1. Mi az, amit a legjobban szeret a női létben?
Hogy mint a nők többsége, a testemmel jobb, közelebbi viszonyban vagyok, mint általában a férfiak. Ez persze messze nem az ő hibájuk, hanem szocializációs hiba (lásd: gender studies). Sokszor tapasztaltam, hogy a testi ügyek nagyobb félelemmel, szorongással töltik el őket, és ezt rossz látni, rossz átélni velük. Ugyanez vonatkozik az érzelmek kifejezésére, „a fiúk nem sírnak” jeligére. Ettől persze sokan láthatóan szenvednek, és sokszor óriási erőfeszítésükbe kerül túllépni ezeken a belénk/beléjük vert gátakon – és gyakran nem is sikerül. Ez a női lét egyik nagy luxusa, ami, adott esetben segít könnyebben átvészelni a testi bajokat is, nem okoznak akkora traumát. Sok esetben nincs az a pánik, az a rémület, ami hasonló esetekben úrrá lesz a férfiakon. A nevelésben/oktatásban komoly feladat lenne ilyen értelemben jobban tehermentesíteni őket.
Fotó: Oláh Gergely Máté
2. És amit a legjobban utál benne?
Amikor a fejem fölött elbeszélnek, mintha ott se lennék.
3. Mit jelent Önnek a feminizmus?
Egyfajta megkönnyebbülést, hogy akkor kamaszkoromban nem hiába keresgéltem olyan regényeket, műveket, nem tudom miket, amelyek a világ női szempontú megélését érvényes és fontos tapasztalatként mutatják fel. Elég nehezen találtam rá ezekre a csatornákra, és ez mindig valamiféle hiányérzetet okozott. A félreértésekkel szemben, a feminizmus ugyanakkor nem csak ilyesmire vonatkozik, hanem egy eszköztár, amelynek segítségével fel lehet tenni fontos kérdéseket. Ezek látszólag „természetes” társadalmi jelenségekre vonatkoznak, noha valójában nem azok, nem természettől fogva ilyenek… Vagyis olyasmi, amivel kultúrkritikát lehet gyakorolni. Ezért persze sokan nem szeretik, mert a status quo-jukat érzik veszélyeztetve általa, noha legtöbbször azt sem tudják, hogy a fogalom mit jelent (meg pl. azt sem, hogy sokféle feminizmus van). Szitokszóként használják, mint a gyerekek, akiknek fogalmuk sincs, hogy valójában mit mondanak. Ez sajnos a mainstream művészetkritikára sokszor ugyanúgy érvényes, mint a kocsmai beszólásokra. Hányszor hallottam már azt (főleg nőktől), hogy „nem vagyok feminista, de…” – és ezután az illető levág egy tökéletesen feminista dumát. Ha ez a véleménye, akkor már miért ne lenne feminista? Kicsit olyan, mintha fokhagymafüzért rázogatna maga előtt az ördögtől való szent félelmében. Szuper meggyőző és főleg hatásos.
4. Mi az a dolog, amit mindenképpen meg szeretne tanítani a lányának?
Azt, hogy akinek módjában áll, gyakran vissza is él a hatalmával (ez nem csak a pártpolitikára, hanem a társadalom, illetve hétköznapi politika minden szférájára érvényes). Tudjon erről, számítson rá, ne érje meglepetésként. Jenny Holzer, amerikai képzőművész egyik művének szövege, amit az utóbbi időkben (nem véletlenül) profilképnek is használtam a FB-on, így szól: „Abuse of power comes as no surprise.” Meg persze azt, amit már 12 évesen rég tud, hogy a világ, és benne az emberek, a családok sokfélék, sokszínűek és hogy pont ettől annyira csodálatos.
5. Mi a legfontosabb tanítás az édesanyjától?
Látszólag nem (mert ahogy a róla szóló ügynök-jelentésben nemrég olvastam: „nagystylű(sic!), nagyvilági nő”), de valójában nagyon zárkózott, befelé forduló volt, nem az a direktben „tanítós” tipus. Holokauszt-túlélő volt, aki mélyen hallgatott arról, amin keresztül ment. Talán ez a súlyos hallgatás volt az egyik legfontosabb „tanítása”, mivel úgy éreztem, hogy pont ezért muszáj utánamennem. Sok minden, amit írok innen, ebből a hallgatásból ered. Mégis, a nagyvilágra való nyitottságot, kíváncsiságot tanultam tőle, és az idegen nyelvek szeretetét – hét nyelven beszélt, szó szerint és átvitt értelemben is. Csak arról nem, ami a legsúlyosabban, legmélyebben érintette.
Bán Zsófia édesanyja
6. Ki az, aki a nőiségére leginkább hatott?
Az anyám. Elképesztően gyönyörű nő volt, aki ráadásul kifogástalan, tévedhetetlen ízléssel volt megáldva. Csodáltam, ahogy képes volt egy pillanat alatt úgy átrendezni egy szobát, hogy ezerszer szebb, kellemesebb lett tőle. Külkereskedő volt, de talán boldogabb lett volna lakberendezőként vagy a divat világában. Gyerekkoromban az egyik kedvenc időtöltésem az volt, hogy néztem, ahogy estélyre, vacsorára, színházba készülődik. Ennél jobb látványosságot ma sem tudok elképzelni, kár, hogy már jó ideje nincs módomban élvezni.
7. Ha egy plakáton keresztül üzenhetne a többi nőnek, hova tenné a plakátot és mi állna rajta?
Ha muszáj plakátul beszélni, akkor Barbara Kruger 1989-es, sajnos örökké aktuális művéhez nyúlnék vissza, amin ez áll: „Your body is a battleground.” (A tested harctér.) Ami elsősorban politikai harctérre utal, vagyis arra, hogy a nők teste sok esetben még mindig kisajátítható, kizsákmányolható, megalázható. Plakátként is futott, de pólókra is nyomták, és persze az üzenet hordozására nyilván az utóbbi a legadekvátabb felület (hacsak nem tetkóként viselik).
De leginkább nem üzennék plakáton semmit, mert nem az értelmes dialógust, hanem az agymosást segíti elő, ahogy azt nemrég láthattuk is a legutóbbi politikai kampány kapcsán, amikor is durván visszaéltek a közpénzekkel (a mindannyiunk pénzével), hogy súlyosan kirekesztő, rasszista és idegengyűlölő üzeneteket sulykoljanak a tájékozatlan emberek fejébe. Ezt a tájékozatlanságot nyilván a lehető legtovább szeretnék fenntartani, egy autokratikus hatalom szempontjából nincs ennél ideálisabb. Információt és tudást elsősorban oktatáson keresztül lehet tovább adni, és pl. ezért nagyon fontos a Girls Rising nemzetközi mozgalom, amelynek az a célja, hogy az iskoláztatásban a lányok ne kerüljenek hátrányba.
8. Létezik olyan, hogy női princípium?
A kifejezés valamiféle esszencializmust sugall, holott az emberek „nőies” és „férfias” oldala keveredik. Kinél ez a dominánsabb, kinél az, mindannyian egy széles skála különböző pontjain helyezkedünk el, nincsenek elvágólagos mezők. Hogy mit tartunk nőiesnek és mit férfiasnak, az kulturális konszenzustól függ. Szóval, arra hajlok, hogy nincs.
9. Mi az, ami a legjobban idegesíti a nőkról szóló diskurzusokban?
Pl. amikor büszkék arra, hogy végre elő tudtak bányászni egy (a saját nézőpontjukból elfogadható) „pozitív” női példát (mondjuk, művészt, politikust, stb.), hogy ezzel is bizonyítsák végtelenül széles látókörüket és progresszív tágkeblűségüket. A csapda persze az, hogy ilyenkor gyakran olyan (sokszor kiváló) művészekről van szó, akiknek a beszédmódja a legsimábban illeszkedik a többnyire férfiak által irányított művészeti/politikai diskurzusba, kánonba.
10. Ha minden korlát nélkül nőjogi/nőkkel foglalkozó szervezetet alapíthatna, mivel foglalkozna a szervezete?
Talán egy elsősorban férfiak (és nők) érzékenyítésével foglalkozó szervezetet működtetnék. Itt olyan foglalkozásokat tartanának, amelyben pl. férfiakat nőként kezelnének a legkülönbözőbb, pszichodrámához hasonlatos helyzetekben. (Hasonlóan azokhoz a híres pszichológiai kísérletekhez, amelyekben a mássághoz való viszonyt tesztelték). Lehet, hogy már van is ilyen, nem tudom. Ez nőkre is gyakran ráférne, mert az, amiben szocializálódunk gyakran láthatatlanná válik, az lesz a természetes. Sokszor maguk sem tudják, hogy hogy bánnak velük, mert ha nincs összehasonlítási alapjuk, akkor mihez is mérnék. Tehát egy eszközt adnánk a kezükbe (nőknek, férfiaknak), egy „mérőeszközt”, ami bizonyos helyzetekben kileng, annak is, aki csinálja, és annak is, aki elszenvedi. De gyakran az is hasznos tud lenni, ha egyszerűen csak mutatunk egy példát arra, hogy van, ahol ilyen jellegű problémákkal kitüntetetten foglalkoznak a világban, ilyen például a One Billion Rising. – Sokszor már az is segít, ha tudják, hogy nincsenek egyedül.
Ha pedig nem szervezetben kell gondolkodni, akkor azt csinálnám, amit az elmúlt 10-15 évben amúgy is csinálok: a kormány által MA (egyetemi mesterképzés – a szerk.) szinten a napokban betiltani (!) tervezett gender studies-t (is) tanítok az egyetemen (magyarul: társadalmi nemek tudománya, amiről legtöbbször még az a progresszív értelmiségi sem tudja, hogy valójában mit takar, aki amúgy elítéli a gondolatrendőrség minden formáját). Hogy egy eggyel előbbi kérdésre válaszoljak: idegesít a tudatlanság. De persze, ha úgy vesszük, a (felső)oktatás is egy szervezet. Szóval, akkor ez pipa.
Bán Zsófia legújabb novelláskötete, a Lehet lélegezni! az idei Könyvhétre jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában, a címlapfotó Eperjesi Ágnes „D. 365 napja” kiállítása alapján készült
+1. Milyen helyzetben érzi magát a leginkább nőnek?
Amikor (akaratlanul is) jól meg tudom lepni azokat, akiknek valamilyen fix képük alakult ki rólam, és sose tudtak volna elképzelni így vagy úgy. Pl. amikor először derült ki rólam (kb. 25 éve), hogy egy nővel élek együtt. Vagyis amikor kiélvezhetem a női lét (bármit is jelentsen ez) nagyobb fluiditását, sokszínűségét (lsd. pl. divat), a meglepetés, az újdonság erejét, nem utolsó sorban a magam számára is. Például, ezért imádom a mai napig Madonnát, aki mindig meg tudott lepni, meg tudott újulni. Ilyen volt Bowie is, de ő már a meglepett angyalokkal él.
Kinek a válaszait hallgatná még meg a témában? – Junghaus Tímea
