Életre szóló döntés: milyen szülést választunk

2018. március 19. | marieclaire.hu

Szerencsés esetben mi magunk határozzuk meg, hol adunk életet gyerekünknek. Legszerencsésebb esetben azt is, hogy kikkel. Magunk mérjük fel döntésünk kockázatait. Minek alapján? Egy szülő nő hasonló helyzetben találja magát, mint a Wall Street kockázatkezelői. Csak a tét nagyobb.

Judit 34 éves közgazdász, racionális embernek tartja magát. Halk, de annál határozottabb, évekig egy budapesti multi cég pénzügyi tanácsadója volt, kockázatmenedzseléssel is foglalkozott. Szakmai trükkjeit mégsem tudja bevetni annál a nagy döntésnél, amit még június előtt meg kell hoznia: hol és kinek a segítségével adjon életet a kisbabának, akire hosszú évek óta várnak a férjével.

„Más a megközelítésed, ha formális szempontokra figyelve, szakmai felelősséggel döntesz. De sokkal, sokkal keményebbnek érzed azt a helyzetet, amikor a saját és a kisbabád dolgáról kell döntened, mert nem tudsz hideg fejjel gondolkozni.” Judit hat hónapos terhes. A teljes nevét nem szeretné a riporthoz adni, reflektorfénynek érezné, erre most egyáltalán nincs szüksége. Azon az estén, amikor beszélgettünk jóga órán volt. Ott villant belé, hogy sikerült végleg megszabadulnia legtöbb ijesztő gondolatától. „Saját magadat tudod kondicionálni arra, hogy a jót vonzd be – most úgy gondolom, hogy sima szülés lesz –, és ebben erősen hiszek. De persze ez nem a racionális közgazdasági gondolkodás klasszikus példája!” Judit saját nőgyógyászával tervez szülni, és egy szülésznővel, akinek megismerkedésükkor „hihetetlen megnyugtató volt a személye.” Judit tehát az „emberi faktorba” veti a bizalmát. „Én úgy döntöttem, oké, akkor innentől kezdve a kapitány a benti dolgokban a tökmag, a kinti kérdésekben pedig a nőgyógyász és a szülész. Számomra az a legfontosabb, hogy olyan emberek vegyenek körül a szülés pillanatában, akikben maximálisan megbízom. Ez fontosabb, minthogy ott legyen egy klinika hiperszuper infrastruktúrája, ahol akár még a legritkább komplikációkra is tudnak megoldást adni,” mondja, és elcsuklik a hangja, ahogy mind ebbe belegondol, de a következő percben már ismét határozott. „Akkor tud működni a partnerség közöttünk szülők, az orvos és a szülésznő között, ha egyenrangú felek vagyunk, akik között kiépül a bizalom: én követem az ajánlásaikat, mert laikusként nem tudom eldönteni, hogy a szülés szempontjából, melyik a jó kórház, és megbízom bennük, hogy ott érvényesülnek az általuk képviselt bababarát elvek.”

A bizalom egy nem racionális kockázatkezelő stratégia, amelyet döntéshelyzetekben éppúgy használunk az intuíció és az érzelmek mellett, mint objektív tudásanyagunkat – állítja a kockázatvállalás kutatására specializálódott német szociológus professzor, dr. Jens Zinn. Felhívja rá a figyelmet, hogy a gyakorlatban az ember a racionális és az irracionális végletek között alkot stratégiát magának. Azaz amikor arról beszélünk, hogyan dönti el egy nő az adott társadalmi, politikai, kulturális kontextuson belül, saját hit- és értékrendszere szempontjai alapján, hogy hol adjon életet a gyerekének, akkor sokkal árnyaltabb a kép a „kórházpártiak” kontra „természetes szüléspártiak” leegyszerűsítő szembeállításánál.

