Hétköznapi hősök: a Van remény, van segítség pályázat nyertesei

2018. október 25. |
Central Médiacsoport Zrt.

Az AVON és a Marie Claire közös pályázata arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy az együttérző odafigyelés és az önzetlen segítség nemcsak jólesik egy betegnek, de a gyógyulás esélyeit is növeli. Három olyan nőt mutatunk be, akiket bátran nevezhetünk a mellrák elleni küzdelem hétköznapi hőseinek.

„Én csak magamnak akarok megfelelni!”

„Balassa Gabriella a legjobb és leghatékonyabb önkéntes segítő, akivel valaha találkoztam. Nem csak azért, mert csupa empátia, de tájékozott, és tudja a segítők aranyszabályát: nem megmenteni kell valakit, hanem abban támogatni, amiben szüksége van rá.” Ez volt az első mondat, amit a pályázat során Balassa Gabrielláról megtudtunk, egy beszélgetés aztán jóval többet adott ennél.

Hogy ki vagyok, mi vagyok? Negyvennégy éves, kétgyermekes anyuka vagyok, a hétköznapokban könyvelőként dolgozom, a szabadidőmben pedig önkéntes munkát végzek. Harminckilenc voltam, amikor a daganatot diagnosztizálták – ezzel pedig tejesen fordulatot vett az életem.

A betegség előtti két évben túlhajtottam magam. Minden erőmmel a mókuskerék mozgásban tartására koncentráltam: gyerekek, munka, házasság, iskola. Dolgozott bennem a megfelelési kényszer, hogy jó anya, feleség és munkaerő legyek. Ha visszatekintek, nem tudom, hogyan csináltam végig – mindenesetre a vége ez lett. A testem nem bírta, hogy a végtelenségig kihasználtam, túlhajtottam és nem vigyáztam rá. Sok jelzést kaphattam előtte is, de nekem ez a durva pofon kellett ahhoz, hogy megértsem, nem nálam van az irányítás. Bár egzakt kutatások nincsenek, én hiszem, hogy a lélek betegsége át tud terjedni a testre. Azok az érintett nők, akikkel kapcsolatban állok, meg tudják nevezni azt az egy bizonyos dolgot, ami kiváltotta a rákot. Egy válás, egy haláleset, egy szerelmi kudarc, vagy épp a nőiesség megélésének hiánya: a legtöbben ezek számlájára írják a bajt.

A megfelelési kényszerrel nem vagy egyedül, rengeteg nő szenved ettől.

Sajnos hajlamosak vagyunk rá, hogy előbbre soroljunk mindent és mindenkit önmagunknál. Mindenki annyi szerepet akar betölteni, hogy a lényegre nem marad erő. Kényszeresen meg akarunk felelni, de a legfontosabbal nem bírunk megbirkózni: hogy magunkhoz jók legyünk.

Ma már képes vagy erre?

Igen. Teljesen megváltozott, átértékelődött minden, a fontossági sorrend megváltozott. A rák előtti életem és a jelenlegi között egy nagyon éles határvonalat tudok húzni. Ma már a döntéseimben az elsődleges szempont, hogy nekem jó legyen, aztán jönnek a gyerekeim. Számomra a mi hármasunk a legerősebb. Nem foglalkozom azzal, hogy más mit gondol.

A gyerekeid hogyan fogadták, hogy az anyukájuk megbetegedett?

Máté nagyfiú, ám Lili csak nyolcéves volt ekkor, ennek ellenére már az elejétől fogva nagyon őszintén megbeszéltem velük mindent. Nem is tehettem volna másképp, hiszen együtt élünk, nyilván láttak mindent és aggódtak értem. Idővel aztán olyannyira „belenőttek” a dologba, hogy velem együtt önkénteskednek. Fontos ez a gyerekeknek, élvezik, hogy kivehetik részüket a feladatból. Nincs kimondva, de az ő életükben is meghatározó, hogy az anyukájuk meggyógyult.

A neved, a történeted ma már sokan ismerik, a mellrák elleni harc egyik legismertebb alakja lettél.

