Mikor és miért döntöttél úgy, hogy önkénteskedni fogsz?
A kommunikáció- és médiatudomány mesterképzés befejezése előtt, tavaly áprilisban éreztem azt, hogy még nem állok készen arra, hogy teljes munkaidőben dolgozzak. Azt sem tudtam pontosan, hogy mi lenne az a munkakör, amit szívesen csinálnék. Arra gondoltam, hogy kimennék egy kicsit külföldre, hiszen mindig is vágyam volt, hogy egy másik országban éljek. Önkénteskedni mindig is szerettem, másoknak segíteni számomra igazi örömöt jelent. Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, így egyértelmű volt, hogy olyan programban szeretnék részt venni, ahol velük foglalkozhatok. Korábban táboroztattam önkéntesként és már akkor megtapasztaltam, hogy mennyi mindent adhatnak a gyerekek.
Hogyan találtál rá az EVS-re (European Voluntary Service, vagyis Európai Önkéntes Szolgálat)? Hogy néz ki a jelentkezés, milyen kritériumoknak kell megfelelnie annak, aki önkénteskedni szeretne náluk?
Egy barátnőm mesélt a projektjeikről és én is elkezdtem szemezgetni az EVS-sel. Magyarországon elég sok egyesület foglalkozik velük. Én az Európai Ifjúsági Portálon kutakodtam főleg, itt találtam rá a projektemre. Volt egy magyar küldő egyesületem, a nagyvázsonyi Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület, illetve egy vietnami fogadószervezetem.
Maga az EVS 17-30 év közötti fiataloknak szól, egy-egy projekt 2-12 hónapig tart. A jelentkezés menete igazán egyszerű: legtöbbször egy motivációs levelet és egy önéletrajzot várnak angolul, illetve van egy második forduló, ahol egy személyes interjúban beszélgettek a motivációidról. Én gyerekeknek tanítottam angolt, de többféle különböző projekt van a biogazdálkodástól kezdve ifjúságsegítésen át, akár egy csónak felújításáig.
Mit tartasz a legnehezebbnek az önkéntességben, milyen kihívásokkal szembesültél?
Szerintem az egyik legnehezebb az volt, hogy nem tudtam, meddig terjed pontosan az én munkaterületem és felelősségem. Alapvetően nem egyszerű olyan emberekkel együtt dolgozni, akikkel nincsen közös nyelved. Amikor az első pár hétben rájöttem, hogy jobban beszélek angolul, mint az egyetemen, az angol szakon végzett tanárok, az a felismerés egy kicsit arcon vágott. A mai napig emlékszem egy beszélgetésre, amikor két vietnámi angoltanárnőnek meséltem egy történetet és az egyik tanárnő lefordította vietnamira a másik tanárnőnek.
A különböző nézőpontok és nevelésbeli dolgok összeegyeztetése is nehézség volt. Én nem hiszek abban, hogy a gyerekeknek jót tenne a verés vagy a kiabálás, illetve a vasszigor. Viszont sok tanárnál úgy láttam, hogy talán elkeseredésükben, talán régi beidegződések alapján úgy gondolják, hogy ez segíthet csak a fegyelmezésben.
Mi a legjobb az önkéntességben szerinted?
Sosem tudjuk, hogy mit fogunk pontosan profitálni egy önkéntes munkán és szerintem ez egy csodálatos dolog. Elvárásoktól mentesen kell elkezdeni és éppen ekkor fedezhetjük fel azt, ami később a legtöbbet éri számunkra. Visszagondolva nekem a gyerekek rajzai és a sok kedves mosoly, nevetés és önzetlen szeretet jelentik a mai napig a legtöbbet.
Másrészről pedig azzal, hogy adunk, mi is fejlődünk. Olyan dolgokat tehetünk, amiről azt hittük, hogy nem vagyunk rá képesek. Remek embereket, barátokat szerezhetünk a munkánk alatt. Számomra kihívás volt „tanárként viselkedni” a kezdeti időszakban, hiszen ez egy teljesen új szerep volt számomra. Viszont a végére már teljesen magabiztossá váltam.
Mi volt a legemlékezetesebb pillanata a munkádnak?
Nagyon sokat játszottam a gyerekekkel az udvaron a szabadidőmben. Hat-nyolc éves elsős és második osztályos gyerekekkel. Mindig megosztották velem az aprósüteményt, chipset vagy bármit, amijük csak volt. Egyszer az egyik kislánnyal három csokigolyót feleztünk el. Egyet odaadott nekem, a másikat megette ő. A harmadikkal dilemmázott, viszont szerencsére megoldotta a szituációt: leharapta a csokigolyó felét, én pedig mire kettő pislogtam, már bele is tömte a másik felét a számba.
Mindig hatalmas mosollyal fogták a gyerekek a kezemet és így mentünk körbe a játszótéren. Néha sírtak is, amikor nem maradt számukra elég kezem. Négyen-öten átöleltek és szeretettel rajongtak körbe. Ráültettek a játékokra egyesével, élvezték nagyon, hogy velem lehetnek. Próbálták az órán megszerzett tudásukat is használni. A színek, ruhák nevét angolul mondták. Odaadtam nekik a fényképezőgépemet és azzal rohangáltak az udvaron, viszont annyira felelősségteljesek voltak, hogy el sem tudnád képzelni! Nagyon vigyáztak rá. Természetesen igyekezték a legjobb képeket elkészíteni. Instruáltak engem és társaikat is.
Idősebb diákjaim is voltak. Egy osztályban magyart tanítottam, mert nagyon érdekelte őket a nyelv. Egy másik osztállyal pedig a kezdeti nehézségek ellenére igazi csapattá kovácsolódtunk az önkéntes munkám végére. Szerettem ugratni őket és ők vevők is voltak erre. Minden osztályban más hangot kellett megütni, amikor viszont sikerült megtalálni, azt hatalmas sikerként értékeltem.
Mi az, amit a kint léted alatt a legérdekesebbnek tartottál, akár a helyi kultúrával, szokásokkal kapcsolatban?
Vietnam egy szegény ország, viszont az emberek nagyon barátságosak és kedvesek. Sehol máshol nem találkoztam ennyire mosolygós és vendégszerető emberekkel, mint ott. Két esküvőn is megfordultam, pedig egyik személyt sem ismertem közelebbről, viszont szívesen meghívtak és vendégül láttak.
A hangzavar és a karaoke állandó volt. Az utcán, lakásban minden szégyenérzet nélkül a lehető leghangosabban énekeltek fiatalok és idősek egyaránt. Olykor este tíz után is. A másik nagyon hangos esemény pedig a temetés. A lakosság nagy része tartja a buddhista hagyományokat. Jóshoz járni szokás, főleg haláleset után és újévkor. A jósnő mondja meg, hogy melyik napon érdemes a halottat eltemetni, addig pedig a halott házának kapuját feldíszítik és akár 3-4 napig is zenélnek hajnaltól. Emellett a holdnaptárat is követik. Csak a holdújévet ünnepelik, viszont azt több mint egy hétig.
Mi az, amiben megváltoztatott téged az önkéntesség?
Sokkal magabiztosabbnak, nyitottabbnak, türelmesebbnek gondolom magamat. Hat hónapig éltem egy ázsiai országban, ahol a nyelvet a végére is csak nagyon alap szinten beszéltem, ők pedig az angolt szinte egyáltalán nem. Ez rádöbbentett arra, hogy a világon bárhol tudnék élni, csak egy kis nyitottságra, talpraesettségre és az emberekre való odafigyelésre van szükség.
Emellett jobban tudom értékelni azt, amim van. Láttam, ahogy emberek egész házát elvitte a tájfun, ez rádöbbentett arra, hogy mi mekkora biztonságban élünk.
Kiknek és miért ajánlanád a szervezetet?
Magát az önkéntes szolgálatot mindenkinek ajánlanám, aki 17-30 év között van és megteheti, hogy egy kicsit kiszakadjon az otthoni életéből. Nagyon sokat lehet belőle tanulni és olyan dolgokat látni, tapasztani, amikre nem is gondolnánk. Mivel többféle projekt közül lehet válogatni, mindenki megtalálhatja a kedvére valót. Akkor sem szabad feladni, ha esetleg nem sikeres a jelentkezés az első projektre. Ha kitartóak vagyunk, akkor szinte bármi megvalósítható.
Ha valakit érdekel, akkor a Fekete-Sereg Ifjúsági Egyesület rendszeresen oszt meg Facebook-oldalán önkéntes programokat, Európán kívülre illetve az Unió határain belülre egyaránt. Viszont érdemes követni akár más egyesületeket is, akik foglalkoznak önkéntesek EVS-re való küldésével.
Mit csinálsz jelenleg?
Jelenleg angolt tanítok Kínában a következő egy évben. A gyerekekkel való foglalkozás rengeteg energiát ad nekem, nagyon szeretek játszani és együtt fejlődni velük. Ha itt végeztem, akkor szeretnék egy hosszabb időt Magyarországon tölteni. Szívesen foglalkoznék ott is gyerekekkel. Nagy bennem a segíteni akarás és szeretném a külföldi tapasztalataimat otthoni környezetbe átültetni, fejleszteni.
Alexandra kalandjait itt tudod nyomon követni: http://hullamcsatt.blog.hu/