A biztos sem biztos

Gellért Ivett 39 éves nyelvoktató, néhány hónap múlva másodszor fog Budapesten szülni, olyan szülésélménnyel a háta mögött, amelyet legszívesebben elfelejtene, mégis minden nap eszébe jut. Hosszú, fekete haját kibontva hordja, kerekedő pocakja ellenére divatos miniszoknyát visel magas sarkú csizmával. Azt tervezte, beszélgetésünk előtt találkozik egy bábával, hogy megtudja tőle, milyen alternatív módok léteznek a szülés beindítására, ha a kisbaba később akarna megszületni. Három évvel ezelőtt ugyanis terhességének utolsó hetei „horrorisztikus hajszában” teltek: „A negyvenedik héten úgy kellett könyörögnöm a doktornak, akihez egy jó barátnőm ajánlásával kerültem, hogy ne nyúljon hozzám. Minden nap stresszben telt. Minden rendben volt, a baba szívhangja, helyezkedése, a magzatburok, egészségügyi oka nem volt a szülés megindításának. Mégis megindította, azzal, hogy ha nem engedem, akkor leveszi rólam a kezét, és nem vállalja a szülést. Egyéves terhesgondozást követően! Ez az István kórházban történt.”

Ivett, aki azon az estén átesett ballonos tágításon, kézi méhszájtágításon, oxitocin szülésindítón, burokrepesztésen, megannyi orvos és szülésznő keze alatt, majd végül a fogadott orvosa kengyelbe tette a lábát, és vákuummal segítette világra a gyereket, traumaként élte meg a fia születését. „Kierőszakolták belőlem a gyereket. Nem tudom, milyen szülni, mert egyetlen, természetes fájást sem éltem meg.” Most, a második terhessége alatt, a kórházi beavatkozások jelentik számára a legnagyobb kockázatot. „A nagynéném csecsemőszakorvos, mindig hozzá fordultunk, orvosi szemlélet uralkodik a családban. Azt gondoltam, hogy a szülés, a szoptatás a világ legtermészetesebb dolga, és a kórházban egyébként is jó kezekben leszek. Nem mentem föl az internetre, minimálisan tájékozódtam. Ezért azóta hibáztatom magamat. Tudom, hogy sok jó orvos van, de egyszerűen elszállt a bizalmam a kórházi protokollban.” – mondja Ivett, aki most a bábák felé nyit, mert szimpatikus a hitvallásuk, pedig nem feltétlenül akarna otthon szülni. Hezitál a kora miatt, a súlya miatt is, mert már most a második trimeszterben húsz kiló túlsúlya van. Első, vákuumos szülése komplikációnak számít, és első babája is négy és fél kilóval született. „Én nagyon szívesen szülnék kórházban, ahol ott vannak az életmentő műszerek, hogyha olyan megközelítés lenne a fejekben, hogy egy nő tud szülni, és szülni fog, amikor megindul neki, és háborítatlanul hagyják szülni.” De Ivett attól tart, hogy ezt a babáját is túlhordja, és akkor nincs az a természetesszülés-párti orvos és kórház, ahol ne nyúlnának bele a folyamatba. “Nem akarom a terminus körüli kanosszajárást, amikor minden nap zargatnak, érted? Azt tudom elképzelni, hogy egy bábával együttműködök, aki támogat, megért, és nem megfenyeget, hogy otthagy. Tisztában vagyok vele, hogy ha túl sokáig marad benn egy baba, a szülési komplikációk kockázata nőhet, de csak a negyvenkettedik hét után.” Azt már most érzi, hogy a bábákhoz közeledve árral szemben úszik. „Hallgatom az okos barátnőimtől, hogy mert otthon, a kényelmes kanapén akar az otthonszüléspárti szülni. De nem! Nem értik. Nem a kanapén van a lényeg! Ha telefonfülkében tudnék háborítatlanul szülni, akkor ott szülnék. A kórházban a vécébe zárkóztam be. Nyugalomra vágytam.”

A kórházi szülésre készülő nők a szülésre gyakran egészségügyileg kockázatos eseményként tekintenek. A beavatkozások miatt nem aggódnak, azokat épp a szülés adta kockázatok kiküszöböléseként érzékelik, állapítja meg egy 2013-ban készült átfogó brit tanulmány. Ezzel szemben azoknak, akik intézményen kívüli szülést terveznek épp a kórházi beavatkozások jelentik a legfőbb kockázatot a természetes szülésre. Annál is inkább, mert korunkban, melyet Dr. Zinn “a fokozott felelősségre vonás” korának nevez, a szabályokba fektetett rutin beavatkozások a kórházak saját kockázatkezelési stratégiái, melyeket, ha elvégeznek, nem lehet rajtuk számon kérni, ha a dolgok rosszul alakulnak.

