A munkám a szenvedélyem: Kibédi Varga Katalin, etikett-tanár

2018. március 05. |

Minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélye. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz vagy jelenlegi élethelyzetük átalakításához. Ismerkedjetek meg Kibédi Varga Katalin etikett-tanárral, az Etikett Iskola alapítójával.

Az etikett-tanárról általában egy szigorú, idős nő jut az eszünkbe, aki az asztal körül kergeti a gyerekeket, ha azok nem esznek szépen, vagy nem tartják be a helyes viselkedés szabályait. Kibédi Varga Katalint inkább a divatvilágban dolgozó, stílusos nőnek gondolnánk, aki természetes eleganciával kezel bármilyen helyzetet. Viselkedéskultúrát tanít gyerekeknek és felnőtteknek, meggyőződése, hogy a mai világban fontos kapaszkodót jelent, ha valaki ismeri az etikett alapszabályait. Etikett Iskolájában nemcsak késsel, villával tanítja meg enni a gyerekeket, de felkészíti őket olyan helyzetekre is, amelyek nem részeik a hétköznapi életüknek.

Sokféle tanárral találkoztam már az életemben, te vagy az első etikett-tanár. Mit szólnak az emberek a szakmádhoz? Tudják, hogy pontosan mivel foglalkozol?

Inkább azt szoktam mondani, hogy viselkedéskultúrával foglalkozom. Az etikett szó elriasztja az embereket, azt gondolják, ez egy királyi udvarokból kikopott cafrang, amire már a modern világnak egyáltalán nincs szüksége. Pedig meggyőződésem, hogy az etikett ismerete fontosabb ma, mint bármikor volt.

Menjünk vissza a múltba, a gyerekkorodba. Olyan családban nőttél fel, ahol fontos volt, ki hogyan viselkedik, hogyan ül az asztalnál?

Otthon nem volt olyan nagy szigor a viselkedési szabályok terén. Magától értetődő volt, hogy udvariasan, tisztelettudóan kell viselkedni, tekintettel kell lenni mások érzéseire. A hétvégi ebédeknek azonban mindig megadtuk a módját. Anyukám történeteiből ismerem, hogy az édesanyja, a nagynénje családjában milyen szabályok voltak, amelyeket be kellett tartani. Például hogy csöngettek, amikor kész lett az ebéd, és lehetett az asztalhoz ülni. Meg hogy ebéd közben bizonyos témákról nem volt szabad beszélgetni.

Hogyan csöppentél bele az etikett világába?

Kanadában születtem, a gyerek- és fiatalkorom nagy részét külföldön töltöttem. Édesapám nagykövet volt, így viszonylag hamar megismerkedhettem a diplomáciai protokoll világával. Jogi egyetemet végeztem, de tudtam, hogy nem maradok ezen a pályán. Amikor megkaptam a diplomámat, a Külügyminisztériumba kerültem a Diplomáciai Protokoll Főosztályra, ahol megtaláltam a helyemet. Nagyon jól éreztem magam ott, ekkor kezdődött a protokoll iránti szerelmem.

Mi a jó a protokollban vagy az etikettben? A mai individualista világban az emberek nagy többsége menekül a szabályok elől. Főleg a fiatalok nem szeretik, ha megmondják nekik, hogyan kell viselkedni, öltözködni.

A diákjaimnak mindig elmondom, hogy nem kötelező használni a hétköznapokban mindazt, amit tőlem megtanulnak, de jó, ha tudomásuk van róla. Soha nem lehet tudni, mikor kerülnek olyan helyzetbe, ahol ők érzik magukat sokkal jobban, ha tudják használni ezt a tudást. De az üzeneteim sokszor maguktól is átmennek. Például soha nem szólok rá senkire sem az órámon, hogy húzza ki magát, viszont azt veszem észre, ahogy telik az idő, egyre egyenesebben ülnek a diákok a széken. Ettől lesz egy tartásuk, ami kihat az önbizalmukra is.

Önbizalmat ad, ha ismered a megfelelő viselkedési szabályokat, és használod is őket?

