Nehéz elképzelni egy olyan tanórát, ahol a mobiltelefonokat és tableteket nem elkobozza, hanem osztogatja a tanár. Márpedig pont így kezdődik a tanítás Aknai Dóra Orsolya fejlesztő gyógypedagógusnál, aki rendszerint tömött táskával érkezik az órákra, hogy aztán cyberrobotokat, robotméhecskéket és további okoseszközöket húzzon elő belőle. Arról persze már sokkal élénkebb fantáziáink vannak, mit szólhatnak ehhez a fejlesztésre érkező gyerekek, hiszen melyik iskolás ne bújna ki a bőréből, ha a suliban tabletezni is lehet? Aknai Dóra Orsolya munkáját nemrégiben az Abcúg cikke is bemutatta, ők az egyik várpalotai általános iskolába kísérték el az utazó gyógypedagógust, ahol végignézték, hogyan fejtik meg a gyerekek a QR kódokat és hogyan programozzák a robotméhecske lépéseit a célig.
A digitális pedagógiával foglalkozó szakértő nekünk is elmesélte, hogyan segíthet a technológia a sérült gyerekeknek, és hogy miért nem kell kikapnunk a mobiltelefonokat a fiatalok kezéből. Persze utóbbi csak akkor érvényes, ha az okoseszközök használatára meg is tanítjuk a gyerekeket.
Hogyan kezdett el digitális pedagógiával foglalkozni?
Tulajdonképpen már középiskolában megfertőződtem a technikával: édesapám matematika-rajz szakos tanár volt, ő szerezte be az első számítógépet a háztartásunkba, amibe első látásra beleszerettem. De a tudásom nagyrészét autodidakta módon sajátítottam el, és csak később, az interaktív táblák bejövetelével adódott lehetőségem részt venni egy továbbképzésen, amire az elsők között jelentkeztem. Akkoriban súlyosan halmozottan sérült gyerekekkel dolgoztam, az ő számukra kezdtem el összeállítani speciális tananyagokat az interaktív tábla szoftverének segítségével. Rögtön ráéreztem, hogy mennyi pluszt, örömöt és sikerélményt tudok így adni a gyerekeknek.
Elsősorban milyen gyerekeknek hasznos a digitális oktatás?
Mindegyik sérülési típusban meg lehet találni azt a módot, ahogy a digitális eszközökkel foglalkozhatunk a gyerekekkel. A digitális eszközökön persze nemcsak egy laptopot, tabletet vagy okostelefont kell érteni, hanem akár mikrokontrollerekre, más speciális technikai újításokra is gondolhatunk.
De gyakran kiemelik például a figyelemzavaros gyerekeket, akiket állítólag sokkal jobban lekötnek a digitális kütyük.
Így van, a figyelemzavaros gyerekek számára különösen hasznos lehet a digitális oktatás, találhatunk például kifejezetten figyelem koncentrációt fejlesztő és segítő applikációkat. Ilyenkor nem is veszik észre, hogy a készségeiket fejlesztik, inkább úgy fogják fel a dolgot, hogy „csak” játszanak. Ugyanígy talán kívülről is úgy látszik, hogy a gyerek csak nyomkodja a telefonját, de ha konkrét feladatot kap és nem öncélúan birizgálja az eszközt, akkor igenis óriási fejlesztő hatással bírhat akár egy okostelefon is. Ugyanúgy létezik még hallássérült gyerekeknek készült hallástréning, amelyet számítógépen keresztül a diszlexiás gyerekek is használhatnak, de rengeteg applikáció készült autistáknak is itt, Magyarországon is, illetve folyamatosan jönnek ki újabb és újabb SNI-s (sajátos nevelési igényű – a szerk.)gyerekekre szabott szoftverek. Tehát valóban vannak sérülésekre specializálódott fejlesztései a területnek, és ráadásul hála az égnek, most már egyre több ilyen technikai vívmány lesz elérhető, szóval én azt mondom, ha a pedagógus keres, akkor talál is.
Hogyan tud a digitális oktatás együttműködni a hagyományos pedagógiával?
Az a legfontosabb, hogy a kettő egyensúlyban maradjon, nem szabad, hogy a mérleg elbillenjen egyik vagy a másik oldalra. Én sem úgy tartok fejlesztő órát, hogy egész alkalommal robotozunk vagy tabletezünk, hanem vegyítem, összegyúrom a módszereket. Például tablettel kezdünk, utána papíron dolgozunk, játszunk egy kicsit hagyományos módon aztán kipróbáljuk a robotokat. Minden egyes gyerekre külön állítok össze speciális feladatsort, nagyon ritkán fordul elő, hogy ugyanazzal az applikációval dolgoznak. Már csak azért is, mert többnyire négy gyerek közül is mind a négynek más részképesség-zavara van, más fejlettségi szinten állnak. Szerintem mindig a pedagógus feladata, hogy megtalálja, milyen eszközöket tud a gyerek kezébe adni, amikkel a legjobban fejlesztheti őt.
Olvastam a beszámolókban, hogy mennyire lelkesen reagálnak a gyerekek, de én például annak idején rühelltem a robotokat. Olyan gyerekeket is be lehet vonni ilyen foglalkozásokba, akik egyébként nem lelkesednek a robotokért és kütyükért?
Persze! Talán meglepő, de sok csoportomban a lányok jóval motiváltabbak az ilyen munkára, annak ellenére, hogy a robotokat hagyományosan fiús játékoknak tartjuk. Az iskolák többségében a gyerekeknek ki kell tenniük a mobiltelefont a tanári asztalra és az interaktív táblákat is csak a pedagógus használhatja, ezért a legtöbb gyerek nagyon megörül, ha meglátja, hogy eszközökkel tömött bőrönddel érkezem. Ilyen szempontból szerencsés vagyok: nincs szükségem nagy hókuszpókuszra, hogy motiváljam a gyerekeket, hiszen maga az eszköz már önmagában nagyon ösztönző számukra.
Úgy tudom, többnyire saját pénzen szerezte be az eszközöket. Nem voltak pályázati lehetőségek, állami segítség?
Az első Bee Bot robotméhecskét a Robotcsámborgás csoporttól kaptuk kölcsön, ezt a lehetőséget bárki igényelhette. Akkor a kutatócsoportom vezetője, Fehér Péter beszélt rá, hogy próbáljuk ki a méhecskét, amit végül értelmi sérült autista fiúcsoportomban vetettem be először. Fantasztikus hatása volt a robotnak, magatartással kapcsolatos és kommunikációs problémák megoldásában egyaránt elképesztő segítséget nyújtott. Egy idő után már elég volt azt mondani, hogy „tudod, hogy ha csúnyán beszélsz, nem fogod tudni röptetni a méhecskét”, és semmi gond nem volt a viselkedéssel. Illetve az eszköz hatására olyan gyerekek is megnyíltak, akik felnőttnek nem vagy csak nagyon nehezen képesek. Az ilyen eszközök azért is nagyon jók, mert mintegy közbülső láncszemként a pedagógus és a gyerek közé épülnek és közvetítő közegként tudnak működni a kommunikációban. Ez volt tehát az első eszköz.
Ugyancsak a Robotcsámborgás csoportnak köszönhetjük a kék Blue Bot méhecskénket, ezt pályázati úton nyertük el – ez egyébként az egyetlen olyan eszköz, ami nem az enyém, hanem a várpalotai iskola tulajdona, ahol én is dolgozom. Saját finanszírozásból vásároltam két cyberrobotot és két humanoid robotot és a Balázs-Diák Kft-től kaptam további két méhecskét is, ők egy megjelenő könyvünkben biztosított reklámfelületért cserébe adták nekünk a robotokat.
Más pedagógusok, iskolák előtt mennyire nyitottak a lehetőségek?
Akadnak azért ilyen pályázatok, bár tény, hogy bele kell tenni az időt és az energiát, hogy az ember felkutassa ezeket. Nem könnyű, és talán nem is mindig érdemes arra várni, hogy az ölünkbe pottyanjon egy lehetőség, ha mi magunk is tehetünk érte. Engem sokan megszóltak már, hogy az olyan pedagógusok miatt kevés a támogatás és a fizetés, mint amilyen én vagyok, mert minek is adnának, ha a pedagógus úgyis megveszi saját zsebből. Egyfelől értem az elkeseredettséget, de úgy gondolom, ha megtehetünk valamit a gyerekek és a saját munkánk minőségének javítása érdekében, azt érdemes is megtennünk. Hallottam egy olyan kezdeményezésről is, amikor egy tehetősebb szülő vásárolt tableteket a gyereke osztályának, hogy korszerűbben tanulhassanak a kicsik, ez is egy példamutató modell lehet.
Láttam azt is, hogy a blogján ad tippeket házi készítésű robotpályákhoz. Szóval házilag is előállíthatóak ilyen eszközök?
Én pedagógus családból jövök, és magammal hoztam annak az örökségét, hogy magunk készítsük el az eszközeinket. Egy pici borsodi faluban éltünk, távol a várostól, még autónk sem volt, ezért a szüleim szinte mindent saját kezűleg készítettek el. Kreatív embernek tartom magam, ha látok valamit készen, rögtön azon jár az eszem, hogyan tudnám én is megcsinálni. Ebben egyébként örömömet is lelem, de másik előnye, hogy nagyon jól be lehet vonni a gyerekeket is. Megrajzolhatják az elemeket a robotokhoz készített pályákhoz, aztán együtt építgetjük az eszközt a koordinátáknak megfelelően. Szerintem kimondottan jó, ha az eszközeit nem készen kapja a gyerek, hanem ő is aktívan részt tud venni az alkotásban.
Hogyan kell elképzelni egy ilyen órát, milyen feladatok vannak?
Nehéz erre válaszolni, mert mindegyik alkalom teljesen más. Van olyan csoportom, ahol öt gyerekkel dolgozom, de olyan is, ahol csak egyetlen egyel. Más problémákkal érkeznek, ezért nagymértékben én alkalmazkodom a gyerekekhez. Illetve a szakértői biztoság által kijelölt fejlesztési területek adnak keretet, annak megfelelően foglalkozom velük. De szinte soha nincs két egyforma foglalkozásom. Arról nem is beszélve, hogy én hiába írom össze minden alkalom előtt gondosan a kis vázlatpontjaimat és az óramenetemet, sokszor közbeszól a gyerek állapota, hogy éppen mennyire nyűgös vagy fáradt, hogy mennyire nehéz nap áll mögötte.
A blogján mindenféle szuper applikációt is listáz – hol találja ezeket?
Vannak weboldalak, amiket folyamatosan figyelemmel kísérek, de majdnem mindennap fellátogatok a telefonos applikációkat árusító online áruházakba, hogy újdonságok után nézzek. Nagy segítség továbbá a tíz fős kutatócsoportom Facebook-csoportja, ahová mindenki bedobálja az ötleteit, tapasztalatait, így át tudunk venni egymástól is dolgokat.
Úgy hangzik, hogy ezek az applikációk és kütyük még a pedagógusoknak is élvezetesek lehetnek.
Abszolút, van például egy kiterjesztett valósággal operáló applikáció, amiben egy kis sárkány „elevenedik meg” előttünk. Ez tényleg egy tüneményes kis lény, és ugyanúgy örömet tud okozni egy 50-60 éves felnőtt pedagógusnak, mint a négyéves sérült óvodás gyermeknek. Ahogy az állatok is képesek szeretet kiváltani az emberekből, úgy ezek a virtuális lények is rengeteg örömet tudnak okozni. Volt egy konferencia, ahol már a folyosón megállítottak minket a felnőttek, hogy „mikor lesz már végre a sárkánysimogatás”?
Anyukám gyógypedagógus, ő említette, hogy sok gyerek, akinek a finom motorikája nem túl fejlett, a tabletet mégis eredményesebben tudja kezelni, ez pedig sikerélmény lehet. Így a technika nemcsak az oktatásban, hanem akár a hétköznapokban is nagy segítség lehet, nem?
De, hihetetlenül nagy segítség lehet. Ataxiás gyerekeknél szoktak olyan engedményt tenni, hogy érettséginél nem kézzel kell írniuk, hanem dolgozhatnak számítógépen, hiszen a billentyűzetet sokkal könnyeben kezelik. Ugyanígy a mozgássérült gyerekek számára jóval könnyebb az érintőképernyőn mozogni saját kezükkel, mint ceruzát fogni. Mivel az ujjbegyek nagyon érzékenyek, így sokkal finomabb mozgások kivitelezésére lesznek képesek, például a nyomatékot is jobban érzik majd. Ez nagyobb önállóságot és több sikerélményt tud adni a gyerekeknek.
Amikor nyolc colos tableten dolgoztam ataxiás gyerekekkel, volt például egy gyerekem, aki állandóan kilépett az alkalmazásból, mert nem volt elég finom és koordinált a mozgása. Egy idő után megtanult a képernyőn belül mozogni, finomabb mozdulatokkal dolgozni, színező applikációkon keresztül a vonalakon belül maradni.
A legtöbb tanár a digitális táblát is idegenkedve nézi és inkább továbbra is a hagyományosra ír. Ön szerint miért van ez az averzió?
Mindig félünk az ismeretlentől. Valószínűleg sokan inkább az ismert, kényelmes biztonságban maradnak, hiszen valóban nagy bátorság kell hozzá, hogy belevágjunk valami újba. A dolog másik része, hogy lehet szembe menni az árral, csak nem biztos érdemes, mert előbb-utóbb elsodor. Most pedig a 21. században már minden a digitális oktatás felé mutat, nem véletlenül építette be a kormányzat a pedagógusok előmeneteli rendszerébe az ehhez szükséges kompetenciák elsajátításának elvárását. Én egyébként úgy gondolom, a pedagógus önmagával szemben is legyen olyan igényes, hogy tovább szeretne lépni, haladni akar a korral. Az ember akkor is tele van félelemmel, amikor elkezd autót vezetni, de csak úgy fog belerázódni, ha folyamatosan gyakorol. Sajnos a pedagógusok a mindennapos munka és stressz mellett már nem szívesen áldoznak a szabadidejükből arra, hogy ezt is megtanuljuk, mert valljuk be, az elején igenis sok munka kitapasztalni az eszközöket, applikációkat. Viszont érdemes úgy gondolni erre a munkára, mint egy befektetésre, hiszen ezeket az eszközöket, applikációkat, online teszteket éveken keresztül használhatjuk majd.
Azt is fontos belátni, hogy nem attól fog működni a digitális oktatás, ha osztályonként odaadunk egy tucat tabletet a pedagógusnak és azt mondjuk, hogy tessék, mostantól taníts így! Biztos tudást, támogatást és képzési lehetőségeket kellene adni a pedagógusoknak, hogy ne úgy érezzék, egyedül kell megváltaniuk a világot. A mi kutatócsoportunk számtalan képzést vezet, ezeken szoktam látni, hogy rengetegen vannak olyanok, akik a hétvégéjüket feláldozva is szeretnének tanulni.
Manapság hajlamosak vagyunk démonizálni a technológiát és rengetegen aggódnak, hogy a mai fiatalok elvesznek az okos eszközök között, miközben nem alakítanak ki emberi kapcsolatokat. Mit gondol erről?
Ezt valóban előszeretettel hangoztatják, például a Facebookon is kering egy kép, amin egy csapat gyerek egy Rembrandt festmény előtt ül a telefonjaikba bújva. Alatta sorakoznak a sápítozó megjegyzések, de senki nem néz utána, hogy mi is áll valójában a fotó mögött. Mert ha utánanéznének, tudnák, hogy a múzeumnak van egy olyan applikációja, amiben feladatokat adnak a képekhez, interaktívvá teszik a gyerekek számára a múzeumlátogatást. Így tudjuk érdekessé és befogadhatóvá tenni a művészetet a gyerekeknek, szemben azzal, mikor az egész osztály végigrobog a tárlaton és közben mindenki unja magát.
Nem feltétlenül azzal van a baj, hogy a gyerekek a telefonukat nyomkodják, de meg kell tanítani nekik, hogyan nyomkodják őket. Fel kell készíteni őket arra, hogy egyre inkább digitalizálódik a világ, hiszen ha nem tesszük, azzal az ő életüket nehezítjük meg.
De nincsenek kockázatok? Rengeteg disztópia készült a technológia hatásairól, például a Black Mirror című sorozat is.
Én nem hiszek benne, hogy a gépek átveszik az uralmat felettünk. A mesterséges intelligencia képes ugyan önálló tanulásra, de ahhoz, hogy a világ élhető legyen, szükség van emberi érzelmekre, amiket a gépek sosem lesznek képesek elsajátítani. Egyébként a sorozatot nem láttam, mert tévét viszont nem nézek! (nevet)
Arról viszont több tanulmány is készült, hogy a közösségi média nem összeköti, inkább elidegeníti egymástól az embereket.
De minek nincs negatív hatása? Minden kornak megvoltak a maga mumusai, mégis minden kort sikerült túlélnünk. Nem gondolom, hogy félnünk kellene a cybervilágtól, inkább meg kell tanulnunk okosan a saját hasznunkra fordítani a technikát.
Egyébként azok, akik már korán részesülnek megfelelő digitális oktatásban, később nem is a közösségi médiában töltik majd az idejüket?
Pontosan. Kamasz gyerekek között élek és azt látom, hogy azok a gyerekek, akiknek engedik, hogy használják ezeket az eszközöket, illetve akiket megtanítanak a használatra, legyen szó számítógépről, okos eszközről vagy egy robotról, azoknak nem fog akkora örömöt okozni, hogy végre a gép elé kerülhet. Régi igazság, hogy minél jobban tiltjuk a gyereket, annál jobban akarja majd csinálni. Ha megtanítjuk őket okosan használni a technológiát, az nem lesz már olyan érdekes számára, de tudja majd használni arra, amire épp szüksége van.
Mit tanácsol a szülőknek, mikor és hogyan adjanak okoseszközöket a gyerekek kezébe?
Ez gyerektől, családtól, értékrendtől is függ, nem tudok receptet adni. Azt tudom, hogy nekem ’98 óta van mobiltelefonom, a gyerekeim 14 éves korukban kaptak saját laptopot. Előtte is használhatták tanuláshoz 1-1,5 órát naponta. Most a tanulmányaikhoz és legfeljebb filmnézéshez használják a laptopot, a telefont pedig egyébként csak telefonálásra.
Szerintem gond akkor merülhet fel, ha egy szülő bébiszitternek akarja használni az eszközöket. A gyerekkel foglalkozni kell, akkor is, ha tévét néznek, emellett pedig időt kell szakítani arra is, hogy minőségi időt tölthessünk együtt, elmenjünk kirándulni vagy beszélgessünk egy jót. Mikor beraktam a gyerekeknek egy videókazettát, végig ott voltam mellettük, ha olyan rész volt, amit nem értettek vagy esetleg ijesztőnek találtak, megállítottuk a filmet és megbeszéltük – rászántam az időt. Ha ezt kihagyja a család, akkor valóban technikafüggő zombikat nevelhetünk.
Fotók: Fehér Péter