Háborítatlan szülés

Palkó Borbála, 35 éves főállású édesanya. Magas, csendes jelenség, sötétszőke haja vagányan rövid. Félévvel ezelőtt a harmadik fiával volt terhes, amikor elvégezte a dúlaképzést. Ennek során számos, a háborítatlan szülés mellett elkötelezett szakembert ismert meg. „Ahol protokoll van, ott nincs háborítatlanság,” hallotta tőlük, és előző szülései „rutin-burokrepesztéseit” követően egyet is értett velük. Amikor a 36. hétbe ért, amely az otthonszülés bejelentésének határideje, mégis szülésznőt választott, és őt követve végül a Dél-pesti kórházban szült. „Sokáig hezitáltam,” meséli. „Az előző két szülésem jól sikerült a Szent István kórházban. Hiába tudtam már az agyammal, hogy nem veszélyesebb otthon szülni, én is abban nőttem fel, hogy ez a fehércsempés kórházi személyzetis dolog, ez a biztonságot adó környezet. Ezt nem bírták belőlem kigyomlálni sehogy. És azt vettem észre, hogy nagyjából ugyanaz az alter családok megítélése gyermekvédelmi szempontból, mint amilyen kategóriába a ténylegesen gyermeküket veszélyeztető családok esnek. Számítani kell arra, ha olyan az embernek a védőnője, az akár kekeckedhet is. Fontos, hogy a család mennyire felkészült a saját jogaikból, és mennyire képes ellenszélben küzdeni. Ez is bennem volt, hogy én nem veszek ekkora dolgot a nyakamba.”

Bori mind a háromszor magabiztosan ment be a kórházba szülni, bízva a természetben, azt gondolva, hogy az orvosoknak nem lesz vele dolguk. “Mihályfi Márta dúla mondta, – meséli Bori –, hogy a bába tudja tartani a teret, ahol megnyílik az élet kapuja – és ilyen szempontból, a választott kórházi szülésznőm nagyon jó volt. Csakhogy a kórházi protokollok neki is kötötték a kezét. Be kellett kötnie a branült. Mondom, én azt nem kérem, már kétszer szültem és ilyen nem volt. De muszáj. De én nem akarom! Mindez két fájás között, amikor az embernek sokszor még az érintés se hiányzik, nemhogy a vénás szurkálás, de ne haragudjak, neki ezt muszáj, ha esetleg kell vérátömlesztés… Ez például a Szent Istvánban nem volt. Apró dolog, de nekem nagyon kellemetlen volt.” De Borinak az fájt legjobban amikor újszülött babáját naponta háromszor elvitték mellőle. “Reggel nyolckor le kell adni a gyereket az újszülöttosztályra, hogy ott sírjon egy fehér rácsos dobozban kettő kerek órán keresztül, mert a nagyvizitet a gyerekorvosok csak így tudják lebonyolítani. A Szent Istvánban odajöttek külön minden ágyhoz. Itt délután látogatási idő volt, akkor ment ki az anyuka a családtagjaihoz, ahová nem vihette a babát. Ez is egy természetellenes dolog, hogy nekem a nagyobb gyerekeim, de meg az édesapja sem látta a kisbabáját három napig. Este pedig a fürdetés okán vitték el. Nekik ez csak munkaszervezés. Így lett kialakítva a rendszer. Amikor én a kórházi szülésznővel megbeszéltem, hogy vele szülök így, és így, eszembe se jutott, hogy meg annak is utána kell járnom, hogy utána a gyermekágyas osztályon mik a szabályok. Azt feltételeztem, hogy engem az újszülöttemtől senki nem akar majd elválasztani, na ebben harmadszorra nagyon nagyot tévedtem. Tehát a döntésemet végülis a gyerekem miatt bánom leginkább” – mondja Bori. Mit tennél, ha ma kellene a szülés helyszínéről döntened – kérdezem. Bori a fejét rázza. “Simán lehet, hogy megint kitalálom, hogy kórházba akarok menni.”