Örülök, hogy nyíltan fel merem vállalni a történetem, hiszen ezzel rengeteg nőnek tudok segíteni. Számomra az is nagyon fontos, hogy amikor beteg lettem, a jobb mellemet eltávolították, de soha nem kértem a helyreállító műtétet. Ez volt az első olyan dolog, amivel felhívtam magamra a környezetem figyelmét. Ezután rengeteg olyan érintett írt, keresett, aki nem tudta, hogyan döntsön. Ez indított el az úton, hogy segítsek.

Miért nem akartad az „új” mellet?

Mert már annyira a betegséghez kötöttem a mellemet, hogy fel sem merült bennem, hogy helyreállíttassam. Úgy érzem, ha megcsináltatnám, az nem én lennék. Az én nőiességemhez az már nem kell. Tudom, ez szokatlan, de így vagyok teljes ember.

Aktív önkéntesként mit tapasztalsz, mik azok a kérdések, amikről a rendszeres szűrésen túl beszélni kell?

Szomorú, de rengeteg tabu övezi ezt a betegséget. Nagyon fájó, amikor érintettekkel beszélek, hogy sokan nem merik otthon elmondani, felvállalni a rákot, férjük előtt még a parókát sem veszik le. Arról is nagyon kevés szó esik, hogy a melldaganat ma már nemcsak az idősebb korosztályt érinti, egyre több a mellrákos fiatal nő, akik egyik napról a másikra azzal szembesülnek, hogy nemcsak a testük, de a házasságuk is romokban hever: a mellráktól sérül a nőiesség, amire a hormonkezelés rátesz még egy lapáttal, a szexuális élet sem úgy működik, mint korábban. Ezért van szükség minél több önkéntesre, hogy beszéljünk róla, hogy megértessük az érintettekkel, ez nem tabu. A rákból – ha időben észlelik – fel lehet épülni, ebbe ma már nem kell belehalni.

„Az optimizmus a legnagyobb bajban is előre visz!”

Karsza Péterné Szalánczi Beáta 39 éves volt, amikor élete legnagyobb pofonját szenvedte el az élettől: melldaganatot diagnosztizáltak nála. Akkor még úgy hitte, életkora, az egészséges, sportos életvitel, a három gyerek, a hosszú szoptatás miatt nincs veszélyben, egy nap mégis az ujjai alatt érezte a csomót.

Emlékszel még azokra a pillanatokra, amikor érezted, baj van?

A csomót önvizsgálat során, véletlenül vettem észre, aztán elmentem mammográfiára. Bár emlékszem a vizsgálatra, az orvos baljós mondataira, az egész folyamatra mintha rátelepedett volna valamiféle súlyos homály, képtelen voltam realizálni, mi történik. Egyik fülemen be, a másikon ki. Az ébredés pillanata akkor jött el, amikor az eredmény feketén-fehéren ott volt a kezemben. Nem tudtam abbahagyni a sírást. Mélyre zuhantam, rettenetes forgatókönyvek kavarogtak a fejemben. Így telt el egy hét, aztán valami megváltozott, vasárnap még sírtam, de hétfőn már úgy ébredtem, hogy minden rendben lesz.

Az első, amit ezen a hétfőn megtettem, hogy felhívtam a barátnőimet, elmeséltem, mi történt velem, és csak annyit kértem tőlük, hogy menjenek el szűrésre. Ez volt az a pont, amikor megszületett bennem az elhatározás, hogy felvállalom a történetemet a nyilvánosság előtt. Először csak a közvetlen környezetemben lettem a szűrés és a mammográfia élharcosa, aztán beindultak körülöttem a dolgok: fotókampány, kisfilm, újságcikkek.

A gyermekeid hogyan fogadták?

Bár nyíltan vállaltam a történetem, a három gyerekemmel nem tudtam őszinte lenni: annyit mondtam nekik, hogy van ott egy kis csomó a mellemben, amit ki kell venni, mert nem odavaló. Idővel aztán eljött a pillanat, amikor tudtam, muszáj beavatnom őket, hiszen ha én nem mondom el nekik, a tévéből vagy újságokból kell szembesülniük azzal, hogy az anyukájuk rákos beteg.

Ehhez a lépéshez pszichológus segítségét kértem, és életem egyik legfontosabb tanítását kaptam. Annyit mondott, hogy a gyerekeim egyszer nagyok lesznek, bármikor adódhat gondjuk az életben, majd megkérdezte, hogy ebben a helyzetben én mit szeretnék? Hogy hozzám forduljanak, vagy azt, hogy nem? Attól a gyereknek nem lesz jobb, ha nem tudja, hogy velem mi van. Látja és érzi, hogy valami nincs rendben. Ez átlendített a nehezén, beavattam a gyerekeimet, akik a hír hallatán egyből azt kérdezték: Visszamehetünk játszani? Ekkor döbbentem rá, hogy az én gyerekeimben nincs félelem, hiszen ők egy erős, pozitív, vidám édesanyát látnak. Megértettem, sokkal többet számít az, ahogy élek, semmint az, amit kimondok.

Abba belegondoltál, hogy miért ezt a betegséget „kaptad”?

Ha megvizsgáljuk a betegség lelki okait, nálam nagyon egyszerű a képlet: az anya-gyerek kapcsolat és az aggódás nálam minden szinten megvolt. Mindig mindent túlaggódtam. Nem telt el úgy nap, hogy ne tudtam volna, melyik gyerek mikor végez az iskolában, hányra ér haza, és ha késtek, ha nem értem el őket telefonon, egyből a legrosszabbra gondoltam.

Életem legfelemelőbb pillanata volt, amikor azon kaptam magam, hogy eltelt úgy egy egész délelőtt, hogy nem „gondoltam” a férjemre, gyerekeimre. Elmondani nem tudom, mekkora lépés volt ez az életemben. De nemcsak ebben formált át ez a betegség, eljutottam arra a pontra, hogy meg tudok állni öt-tíz percre ebben a rohanó világban. Körbe tudok nézni, kívül tudom tartani magam a stresszes, dudálós, sietős őrületből. Ma már a másodperc töredékrésze alatt képes vagyok átgondolni, mi jó nekem, mit kell elkerülnöm, milyen játszmáktól kell óvnom magam.

Hosszú a sor, a másik pénztár gyorsabban halad, rakjuk ki gyorsan a gyereket a suli előtt, beálltak előttem a kiszemelt parkolóhelyre: sorolhatnám azokat a bosszantó élethelyzeteket, amik azért ma is kizökkentenek, de sokkal hamarabb túllépek rajtuk. Tudom, furcsa azt mondani, hogy nem csinálnám vissza az egészet, viszont ennek kapcsán olyan sok jó dolog történt velem, annyi mindent tanultam, hogy különben ebben nem lehetett volna részem.

A gyógyulással ez a történet nem ért véget. Önkéntesként továbbra is az érintettek támogatója maradtál.

Igen. Gyógyulástörténetem egyik legmeghatározóbb lépése volt, hogy képes voltam segítséget kérni. Legerősebb támaszom a férjem volt, de mellettem álltak a barátaim is, akik a gyerekeimmel foglalkoztak, ha szükség volt rá. Szakszerű segítséget a Regea Alapítványtól és a Mellrákinfó Egyesülettől kaptam, ahova segítségért érkeztem, és ahol segítővé alakultam. Ma mindkét szervezet aktív önkéntese vagyok.

Korábban mindig úgy gondoltam az önkéntes munkára, mint az unatkozó ember úri passziójára, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. Behálózott a dolog, a segítés ugyanis nemcsak azokat viszi előre, akik segítségre szorulnak, de azt is, aki segít. Sokat kapok ebből. E munka kapcsán tanultam meg, hogy bárhogy is alakul az élet, menni kell előre, mert mindig van választás, mindig van kiút. Néha a legrosszabban is van valami, ami reményt ad. Hiszem, hogy az optimizmus a legnagyobb bajban is előre visz.

A gyakorlatban az önkéntes munka hogyan néz ki?

Amikor az embernél diagnosztizálják a daganatot, bekerül egy darálóba, aki nem magánrendelésre megy, akár fél napokat is a kórház folyosóján tölt és mindenfélét hall. Akarva-akaratlanul a napi rutinjává válik ez a nagyon lehangoló élethelyzet. Ezen a kezelő onkológus sem tud enyhíteni, hiszen napi hatvan beteg mellett képtelen a páciensek lelkével is foglalkozni. Ezen a ponton jövünk a képbe mi, segítők.

Mi ebből a félelmetes, depressziós, mély állapotból próbáljuk kiemelni őket, megmutatjuk, hogy az onkológussal folytatott három perces beszélgetésen túl van más kapaszkodó is. Nem diagnosztizálunk, nem ajánlunk terméket, hiszen nem orvosok vagyunk, de azzal, hogy összejövünk, beszélgetünk, tanulunk és játszunk, sokat segítünk. Én ezért is állok ki a nyilvánosság elé, hogy minél többen lássák az én példám: a mellrákból ki lehet gyógyulni.

Sokáig azt hittem, az ember csak tünetmentes lehet, de két évvel a diagnózis után egy sebész-onkológus orvos úgy fogalmazott, hogy ebből a betegségből meg lehet gyógyulni. Persze nincsenek illúzióim, tudom, hogy nem tudunk mindenkit megmenteni, de ha egyre több nőhöz jut el az üzenet és a tudás, hogy az önvizsgálattal, a rendszeres szűréssel ez a betegség leggyőzhető, az több, mint fél siker.

Én csak annyit kérek, mindenki menjen el időben szűrésre. Időben! Időben! Időben!

„A mellrák nemcsak rombol, de építhet is!”

 Dr. Csabai Márta nevét sokan ismerik, harmincéves pályafutása során szeretett példaképpé vált: tanárként, mentorként és gyakorló pszichológusként kiemelt szerepe van abban, hogy ma már Magyarországon is egyre több súlyos beteg kap pszichológiai támogatást, és egyre több fiatal pszichológus választja a páciensek lelki gyógyítását.

Márta korábban klinikán és kórházban dolgozott, ma már inkább oktat, kutat és fiatal pszichológusok szakmai támogatásával foglalkozik. A Szegedi Tudományegyetem Klinikai és Egészségpszichológiai Tanszékét vezeti, és több olyan doktori hallgatója és kollégája is van, akik a mellrák témakörét kutatják a Sebészeti Klinika munkatársaival együtt.

„Elmondani nem tudom, mennyire izgalmas munka folyik itt – meséli Márta. – Kidolgoztunk például egy olyan programot, amelynek segítségével fel tudjuk mérni az operációra váró betegek lelki állapotát. Sikerült bizonyítanunk, hogy a pszichológiai támogatás műtét előtt és műtét után jelentősen csökkenti az átélt fájdalmat, a komplikációk fokát, beavatkozás után pedig javítja a páciensek életminőségét. A lelki támogatással el tudjuk érni azt is, hogy az átélt trauma ne csak rombolja, de építse is az érintettet, aki képes lesz más szemszögből tekinteni önmagára, környezetére, a betegsége által képes lesz fejlődni, élete új értelmet nyerhet.”

Csabai Márta és kollégái, tanítványai rengeteg melldaganatos pácienssel dolgoznak együtt, és többek között azt is vizsgálják, hogy a betegek mivel hozzák összefüggésbe a rák kialakulását. „A válaszokból egyértelműen kiderül, hogy a biológiai, örökletes és környezeti tényezők mellett a lelki faktor – például a stressz, a személyiség, a testkép, a nőiesség megélése – az, amire a legtöbben visszavezetik a daganat megjelenését – folytatja Márta. – A nemzetközi szakirodalom is azt mutatja, hogy a mellrák egy olyan betegség, ahol jelentős a pszichés faktor, a női dimenzió jelentősége. Erre vezethető vissza többek között az is, hogy sokan azért nem mennek el szűrővizsgálatra, mert úgy gondolják, ez az utolsó dolog, amire egy nőnek ideje van, minden más előbbre való. Sajnos sok nő küzd az önbecsülés, az öngondoskodás, az egészséges önszeretet hiányával.”

Fotó: Erdőháti Áron

Az AVON és a Marie Claire bemutatja – Győzzük le a mellrákot! melléklet – keresd a novemberi Marie Claire-ben!

 

 

 

 

 

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter