1. Mi az, amit a legjobban szeretsz a női létben?
Nekem soha nem volt olyan fázisom, hogy “de jó lett volna férfinek születni”, nem feltétlen azért mert nagyon direkt értékeltem, hogy nő vagyok, de valahogy mindent szerettem. Érdekes, tisztán emlékszem, hogy kamaszkorom óta azt vártam, hogy 33 éves legyek. Talán valami olvasmányélmény miatt, azt már nem tudom, de kimondottan úgy vártam a harmincas éveimet, mint a legjobb szakaszt. És tényleg az volt.
Nagyon nagy lépés, hogy most már lehet olvasni és felszívni olyan dolgokat, szempontokat, amelyek korábban máshogy égtek belénk, például a testünk öregedéséről, vagy a menstruációról. Ezek konszenzusosan negatívként adódnak át, akadályként vagy kínként. Aztán milyen jó azt magadévá tenni, hogy él a tested, változik, kilökődik, befogad, figyelhetsz rá. Például ez az, amit abszolút fontosnak és pozitívnak élek meg, hogy női testben élni sokkal reflektáltabb, mint férfi testben.
2. És amit a legjobban utálsz benne?
Mit utálnék? Alapvetően nem így közelítem meg. Persze kamaszként zavart a nagy orrom, vagy a kis mellem. De nagyon hamar eljutottam oda, hogy jobban kezdett érdekelni, hogy a “készen kapottnál” (mondjuk a közbeszédben anyatermészet) mennyivel de mennyivel érdekesebb az, amit te magad csinálsz a testedből. Ruhákkal, hajakkal, tetoválással, sminkkel, bármivel alakíthatod ideiglenesen vagy kvázi véglegesen. Mindig más lesz és ettől izgalmas lesz az egész. Én nem is értékelem például a sminktelenséget, mint ahogy az utóbbi években az őszinteség szinonímája lett. Nem így áll össze, az csak egy készen kapott arc, semmi érdemem nincs benne, hogy ilyen vagy olyan (és ugyanígy szégyenkeznem sem kell), az viszont, hogy hogyan “játszom” vele, már rajtam múlik.
3. Mit jelent számodra a feminizmus?
Sokat. Nagy ráébredést az egyetemi évek alatt. Fokozódó elégedetlenség érzetet a társadalmi valóságunkban. Szellemi keretet a munkában és a magánéletben. Önbizalmat az öniróniára és a szarkazmusra a goromba szexizmussal szemben. Kihívást anyaként, hogy fiúcskát nevelek, akit lassan beengedek az állami intézményrendszerbe és nem tudom még mennyiben kell majd ellensúlyoznom a súlyos fosszíliákat.
4. Mi az a dolog, amit mindenképpen meg szeretnél tanítani/megtanítottál a lányodnak?
Remélem lesz lányom, de ha nem az sem baj, így is úgy is ugyanazt tanítanám, mint a fiacskámnak: a boldogság alapja az önbizalom, ami tudásból, kíváncsiságból terem és ez kell mozgassa az életben, hogy bátran döntsön magával kapcsolatban. Tudnia kell, hogy egyedül az ő elszántságán múlik, mi veszi majd körül és ahhoz hogyan áll hozzá. Merjen kiállni azért amit gondol, érvelni és kritizálni, és mindig abban a szellemben tegye, hogy minél több szempont van az asztalon, a világban, egy társadalomba, annál izgalmasabb lesz az élet.
És mindig legyen kutyája!
5. Mi a legfontosabb tanítás az édesanyádtól?
Nem tudnék egyet így kapásból kiemelni. Ő olyan anya a mai napig, hogy a fél kezét levágná, a jobb kezét ráadásul. Mindig kiállt értünk, vagy akár másokért. Persze ezt gyerekként sokszor cikinek éreztük a tesómmal, mert a nyolcvanas években viszonylag ritka volt egy nő, aki hangos. De utólag, most és mindig nagyon imádom ezt benne!
Jó ember, aki tisztességes és önfeláldozó volt. Meg keményfejű.
6. Ki az, aki a nőiségedre leginkább hatott?
Ha úgy értelmezem ezt a kérdést, hogy a nőiességem, minden ami vagyok, akkor az első az óvó nénim volt, Zsuzsa néni. Egy párductestű, szabadszájú, karizmatikus asszony volt, aki óriási hatással volt rám. Ő vezetett be a sportba például, amiért aztán a versenysportba is belekezdtem. Aztán simán idesorolnám Lajos bá’t, az edzőmet, aki évekig edzett (200-as futó voltam), megtanította a bizalmon és elvárásokon alapuló fejlődést. Szerintem a sport nagyon sok önbizalmat és koncentráltságot ad, és annak a szeretetét, vagy szinte függést, hogy mindig meghaladd a kényelmeset, hogy az érdekeljen, ami azon kívül van.
Aztán persze voltak szerelmek, barátnők, akik gyapálták vagy éppen erősítették, de ez tulajdonképpen időszakos.
És eljött az egyetemen az a félév, amikor András Edit, egy brilliáns elméjű szakember tanította nekünk a kortárs művészetet és hatalmas szimpátia alakult ki, ő lett az első mentorom. Rajongok a karizmatikus nőkért, de hát ki nem! Olyan könyveket mutatott, hogy de facto libabőrös lettem, és kirajzolódott előttem egy világ, egy szemléletrendszer, ami végtelen konzekvensen és izgalmasan fogalmazta meg, amit addig mozaikosan kaptam az életben.
7. Ha egy plakáton keresztül üzenhetnél a többi nőnek, hova tennéd a plakátot és mi állna rajta?
Nem kötekedni akarok, de biztosan nem akarnék üzenni a nőknek, csak így bezárólag. Sokkal inkább szeretnék beszélni azoknak az embereknek, akik fogékonyak vagy kíváncsiak, lehetnek nők vagy nem nők. Ilyen szempontból sem az utca reflektálatlan közege izgat, hanem már egy eleve létező kíváncsiság, amibe kapaszkodni lehet. Nem igazán érdekel a tömegbázis vagy mennyiségi elérés, jobban érdekel egy térben,– ami bármekkora –, koncentrálttá tenni az üzenetet. A plakátoknál ezért jobban érdekel a kiállítás, mint forma. Diverzebb, és diskurzusra ad lehetőséget. A plakát egy monológ.
8. Létezik olyan, hogy női princípium?
Nem.
9. Mi az, ami a legjobban idegesít a nőkról szóló diskurzusokban?
Ha most a közéletre vagy az aktuálpolitikai diskurzusra gondolsz, akkor az idegesít vagy sokkal inkább elszomorít, hogy végtelenül buta. Olyan, mintha nem is olvasott vagy minimálisan informálódott emberek beszélnének, gondolkodnának ezekben a kiszólásokban vagy bizonyos all white male beszélgetős műsorokban egyes tévécsatornákon. A “kikacsintós” stupiditása a legelképesztőbb, mert nyomokban sem tartalmaz olyasmit, hogy mondjuk párbeszédet kezdeményezne. És az egy letűnt világ retorikája volt, hogy “nálunk az igazság”, sajnos ez a letűnt világ szivárog vissza.
Egyébként hálisten’ van egy sor nagyon pozitív elmozdulás is, ezek tágabb társadalmi perspektívából még nem feltétlen látszanak, de a jövő úgysem a nagy direktíváké, hanem a kis közösségeké.
10. Ha minden korlát nélkül nőjogi/nőkkel foglalkozó szervezetet alapíthatnál, mivel foglalkozna a szervezeted?
Minden korlát nélkül alapíthatnék ilyen szervezetet, de én inkább egy galériát alapítottam, ami erről beszél.
+1. Milyen helyzetben érzed magad a leginkább nőnek?
Bármikor, mindig, amikor emberként érzem magam. Vagyis nonstop. Ezzel nem megkerülni akarom a kérdést, inkább arra utalni, hogy túl sok ballasztot kapunk a szocializációnk során, ennek egyik combos eleme, hogy valami külső szemponttól, mondjuk egy férfi verbális megerősítésétől leszünk “igazán nők”. Nem lebecsülni akarom, de ezt sokkal bővebb palettán keresztül lehet felépíteni, aminek így egy sor olyan dolog is része lesz, amit a mainstream társadalmi ítélet nem sorol az “igazán nőibe”: például az esetlenségünk, kócosságunk, bőrhibáink, karakánságunk vagy munkamániánk vagy bármi más.
Kinek a válaszait hallgatnád még meg a témában? – Bán Zsófia