“Mit tennél, ha ma kellene a szülés helyszínéről döntened?”

Dr. Zinn kockázatkutató szerint a kiszámítható szabályok és protokollok szerint működő „stabil intézményekre” könnyű úgy tekinteni, mint a bizalom és a biztonság fellegváraira. Ráadásul a társadalom szemében is ezek az evidens választások. Aki ezek ellen dönt, „morális kockázattal” néz szembe. Egy 2000-es finn tanulmány az otthonszülés morális veszélyeiről megállapítja, hogy amikor az irányadó egészségügyi szervek szerint a szülés „kockázatos” és „kórházi ellátást igényel”, ez magában hordozza azt az erkölcsi üzenetet, hogy az otthonszülők kockáztatnak, amiért hibáztathatók és stigmatizálhatók. Magyarországon a gyerekek mindössze 0,3 százaléka születik otthon, és ennek a körülbelül évi 350 gyereknek a születését nem támogatja a társadalombiztosítás.

„Aggódtam azon, hogy mit szólnak hozzá, a szűk családi körön kívül nem beszéltem róla senkinek” – mondja a 34 éves Muntagné Tabajdi Zsuzsanna néprajzkutató, aki harmadik gyerekét egy évvel ezelőtt otthon szülte bábai szaksegítséggel, mert „az erősödött fel bennem nagyon, hogy ne történjen velem olyan a kórházban, amit nem szeretnék”. Zsuzsi apró, törékeny nő, de a beszélgetés alatt sem veszi le a hátáról csaknem egyéves, szundikáló kislányát, hogy nyerjünk néhány nyugalmas percet. Nem volt mindig otthonszülés párti. Öt évvel ezelőtt a kisfia a 35. hétre érkezett. “Ha nem kórházban vagyok baj lett volna, és azok az emberek és az a közeg tartott meg engem, így amikor három éve a kislányomat vártam, biztos voltam benne, hogy visszamegyek. Az otthonszülés szóba nem jött, nem mertem volna bevállalni.” Zsuzsi 15 hónappal később lett harmadszorra is terhes, amikor is “elképesztő erővel jött elő, apró részletekig” második gyermeke, Sári születése. “Ez nem tudatosan történt,” meséli. Sári szülését a “bizalomhiányos” szóval írja le. “Szüléslevezetés volt, diktálás volt, diktálásra nyomás volt. Amikor bementünk leállt a szülés, pár óra után rámnyomták a bélyeget, hogy a szervezetem nem termel elég oxytocint, kiharcoltam, hogy ne kössék be. Csak fekve engedtek szülni, és amikor jeleztem, hogy szétcsúszott alattam az ágy, legyintettek.” A döntést, hogy hol szülessen meg a harmadik baba végül a férjével együtt hozta. “Iszonyatosan fontos volt nekem, hogy ő mögém álljon” – mondja Zsuzsi. “Ha ellenzi, kórházba mentem volna. Ha ő nincs jól abban a helyzetben, akkor én sem leszek jól. Meglepő számomra, hogy mennyire otthonszülés párti lett, pedig neki is hosszú volt az odavezető út. De többet olvasott utána mint én.”

Zsuzsi ma úgy látja, hogy a kórházban nem a szülő nő a legfontosabb. Megkérdezem tőle, hogy mit gondol a vádakról, miszerint az otthonszülők saját magukat helyezik születendő gyermekük biztonsága elé. “Nem gáz-e, hogy magamat helyezem a középpontba, és nem a gyereket? Ez már nevelési tapasztalataim egyike, hogy ha én jól vagyok, akkor a gyerek is jól van” – feleli. “Ez kőkemény, mert ehhez néha másra kell őt hagynom.” A legrosszabb forgatókönyvtől alacsony kockázatú várandósként nem tartott. „Meggyőztek róla a bábák, hogy ha hagyjuk a dolgokat a természetes medrükben zajlani, ha bízunk az anyában, száz százalékig támogatjuk, ha elhisszük, hogy ő tudja, érzi, akkor iszonyú kevésszer kell az életmentő műtő – mondja. – Tehát nem reálisan mérjük fel annak az esélyét, hogy életmentésre lesz szükség, mert az annyira rémisztő, mindenképpen el akarjuk kerülni, ezért felnagyítjuk a kockázatát, hogy sokkal nagyobbnak tűnik, mint amekkora esély ténylegesen van rá.”

Más a helyzet

Vidéken kevesebb a választási lehetőség. Szombathelyen például, ahol a 33 éves közgazdász Barcsa-Giczi Edina szülte meg a kisfiát három évvel ezelőtt, egyetlen kórház van, csak az ügyeletes orvosnál lehet szülni. A második szülésére készülve Edina most tudatosan használ nem racionális kockázatkezelő stratégiákat, mint például a saját hitét. „A szülés természetes dolog – mondja az étteremben, ahol találkozom vele és családjával, mert kisfia fogászati kezelésére felutaztak Budapestre. Edina babaarcú, elegáns nő. Öt hónapos terhes. Gyorsan beszél, szinte hadar. „Anyukám sokszor mesélte, hogy én húsz perc alatt születtem. Hogy babát szülni ilyen kis könnyed dolog. Majdnem a taxiban születtem, pedig közel laktunk a kórházhoz, és csak azért nem ott, nehogy koszos legyen az autó. Olyan kis könnyeden adta elő anyukám, hogy én ugyanígy gondoltam a szülésre. Mitől tartsak? Oda megyek és megszülöm.” Így is történt. Edina kisfia három óra alatt jött a világra. „Úgy jöttem ki a szülésemről, hogy tényleg szerencsés vagyok.” Pedig emlékezett rá, hogy brutális fájdalmat élt át, és hogy a szülés után közvetlenül elvesztette az eszméletét. “Elkezdtem utánaolvasni, hogy mit okoznak a beavatkozások, a méhszájtágítás, a hasbapréselés, amikor kikönyöklik a gyerekeket, és akkor néztem, hogy ja, hogy ez nekem mind volt, és ez nem a természetes kategória? Ma már tudom, hogy „gyorsítás” volt, amit velem csináltak. A doktornő már túl volt a műszakján, és baby-boom volt a városban, nem volt ránk szülésznő sem. Úgy volt vele, hogy engem már kivár, de első gyerek volt és a méhszáj csak nem akart eltűnni, ami egy óra után már probléma is lett. Ma már azt is tudom, hogy lehet kevésbé fájdalmas szülésem. Például, ha hagyják, hogy természetes oxytocint termeljen a szervezet, ami fájdalomcsillapítóként is szolgál.” Edina két évvel ezelőtt tragikus hirtelenséggel veszítette el az édesanyját. Akkor megélte, hogy semmi sem állhat a természet útjába. „Akármilyen orvos jöhet, nem Isten, nem csodadoktor, nem megmentő, nem messiás. Azt szoktam mondani, hogy édesanyám az összes félelmemet elvitte, és hagyatékul óriási szabadságot adott nekem. Egy előadáson hallottam, hogy az a baj, hogy ma az emberek kevés gyereket vállalnak, és későn. Emiatt, azt az egy gyereket foggal-körömmel védjük, nehogy baja legyen, mert nem lesz több. Minél jobban belelovaljuk magunkat ebbe, annál kevésbé fogadjuk el, hogy a születésben benne van a halál. Pedig benne van. Sokféle komplikáció adódhat, de a végkimenetel fent van megírva, és az én lelkivilágomban. Én megszültem a fiamat természetes úton, magzatszurkos vízben, több mint négy kilóval, semmi baja nem lett, de ha elkezdtem volna parázni, akkor valószínűleg lett volna.” Edina szeretné eldönteni a következő napokban, hogy hol érezné magát biztonságban a szüléskor. “Nem arra gondolok, hogy a gyerekemnek baja lehet, hanem hogy hol lennénk lelki biztonságban. Ahol nem vagyok kiszolgáltatott, megfélemlített, nincsenek rám kényszerítve a különféle protokollok, ismerem a körülöttem lévő embereket és a hozzáállásukat a háborítatlansághoz. Csak az a kérdés: hol kapom ezt meg?”

Szerző: Donáth Mirjam
Fotó: Profimédia – Red Dot, Alex Hockett, Janko Ferlič on Unsplash

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek