A munkám a szenvedélyem: Kende Ágnes szociológus, oktatáskutató

2018. május 28. |
Central Médiacsoport Zrt.

Minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélye. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz vagy jelenlegi élethelyzetük átalakításához. Ismerkedjetek meg Kende Ágnes szociológus, oktatáskutatóval.

Amikor arra kértem Ágit, hogy mondja el néhány szóban, mi is a munkája, órákig tudott volna hihetetlen lelkesedéssel mesélni különböző izgalmas programokról, amelyekben az elmúlt 25 évben aktívan részt vett. Merthogy maga a kutatói munka az átlagember számára nem annyira izgalmas tevékenység, sokkal inkább azok az ügyek, amelyekre a kutatás eredményei felhívják a figyelmet. Ági kutatásainak központi eleme a romák helyzete Magyarországon, a társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek beszűrődnek az oktatás területére is és a leghátrányosabb helyzetű, a legnagyobb nyomorban élő cigány gyerekeket sújtják leginkább.

Jómódú, értelmiségi családból származol, a Szabadság-hegyen nőttél fel, a legjobb iskolákba jártál. Hogyan jött be az életedbe a roma vonal?

Olyan családban nőttem fel, ahol mindig evidens volt, hogy nem mindenki él úgy, ahogy mi. Sokan élnek nyomorban, kirekesztettségben. Ezekről az igazságtalanságokról picikorom óta sokat hallottam otthon. Anyukám nagyon hasonlóval foglalkozik, mint én. Apukám operatőrként több olyan filmben dolgozott, amelyekben cigány gyerekek szerepeltek. De ettől még egyáltalán nem kellett volna erre az útra lépnem. Az igazi áttörést egy meghatározó, személyes élmény hozta. 17 éves koromban elmentem nyári munkára cigány gyerekeket táboroztatni. Ott találkoztam egy oláh cigány nővel, aki hihetetlen hatással volt rám. Beleláttam egy számomra eddig ismeretlen világba, megfigyelhettem, hogy ez az asszony a nagyon tradicionális közegében hogyan feszegeti a saját határait. Lenyűgözött, ahogy mesélt a gyerekeknek, ahogy viszonyult hozzájuk. De ebben a táborban a saját bőrömön tapasztaltam meg azt is, milyen az, amikor előítéletekkel viszonyulnak hozzád. Én is egy barna lány vagyok, szerettem hosszú szoknyákban járni. Megszoktam, hogy egészen kiskoromtól kezdve az emberek szépnek, aranyosnak találtak. Amikor a Balatonon a rám bízott cigány kislányokat – akik pont olyan cukik voltak, mint anno én – kikísértem a bazársorra, és ők csodálkozva nézegették a játékokat, az eladó elképesztő bunkó módon szólt rájuk. Engem is cigánynak nézett, velem is ellenséges volt. Tőrdöfésként a szívemben éltem meg ezt a helyzetet és élem meg azóta is, amit ezek a cigány kislányok nap mint nap tapasztalnak. Ettől kezdve már nem volt olyan jó esténként lefeküdni a Szabadság-hegy tetején. A táboroztatást egyébként annyira megszerettem, hogy az első gyerekem születéséig, tíz éven át rendszeresen visszatértem ide.

Emiatt az élmény miatt választottad az egyetemen a szociológia szakot?

Nem, dehogy. Akkor még nem tudtam, mi szeretnék lenni. Azért jelentkeztem erre a szakra, mert magyarból és történelemből voltam jó. Tanítani nem akartam, a jog nem érdekelt, így maradt a szociológia.

Szerettél ide járni?