Mindenképpen. Régen elkülönültek a társadalmi rétegek, az ember beleszületett egy családba, leélhette úgy az életét, hogy soha nem kellett egy másik társadalmi réteg elvárásainak megfelelnie. Ma bármelyikünkkel előfordulhat, hogy kap egy meghívót egy protokolláris rendezvényre, egy bálba, egy díszvacsorára, ahol illik viselkedni. A mai gyerekek semmivel sem jobbak vagy rosszabbak, mint 50 évvel ezelőtt, csak nehezebb helyzetben vannak. Sokkal kevesebb kapaszkodójuk van, mint a szüleiknek volt. Nem hibáztatok ezért senkit, a folyton rohanó, túlterhelt szülőknek este nincs már kapacitásuk a viselkedési szabályokról elmélkedni velük, és sok esetben maguk a szülők sem ismerik ezeket. Ha megtanítjuk a gyerekeknek az alapokat és felkészítjük őket arra, hogy váratlan helyzetekben is magabiztosan tudjanak fellépni, másként indulnak neki az életnek.

Ez volt a motivációd, amikor megalapítottad az Etikett Iskolát?

Igen. Amikor a diplomata karrieremet befejeztem a Külügyminisztériumban, elkezdtem magánórákat adni. Elsősorban gyerekekre koncentráltam, és most is ez a legfontosabb a számomra. De egyre több megkeresés érkezik a felnőttoktatásból: budapesti és vidéki cégek hívnak előadást, tréninget tartani az alkalmazottaiknak.

A gyerekcsoportoknál hogyan épül fel egy tréning?

Eddig öt alkalmas tanfolyamokat szerveztem gyerekeknek tízéves kortól, de az a tapasztalatom, hogy a szülők nem tudnak öt alkalmat bevállalni. Most lecsökkentettem két alkalomra, 3-3 órára. Van egy alaptematika, amit igyekszem átadni nekik, de mindig szükség van improvizációra is. Minden esetben más a csoportdinamika, más problémákkal jönnek a gyerekek. Ha egy introvertáltabb társaság jön össze, több ideig tart elnyerni a bizalmukat. Néha egy-két órába is beletelik, amíg fel tudják venni velem a szemkontaktust a gyerekek.

Az alaptematikában mi van benne?

Megtanulják a rangsorolást, azt, hogy bizonyos helyzetekben ki mutatkozik be először, ki mondja ki a nevét, ki nyújt először kezet. Ha be kell mutatni valakit másoknak, azt hogyan csináljuk. Egyébként ezt a felnőttek sem tudják igazán. Sokat gyakoroljuk a tegezést és a magázást, a köszönést és a kézfogást. Eljátszunk bizonyos helyzeteket, így rögzül a tudás. És persze sokat foglalkozunk a kommunikációval.

Ezek szerint akik eljönnek hozzád nemcsak viselkedni tanulnak meg, de helyesen beszélni, kommunikálni is?

Az, hogy megtanítom őket szépen késsel, villával enni, körülbelül öt percet vesz igénybe. Nem ezen van a hangsúly. A mai kiskamaszok az úgynevezett csendes generáció tagjai. Nagyon jól kommunikálnak írásban, de nem tudnak beszélni. A tanfolyam másik fontos része a netetikett témája, amelyről szinte semmit nem tudnak. Fantasztikusan használják az életkori csatornákat, de nem ismerik a veszélyeit. Meg kell tanulniuk, hogy nem lehet csak úgy kitörölni egy posztot, annak a nyoma ott marad a neten. Ma már az egyetemek, a munkaadók megnézik a jelentkezők múltját a közösségi médiában. Azt is próbálom tudatosítani bennük, hogy attól még, hogy írásban kommunikálnak valakivel, a gép másik oldalán egy valós ember ül, akinek vannak érzelmei. Csak olyat szabad leírniuk, amit a szemébe is elmondanának a másiknak. Az internetes zaklatás kérdése is mindig terítéken van.

Nem az iskolának vagy a szülőknek kellene mindezt megtanítani a gyerekeknek?

Ahogy már említettem, megváltozott a családmodell, kevesebb idő jut a gyerekekre, és ennek a generációnak a szülei sem kapták meg ezt a tudást. Szükség van külső szakmai segítségre, bármikor szívesen elmegyek iskolákba előadást tartani, beszélgetni a gyerekekkel. Nagy szívfájdalmam, hogy csak az alapítványi, a nemzetközi iskolák keresnek meg, az állami iskolák nem élnek a lehetőséggel. Pedig szükség lenne rá. A gyerekillemtanról szóló könyveim viszont nagy sikert arattak, vannak iskolák, ahol kötelező olvasmány a tiniknek szóló könyvem.

Külföldön is vannak etikettiskolák gyerekeknek?

Angliában, Amerikában és Németországban van ennek nagy hagyománya. Az igazán jó, nagy múltú iskolákba nagyon nehéz bekerülni. Londonban én is meglátogattam egy ilyet. Nagyjából ugyanazt tanítják ott is, mint amit én tanítok, csak egészen más körülmények között. Megadják a módját a tanításnak, és ezért méregdrágák. Az egyik ilyen iskola egy londoni luxusszálloda különtermében működik, a fiúk öltönyben és nyakkendőben, a lányok elegáns ruhában vesznek részt a tanfolyamokon. Nálam tíz főig a saját lakásomban zajlik az oktatás, a szünetben leheveredhetnek a kanapéra a gyerekek, a nagyobbak kávét főznek, a kutyámmal játszanak. Sokkal lazább a hangulat.

Vannak gyerekeid, akik már nagyok. Amikor kisebbek voltak, tudatosan vitted bele az etikett alapjait a nevelésükbe?

Az ember akkor tud a legjobbat tenni, ha jó példát mutat. Nálam soha nem volt tudatos a helyes viselkedési szabályok megtanítása a gyerekeknek. Mégis megtanultak szépen késsel, villával enni, megkérdezték, hogy elmehetnek-e az asztaltól, amikor befejeztük az ebédet.

Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkában?

Amikor látom a gyerekeken a változást. A legtöbb gyerek szülői unszolásra jön el a tréningre. Az első fél órában ott ülnek durcásan, szombat délután lenne jobb programjuk, mint az etikettóra. Le sem veszik a kabátjukat, a kapucnit felhúzzák a fejükre. Mire véget ér a tanfolyam, megváltoznak. Elnyerem a bizalmukat, megnyílnak, tetszik nekik, amit tanítok. Sokan vissza akarnak jönni, mert jól érezték nálam magukat.

Mi az, ami kihívást jelent?

Ugyanez. Amikor elkezdtem a tréning programját összeállítani, azt gondoltam, hogy csak arról szól majd, megtanítom őket szépen enni és udvariasan viselkedni. A gyakorlatban jöttem rá arra, hogy a pszichológus szerepét is magamra kell vállalnom. Nem egyszerű elfogadtatni magamat ezekkel a zárkózott, önbizalomhiányos gyerekekkel.

Amikor nincsenek gyerekcsoportjaid és nem tartasz tréninget, előadást felnőtteknek, mivel foglalkozol?

Nagyon sokrétű a munkám, különböző megkereséseket kapok. Tavaly nyáron Nemes Jeles László új filmjének a forgatásán dolgoztam szakértőként. A film közvetlenül az első világháború előtt játszódik és ahhoz, hogy minden szempontból hiteles legyen, a gesztusoknak, a beszédnek, a járásnak a Monarchia idején bevett szokásokat, szabályokat kell visszatükröznie. Mozgókép ebből az időből alig van, csak irodalomra és fotókra hagyatkozhattam.

Megtalált az itteni kínai közösség is, nekik tartok rendszeresen órákat. A Magyarországra érkező kínaiak első dolga, hogy beiratkoznak egy magyar nyelvtanfolyamra, és eljönnek hozzám. Nagyon élvezem ezeket a foglalkozásokat, ugyanannyit tanulok tőlük, mint ők tőlem. Hihetetlen ambiciózusak, minden órán adok nekik egy összefoglalót magyar nyelven arról, amit tanultunk, hogy amikor már jól tudnak magyarul, vegyék elő és ismételjék át. A következő órára elhozzák ezeket a jegyzeteket, minden szó fölé odaírták kínai karakterrel a szó jelentését. A kínai gyerekek fantasztikus tisztelettel és alázattal viselkednek a tanárral, figyelnek, tanulnak. Egy kínai kiadó is érdeklődik a könyveim iránt, ugyanis a könyvpiacon nincs olyan könyv, amely segít nekik eligazodni az európai viselkedési szokásokban.

Hol látod magad tíz év múlva? Annyira szereted ezt a területet, hogy nem akarod másban is kipróbálni magadat?

Óriási öröm számomra, amikor a szülőktől, a gyerekektől köszönő leveleket kapok, amikor érzem, kicsit hozzájárulok ahhoz, hogy a tanítványaim magabiztosabban helytálljanak az élet bármely területén. Egy YouTube csatorna elindításán dolgozunk most, remélem, tíz év múlva sikeres lesz, és egy negyedik könyv megírása is tervben van. De leginkább arra vágyom, hogy a 6–8 alkalomból álló tematikám kötelező legyen minden iskolában.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter