gördítve, amelyeken szerencsésen túljutottam.
Előfordul veled, hogy nem az értékét nézed egy tárgynak, hanem az esztétikumát? Beleszeretsz valamibe, ami egyáltalán nem értékes?
Persze, akár itt a galériában, de az otthonunkban is sok olyan tárgy van, ami nem képvisel nagy értéket. Sokszor elválik a művészeti érték a kereskedelmi piaci értéktől. A galériában is vegyítve vannak a műtárgyak, kiállítunk 40 milliós Vaszary festményt is, de van az asztalon pár ezer forintos kis tárgy is. Néha sportot is űzök belőle: megkérdezem a betérő látogatókat, melyik tárgy fogta meg őket leginkább. Az emberek reakciója sok mindent elárul. Nem feltétlenül a legdrágább kép tetszik nekik. És akkor el is érkezünk a kedvenc témámhoz: kiből és miért válik drága művész. Miért szeretjük és ünnepeljük az egyiket és miért nem a másikat. Sokszor gondolkodom ezen. Ráadásul én a közösségi médiumokat is máshogy használom. Ha megosztok egy-egy képet, mindig elrejtek rajta egy üzenetet, aki megfejti, arról tudom, hogy pont egy ilyen tárgyat keres, vagy hogy épp van nála egy ilyen műremek.
Mit szeretsz a legjobban a munkádban?
A felismerést, hogy rám találtál valami, amit már régóta keresek. Hogy választ kapok a kérdésekre. Hogy összeáll egy történet. A történetek a tárgyak mögött a kedvenceim! És persze az üzleti részt. Amikor leülünk a klienssel megbeszélni, hogy mi lesz a műtárgy sorsa. Nálunk a férjem képviseli a szaktudást, ő foglalkozik a tárgyak restaurálásával, a logisztikával. A gyűjtemények építése, a kommunikáció és az üzlet az én asztalom. Egy barátom mondta egyszer rólam, hogy igazi stratéga vagyok. De csak a win-win helyzeteket szeretem, nem küzdök azért, hogy mindenáron mi nyerjünk. Ha a másik oldalon ellenérzés van, veszteség, az nekem sem esik jól. A munkám nem egy 8 órában zajló munkakör, ez egy életforma.
Mi az, ami a legnehezebb a munkádban? Ami a legnagyobb kihívást jelenti?
Évek óta a legjobb éveimet futom, másrészről a habitusom miatt mindenben a pozitívot látom, nem érzem a kihívást. Mindig továbblépek, bárhogyan is alakuljon egy üzlet. És bár a szakmánk rendkívül zárt és diszkrét, azért sok visszaigazolást kapok. Amit nem szeretek és nehéz a munkámban, ha én vagy a klienseink manipuláció részei lesznek. Erre különösen érzékenyen figyelek, és azonnal reagálok. Azt sem szeretem, ha egy piaci előny miatt egy műalkotásról becsmérlően beszélnek.
Nagy birodalmat építettetek fel a férjeddel. Ki viszi majd tovább? A gyerekeiteket tudatosan nevelitek arra, hogy egyszer majd átvegyék tőletek a stafétabotot?
Valamelyiküknek át kell venni, ez egy ilyen szakma. A tudás és a felhalmozott gyűjtemények mellett a gyűjtőkkel felépített bizalom örökítődik generációról generációra. A lányom inkább művészlélek, nagyon nyitott a szépre, az esztétikumra, elképesztő, ahogy látja a divatot! A fiamban, Maxiban látom azt, hogy érdeklődik a munkánk iránt, és jó üzleti érzéke is van. Hatéves korától építi a saját kerámiagyűjteményét. Amikor már a huszadik állatfigurát vitte el a galériából, mondtuk neki, hogy mostantól a spórolt pénzéből fizetnie kell a tárgyért. Maxi nagyon tudatosan megfontolja, mit mennyiért vesz. Ebben a szakmában nekünk dolgozik az idő. Mi arra várunk most, amit 20 évvel ezelőtt eladtunk. Ez egy körforgás. Egy jó műkereskedő olyan, mint egy bankár, egy családi vagyonkezelő. Bizalmi és szoros emberi kapcsolatok szövik át ezt a szakmát, életformát. A gyűjtőkből barátok lesznek.
Hol látod magatokat 10 év múlva? Vannak nagy, megvalósításra váró álmaid?
Elégedett vagyok az „itt és most”-tal. Persze vannak terveim és rengeteg ötletem. Egy biztos, Magyarországon látom magunkat. Nagyon szeretünk itt élni, bár sokan el tudnának képzelni minket külföldön is. Ezzel a tudással és attitűddel akár New Yorkban is sikeresek lehetnénk. De mi itt érezzük jól magunkat. Nem szeretnénk még öt galériát nyitni, mert itt nem a mennyiség, hanem a minőség számít. A jövőben is szeretném ugyanezt csinálni, építeni, alkotni, és jó példát mutatni az ízlés terén a saját generációm tagjainak és a fiataloknak is. Szeretném, hogy a kultúra a mindennapi életük része legyen. És legyünk azzal is tisztában, hogy a magyarok milyen elképesztő értékeket hoztak létre a képző- és iparművészetben is. Talán ezt tartom a legfontosabb feladatnak, és a jövőbeni terveim is ehhez köthetők.
Fotók: Bodnár Zsófia