Egyáltalán nem. Nincsenek jó emlékeim az egyetemről, sok komplexusos évet okoztak nekem, nem igazán találtam a helyem. Mi voltunk az első A szakos diákok, akik 18 évesen felvételt nyertünk. Ez a rendszerváltás éve volt, nagy zavar uralkodott a szakon. Nem voltak még lefordítva a könyvek, az angol könyvekhez nem lehetett hozzáférni, a tanárok nem tudtak mit kezdeni velünk, mert túl fiatalok voltunk. A szakdolgozatomra értem be, amit pont a tábori élményemből írtam meg. Cigány gyerekekkel készítettem interjúkat arról, hogy nekik milyen érzés cigánynak lenni Magyarországon. Pont fordítva közelítettem az előítéletesség témájához, addig elsősorban azzal foglalkoztak a kutatások, hogy a nem romák hogyan viszonyulnak a romákhoz. Az egyetem alatt fél évet Utrechtben töltöttem, majd kikerültem New Yorkba a New Schoolba, ahol már kifejezetten rasszizmus-elméletekkel foglalkoztam. Elmentem önkéntesnek Bronxba, egy iskola-előkészítő programba, ahol nagyon szegény fekete és Puerto Ricó-i gyerekekkel foglalkoztak. Nagy felismerés volt látni, hogy mennyire hasonló dolgokkal küzdenek az ottaniak, mint mi itthon.

Olyan lelkesen, fantasztikus átéléssel mesélsz a gyerekekről. Meg sem fordult a fejedben, hogy nem kutatóként, teoretikusan, hanem tanárként, fejlesztőként a gyakorlatban segíts a hátrányos helyzetű gyerekeken?

Valószínűleg a pályaválasztáskor a családi háttér is számított a döntésemben. Nálunk mindenki az akadémiai pálya közelében van. Meg hát nem is éreztem azt, hogy tanárnak jó lennék. Az egyetem után sodródtam az eseményekkel, részt vettem a Magyarországi Roma Parlament lapjának, az Amaro Dromnak a szerkesztésében, és benne voltam az első magyar roma rádió, a Rádió © alapítói csapatában. Később, amikor már kutatóként komplex programokban vettem részt, amelyek arról szóltak, hogyan lehetne egész szakmákat fejleszteni azért, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeknek jobb legyen, akkor éreztem úgy, hogy mennyire szeretnék praktikus dolgokkal is foglalkozni.

A segíteni vágyáson túl mi fogott meg a roma gyerekekben? Mit szeretsz bennük?

Nálam ez nem szeretet kérdése. Mérhetetlenül felháborít, hogy ha valaki kisebbségi létben él, néhány sztereotípia mentén zajlik az élete. Láthatatlanná teszi őket a cigány lét. Abban a viszonyrendszerben, amelyben 600 éve élnek, a kirekesztettség miatt nem tudnak boldogulni. Amikor közelebb kerül hozzájuk az ember, láthatja, hogy ugyanannyi tehetség van közöttük, mint a f nem roma embereknél, csak lehetetlen számukra a kibontakozás. A roma gyerekeknek sokáig pozitív identitásuk van. Imádják a családjukat, tisztelik, szeretik az apjukat, anyjukat. 8–9 éves korukban esik le nekik, hogy azok közé az emberek közé tartoznak, akiket mindenki utál. Töményen, intézményes keretek között kapják a sérüléseket egész életükben. Nehéz ép ésszel eljutni így a felnőttkorig. Egy önbeteljesítő prófécia áldozatai lesznek. Számtalan roma értelmiségit ismerek, akiknél érezhető ez a sérülés, szépen meg is tudják ezt fogalmazni.

A kutatások, amelyekben részt veszel, áttételesen hogyan segítik az életüket?

Azt könnyű megérteni, hogy az orvosi kutatások miért fontosak a gyógyításban. A mi szakmánk valójában ugyanilyen. Föltárjuk a társadalmi jelenségek pontos okait, következtetéseket vonunk le belőlük, és egy normális országban a politikusok felhasználják azokat a döntéshozatalokban, amelyek a társadalom érdekeit szolgálják. Mondok egy jó példát erre. A tanárok többsége tele van előítéletekkel, eleve alacsonyra teszik a romákkal szemben az elvárásokat, amiből az következik, hogy a gyerekek később nem tudnak megfelelő képesítést szerezni, amihez szükségük lenne a munkaerőpiacon. Számtalan módszer létezik a kutatásban, amelyekkel ezeket ki lehet kutatni, meg lehet vizsgálni, fel lehet dolgozni mindazt, ami egy osztályteremben történik, és az eredményeket a tanárképzésbe lehet visszavezetni.

Mit szólnak az emberek, amikor kiderül rólad, hogy cigányokkal foglalkozol?

A rosszabb esetben rám ontják a rasszista gondolataikat, jobb esetben kikérik a véleményem arról, hogyan lehetne megváltoztatni az előítéleteket. Nem gondolom azt, hogy felnőtt emberek értékítéletét meg lehet változtatni. Azon lehet változtatni, hogy abban a szakmában, amelyben dolgoznak, a norma ne engedjen meg rasszista megnyilvánulásokat. Távol áll tőlem, hogy nekiálljak embereket megváltoztatni, abban hiszek, hogy professzionális szinten lehet befolyásolni őket. A tanárok, a védőnők, a családgondozók nem vad rasszista emberek, sőt a személyes élményük kifejezetten pozitív is lehet a családokkal, akikkel napi szinten találkoznak. De ez fura módon nem befolyásolja az elméleti gondolkodásukat a cigányokról. Azt gondolják, hogy a középosztálybeli „fehér” értékrend a normális, mindenkit ehhez akarnak igazítani. Aki ettől eltér, az deviáns. Egyszer tartottam egy képzést tanároknak, ahol nagyon óvatosan kellett szembesíteni őket ezzel a ténnyel. Hoztam egy példát egy amerikai könyvből, ami egy indián kisfiú szövegértési problémáit tárgyalta. Az indián kisfiú példája olyan romantikus, ő se nem cigány, se nem fekete. A tanár borzasztó érzéketlen volt ezzel a rezervátumban élő kisfiúval. Az összes pedagógusnak potyogtak a könnyei, együttéreztek a kisfiúval, a tanár viselkedését mélyen elítélték. Ezután nagyon finoman visszavezettem a példát az ő helyzetükre és rávilágítottam, hogy igazából ők ugyanezt teszik az osztálytermükben a roma gyerekekkel. A cigány gyerekek pont ugyanezt élik meg, mint az indián kisfiú. Nem mondom, hogy harminc tanárból mind a harminc gondolkozásában sikerült változást elérnem, de legalább ötnek biztos volt egy „aha” élménye.

Három gyereked van. A gyereknevelésbe tudatosan beépítetted ezt a szemléletet, vagy a gyerekek a jó példákból tanulnak?

Sokat beszélünk a munkámról, de inkább a minta számít, nem a tudatosság. Mi Budán, egy jó kerületben lakunk, hiába jártak a gyerekeim állami iskolába, teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem lesz cigány osztálytársuk. Ezt elfogadtam a valóság részeként, és nem vittem át őket csak azért egy másik iskolába, hogy megtapasztalják, milyen az, amikor vegyes az osztály összetétele. Önazonosnak kellett maradnom. De Dávid fiam az 50 órás közösségi szolgálatát egy cigánytelepen töltötte, óvodás gyerekeket korrepetált. Szerette ezt a munkát, másfél évig csinálta. Amikor nagyon sok időt töltöttem nyomorúságos helyzetben élő családok között, ahol szívszorító történetekkel szembesültem, az összes gyereket legszívesebben örökbe fogadtam volna, nehéz volt hazajönni, és a gyerekeim individualista problémáit a helyén kezelni. A két teljesen különböző világot összeegyeztetni a fejemben meg az érzelmeimben. Mindig arra gondoltam, de jó, hogy háromszáz kilométert kell utaznom, és az M3-as autópályán van időm átállni.

Mire vagy a legbüszkébb az eddig elvégzett munkáidból?

Nemrég volt egy ügyem, amelynél végre úgy éreztem: azonnali látható, kézzel fogható eredménye van a munkámnak. Megkeresett egy londoni ügyvédi iroda, hogy van egy védence, egy háromgyerekes roma nő, akinek a kiadatását kérte Magyarország, hogy büntetőeljárást folytathassanak ellene. A nő egy cigánytelepről származik, fiatalon lett anya, a férje évekig abúzálta, prostitúcióra kényszerítette őt. A férj többek között emiatt is börtönben ül. Amikor pár éve megtudta, hogy a nő egy új élettárssal és a gyerekekkel kiment Angliába, utólag följelentette és azzal vádolta, hogy a nő annak idején megkéselte. A kutatásaim alapján egy jelentést kellett írnom arról, mi várna a gyerekekre, ha hazajönnének, és a gyerekeket szakellátásba helyeznék. Olyan kemény hangúra sikeredett ez a jelentés, hogy a nő végül Angliában maradhatott. Elsírtam magam, amikor megkaptam a roma lány üzenetét a jó hírrel. Az angol családgondozó is leírta a jelentésében, hogy a lány nagyon jó anya, a gyerekek mennyire kötődnek hozzá, van munkája, és az élete jó irányba halad.

Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?

Minden alkalommal, amikor meg kell írnom egy tanulmányt, iszonyatosan szenvedek. Nagyon szorongok, butának érzem magam. De amikor megszületik az anyag, óriási boldogság tölt el. Nagyon szeretek terepre menni, oda, ahol hús-vér emberek élnek, beszélgethetek velük, megtudok róluk dolgokat. De a táboroztatás is megmaradt a szívem csücskének, imádom megszervezni, lebonyolítani a táborokat. Öröm látni, amikor a játékok alkalmával a gyerekekről kiderül, miben tehetségesek. Van egy titkos vágyam, ami egyelőre a gyerekeim miatt kivitelezhetetlen, de talán egyszer megvalósul. Szeretnék leköltözni egy faluba, és egy nyílt házat vinni, ahová bárki betérhet. A kilátástalanságban élő gyerekeknek palacsintát sütnék, beszélgetnék, foglalkoznék velük.

Mi az, ami a legnehezebb?

Lelkileg nagyon nehéz elviselni a tehetetlenséget. Amikor látod ezt a sok bajt, és nem tudsz segíteni. Sokszor aggodalommal tölt el a munka kiszámíthatatlansága is. Soha nem tudom, hogy lesz-e következő megbízásom. Mi nagyon erős politikai ellenszélben dolgozunk, mindaz, amit gondolunk a világról, a demokráciáról, az egyenlőtlenségek csökkentéséről, a társadalmi igazságtalanságok felszámolásáról, most nem divatos témák a közbeszédben. Kevés pénz van a kutatásokra, azokra a pályázatokra, amelyekben hiszünk. Fogy körülöttünk a levegő.

Mit szeretnél látni magad körül 10 év múlva?

Integrált jó iskolákat, ahol megfelelő szemléletmóddal, módszerekkel oktatják a gyerekeket. A gyerekek boldogok és motiváltak benne, kedvük van iskolába járni. Ez lenne a kulcs a változáshoz.

Fotók: Bodnár Zsófia

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

„Én lennék a legboldogabb, ha a sarki iskolába járhatna a gyerekem” – súlyos károkat okoz a családoknak az új köznevelési törvény alternatív iskolák

„Én lennék a legboldogabb, ha a sarki iskolába járhatna a gyerekem” – súlyos károkat okoz a családoknak az új köznevelési törvény

A szemét kiüti a szemét: Tom Szaky interjú

A szemét kiüti a szemét: Tom Szaky

Sikeres nő a feleségem: Szakonyi Gábor informatikus mérnök interjú

Sikeres nő a feleségem: Szakonyi Gábor informatikus mérnök