2018. szeptember 18. | Czvitkovits Judit

Hétköznapi hősök: Földváry Eszter, a Máltai Lovagrend önkéntese

Miközben idegenvezetőként a világot járja, marad ideje arra, hogy mozgássérülteket táboroztasson, időseknek tartson színes úti beszámolót, és beteg embereket kísérjen a világ leghíresebb zarándokhelyére, hogy sokadmagukkal lelki gyógyulást kapjanak. Földváry Eszter önkéntessel beszélgettünk.

Hogyan lett része az életednek az önkéntesség?

A Magyar Máltai Lovagok Szövetsége és a Máltai Szeretetszolgálat minden évben, mindig más országban szervezi mozgássérültek fogadására kialakított nyári táborát, ahova a világ minden tájáról várják a résztvevőket. 2012-ben Balatonföldvár biztosított helyet a kezdeményezésnek, ám hiány volt nyelveket beszélő önkéntesekből. Mivel azon a héten épp semmi dolgom nem volt, úgy döntöttem, felajánlom a segítségemet. Ekkor még nem tudtam, hogy egy életre meghatározó élményben lesz részem: bár a mozgássérült táborozók állapota más és más volt, voltak, akik kerekesszéket használtak, mások bottal jártak, volt, aki feküdt, beszélni, mozogni sem tudott, mégis olyan örömöt okoztunk nekik ezzel az egy héttel, a programokkal, a jelenlétünkkel, hogy azt alig bírtam felfogni.

Milyen programokban volt részük a táborozóknak?

Társas és ügyességi játékokat találtunk ki nekik, diszkót szerveztünk, elvittük őket a Hungaroringre, lovas programokon vehettek részt: csupa olyan élményben volt részük, melyek megismerésére a hétköznapokban nincs lehetőségük, ráadásul nagyon sok résztvevő számára ez egyszeri és megismételhetetlen lehetőség volt.

Neked mit adott ez a hét?

Ez egy merőben új tapasztalás volt nekem. Tudod, az ember, amikor lát egy kerekesszékes embert, akkor elkezdi sajnálni. Aztán kiderül, ez az ember, azon túl, hogy nagyon nehéz neki, ugyanolyan boldog, ugyanolyan teljes életet tud élni, mint te vagy én. Lehet munkahelye, lehet családja, lehet mindene, mert mindenből ki lehet hozni a legjobbat. De itt tanultam meg azt is, hogy nemcsak a családomnak lehetek támasza és segítsége, de ismeretleneknek is. Nagy tanulság volt ez nekem.

A tábor mellett van egy másik küldetésed is.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Batthyányi téri idősek otthonában is rendszeresen megfordulok, ahol – idegenvezető lévén – úti beszámolókat tartok idős, beteg és magányos embereknek, akik számára a külföld, a messzi ismeretlen már elérhetetlen. Két éve minden hónapban egyszer felkeresem őket, hogy a falra egy projektorral kivetítsem a fotóimat, és egy színes előadás keretei között bemutassak egy országot, egy kultúrát, egy szigetet vagy egy várost. Mindig viszek magammal tárgyakat, relikviákat, szobrokat, terítőket, ékszereket, és körbe adom őket. Bár az ötlet egyszerű, és az előadás mindössze negyvenöt perc, akkora a sikere, hogy minden hónapban visszavárnak. Ez a néhány kép és az érdekes mese kicsit megnyitja az idősek számára a világot, a nézőtéren ugyanis javarészt olyanok foglalnak helyet, akik talán soha nem utazhattak ilyen távoli országokba. Nem tudom szavakba önteni, mennyire feltölt az örömük, a kedvességük; érzem, hogy általam végre valami más történik az életükben.

Ahogy történik azon betegek életében is, akiket egészen Lourdes-ig kísérsz, szintén önkéntesként.

Minden év májusban a világ összes máltai rendtagja Lourdes-ban találkozik, ahol egy egész hét róluk, pontosabban a lovagrend önkéntesei által kísért betegekről szól. A feladat nem könnyű, hiszen meg kell oldanunk, hogy a beteg embereket repülőgéppel, átszállással, busszal eljuttassuk Lourdes-be, ahol orvosi felügyelet mellett kísérjük, vigyázzuk, ha kell, etessük és mosdassuk őket. Egész nap a rendelkezésükre állunk, és olyan felemelő programokra – szentmisékre, fáklyás körmenetekre, megmerítkezésre – kísérjük őket, melyek a lelküket megérintik. Jó látni, hogy sok esetben ez az élmény akár az állapotuk, az életminőségük javulását is eredményezi.

Szerencsére az eseményen évről-évre egyre több fiatal vesz részt, ami óriási segítség, hiszen nehéz fizikai kihívást jelent a mozgássérültek kísérete. Így húsz betegre harmincöt önkéntes jut. A betegek számára ez az út hatalmas élmény: nemcsak az, hogy ide eljuthatnak, de az is, hogy csakis velük foglalkozunk. Lelkileg ez számomra is felemelő, hogy a hit által testi, lelki boldogságot tudunk nyújtani ezzel a héttel – és újra és újra megfogalmazódik bennem, hogy számomra adni mindig sokkal fontosabb, mint kapni. Feladatom még a Máltai Rend éves hitvédelmi konferenciáinak szervezése is. Idén például szeptember 27-én az ELTE Jogi karának nagytermében lesznek előadások és fiatalok részvételével tartott kerekasztalbeszélgetés a keresztény házasságról és családról.

Mit tapasztalsz, hol tart most az önkéntesség Magyarországon?

Itthon az önkénteskedésnek nincs akkora hagyománya, de például Ausztriában már más a helyzet, ott már a gyerekek is kiveszik a részüket a segítő munkákból. Egy ismerősöm fiai gyerekkoruk óta önkénteskednek, mára az életük részévé vált a támogató munka. A szociális érzékenységet minta alapján tudjuk átadni. Emlékszem, amikor kislány voltam, a dédanyám súlyos beteg volt két éven át, éjszaka is vigyázni kellett rá. A családom válasza erre a helyzetre az volt, hogy beosztást készített, ki mikor felügyeli a dédit. Örülök, hogy gyermekként ezt láthattam, elleshettem, és  vihettem tovább: az önkéntesség a hétköznapjaim része. Nem kell táborba menni, beteg embereket külföldre kísérni ahhoz, hogy az ember segítsen: már azzal is csodát teszünk, ha rendszeresen meglátogatjuk beteg, magányos hozzátartozóinkat. Tudom, sokszor megrázó sorsok tárulnak így elénk, a fájdalom, az elmúlás látványa szörnyű, de mindezt felülírja az öröm, amit a puszta jelenlétünkkel okozunk. Aki szerencsés, és nincsenek gondjai, az adjon!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter