2018. november 23. | marieclaire.hu

Nők fekete lepelben és miniszoknyában – élet a konfliktuszónákban

Szerzőnk az utóbbi három évet a világ konfliktuszónáiban töltötte, és amikor erről könyvet írt, azzal szembesült, hogy a Közel-Keletnek egy egészen megváltozott oldalát ismerte meg. A változás pedig a nők életén látszik a legjobban. Négy női történettel zökkent ki a komfortzónánkból.

Újságíróként tudósítottam a háborús Irakból, az iszlám diktatúrát nyögő Iránból, és az egyszerre csillogó és pokoli Libanonból is. Amikor leültem, hogy könyvet írjak az átéltekből, még azt hittem, hogy kalandok sorozatán dolgozom. Az utolsó pont leütésekor azonban már látszott, hogy az izgalmas történetekből egy ismeretlen világ rajzolódott ki. Erről a Közel-Keletről eddig nem tudtunk. Világos lett, hogy amíg Európában saját magunkkal voltunk elfoglalva, arrafelé nagyon megváltozott az élet. Sem a brutális háború, sem az egzotikus keleti városok, sem a gazdagság és a szegénység nem olyan már, mint ahogy eddig ismertük. Mindenki fejében él a kép a konfliktuszónákban élő asszonyokról: arcukat eltakaró kendőben suhannak a férjük után az utcán, vagy riadtan figyelik a körülöttük zajló eseményeket. A helyzet azonban ennél színesebb és bonyolultabb.

Elaha – Irán

Egy hete laktam az Iránban élő, amúgy afgán származású családnál. A tolmácsom egy délután magamra hagyott a házban, hogy interjút szervezzen nekem egy háborút megjárt ismerősével. Örültem a szünetnek, mert napok óta nem láttam az e-mailjeimet, és híreket sem olvastam. Leültem a vastag szőnyeggel és párnákkal berendezett szobában, és amíg a nők meg néhány gyerek a túlsó sarokban zsibongott, nyomogatni kezdtem a telefonom. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom. Iránban a vallási vezetés blokkolja a legtöbb külföldi oldalt, így az országban az internetezés inkább munka, mint könnyed szórakozás.

„A szüleidnek írsz?” – szakította meg kínlódásomat hibás, de érthető angolsággal az egyik lány. Elkerekedett a szemem. Hiába voltam egy népes család vendége, eddig egyetlen nővel sem váltottam szót. Ők a háttérben tevékenykedtek, míg én a férfiakkal intéztem az ügyeimet. Ezúttal azonban egyetlen férfi sem volt rajtam kívül a házban, amitől a lányok viselkedése egy csapásra megváltozott. „Próbálok levelet írni – mondtam szégyenlősen – de nem tudok csatlakozni az internethez.” A lány a lebernyege alól előhúzta a telefonját, és mutatott egy appot, amivel ők kikerülik a cenzúrát. „Mi ezt használjuk” – közölte kézjelek és az angol szavak keverékével.

Elaha (balra) és családja egy ünnepi vacsorán Iránban

Elaha örömmel nézte, ahogy csilingelni kezdenek telefonomon az üzenetek. Hálából mutattam nekik pár képet Budapestről. A nagynénik és unokatestvérek is közelebb húzódtak, hogy hümmögve nézzék a Lánchidat, a Dunát, a nyüzsgő Király utcát. A fotóim közt tipikus budapesti utcaképeket kerestem, amikor hirtelen felélénkültek. „És ő ki volt?” – mutatott Elaha az átlapozott fotómra. „Az anyukám” – mondtam mellékesen, de nem engedtek tovább görgetni. Kivették a kezemből a telefonom, egymásnak mutogatták, és hosszasan tárgyalták a képet. Kísérletképpen megmutattam a húgomat is. Óriási siker. „Hány éves? Van férje?” Hadd nézzék akkor a gyerekeit is. Egyetlen lenyűgöző épület, nagyvilági tér, vagy fényes látványosság képe nem váltott ki a lányokból olyan lelkesedést, mint tízezer kilométerekre élő ismeretlen nénik, bácsik és gyerekek képei. A pezsgő hangulatban Elaha is megnyílt. Elmesélte, hogy tanárnőnek tanult, amíg férjhez nem ment. „Nem bánod, hogy végül fel kellett adnod a célodat?” – kérdeztem. Az afgán lány értetlenül nézett rám: „De hát gyerekeket nevelek. Az asszony nem mehet el otthonról.”

Szíriai asszonyok egy libanoni nagyváros szélén épült telepen. A kis közel-keleti országban egyszerre találkozhatunk tradicionális kendőt és pólót viselő nőkkel

Asja – Libanon

Kevés olyan zavarba ejtő hely létezik a világon, mint Libanon fővárosa. Bejrút egyszerre gazdasági központ, terrorista fészek, turisztikai látványosság és nyomortanya. Vezetőmmel, Alival az örmény negyed egy bárjában beszélgettünk, míg körülöttünk az európai divat szerint öltözött arab fiúk és lányok mulattak. „A barátnőmmel mi is ide járunk szórakozni” – fokozta a csodálkozásomat Ali, aki muszlim, és tudtommal nem is lehetne barátnője. „Bejrútban ez normális” – mondta, és hozzátette, hogy a barátnője keresztény, és náluk még elfogadottabb, ha kapcsolata van. A huszonéves tolmács a legnagyobb természetességgel folytatta: „Libanonban rengeteg a vegyes pár. Ez csak vidéken, a hagyományos közösségekben szokatlan.” „És a vallási ellentéteket hogyan oldjátok meg?” – tudakoltam, hiszen a fiú gyakorló muzulmánnak vallotta magát. „Én eljárok vele vasárnap misére, megtanultam a Szűz Máriás imát, ahogy ő is imádkozik velem Allahhoz.”

Az arab világról kialakult képet a szállásom bonyolította tovább. Egy barátom ajánlására egy női művészközösség alkotóházában foglaltam magamnak szobát. Már a csengőt nyomtam, amikor bevillant: ilyen hely nem létezhet. Egy arab országban azok a szavak, hogy női, művészközösség és alkotóház, nem szerepelhetnek együtt értelmes mondatban. A bejrúti toronyház földszinti lakásában egy rövidnadrágos, pólós lány fogadott. „Már vártunk. Asja vagyok” – mosolygott, majd olyan közvetlen stílusban vezetett végig a hatalmas lakáson, mintha valójában egy holland művészkolóniába érkeztem volna meg. „Grafikusok vagyunk, itt dolgozunk, de van egy próbaterem a táncosoknak, színészeknek is” – magyarázta már a barátai körében. Ekkor már a nagy, és rendetlen konyhában ültünk további képzőművész kinézetű lányok és fiúk társaságában.

Szír nő és gyermekei egy bejrúti gettóban

A kulturális sokkomról hamar elvonta a figyelmüket a csipszes zacskók közt álló laptop. Harsány videoklip ment a YouTube-on. Egy szőkére festett hajú csaj ugrált a képernyőn buta elektronikus popra. Csak az arab nyelvű ének emlékeztetett arra, hogy közel-keleti előadót hallgatunk. Az énekesnő egy ideig tűsarkúban és flitteres miniruhában vonaglott, aztán Lara Croft-öltözékben, gépfegyvereket lóbálva folytatta a produkciót. A társaság érdekes módon hangosan vitázott a klip felett. „Ő Myriam Klink, a modellből lett énekesnő” – váltott angolra a lány. „A számai kritizálják a politikai elitet, a korrupciót, és a bejrúti szemétválságot” – villantotta fel a klip számomra láthatatlan üzenetét. „Mennyire fogadják el őt itt Libanonban?” – néztem fel a monitorról. „Hatalmas sztár. Igaz, az egyik videóját betiltották, mert állítólag túl erotikus volt. Meg akarod nézni? Az is fenn van a neten.”

Zaha – Irak 

Beléptem a szétlőtt iraki város újabb építésű, földszintes házába, és úgy tűnt, egy időre elfelejthetem a háborút. „Nehéz meghatározni, hogy mivel foglalkozik az intézetünk. Mindennel egyszerre. Jogi segély, életvezetési tanácsok, egészségügyi kérdések” – kalauzolt a nők számára létrehozott központ vezetője, egy mosolygós, kendős asszony. A tágas szobákban nyüzsögtek a hozzá hasonlóan öltözött nők, és a szutykos gyerekek. Az ablakok másik oldalán a háború dúlta város terpeszkedett. A környékről néhány hónapja űzték csak el az Iszlám Államot.

Iraki lány a moszuli ostrom elől menekülők táborában. Néhány hét alatt tízezrek hagyták el a Budapest méreű várost

„Irakban a nők többsége analfabéta, a lányok nem járnak iskolába, és nem dolgozhatnak a háztartáson kívül. Férfiak nélkül nem is tudnak boldogulni. De a harcokban sokaknak meghalt a férje, és egyedül maradtak” – magyarázta munkájuk lényegét a pszichológus, miközben a lefüggönyözött szoba felé kísért. Itt várt rám az interjúalanyom. A nő, akit szexrabszolgának hurcoltak el az ISIS terroristái. „Zahának hívnak. Ki szeretnék kerülni a szégyenből. Mindenkinek joga van, hogy beszéljen ezekről a dolgokról” – kezdte a vallomást a negyvenes, halk hangú asszony. „Már a házasságom sem volt legális. Csak 13 éves voltam, amikor férjhez adtak” – folytatta, majd nem is rám, hanem a pszichológusra nézve váratlanul a történet közepébe vágott.

Zaha az iraki nők segélyszervezetének köszönheti, hogy sikerült feldolgoznia személyes tragédiáját

„A fiammal utaztunk az autónkkal. Az egyik ellenőrzőpontnál az ISIS-es katona kiszállított, mert nem volt eltakarva a szemem. Kesztyűt viseltem és az egész testemet beborította a fekete ruha, de a szemem valóban látszott. A fiamtól elvették a személyi igazolványát, majd hazaküldték. Nekem maradnom kellett. Egy házba vezettek, amiről azt hittem, hogy börtön volt. Huszonhárom nő volt a szobában. Aztán felvittek a második emeletre, megvertek, és megerőszakoltak.” Néma csönd telepedett a szobára. „Volt egy megerőszakoló szoba. Tele volt bugyival, arra emlékszem. Jött egy katona, és hajnali háromig csinálta. Tablettát szedtek a férfiak, azért tartott ennyi ideig. Engem háromszor erőszakolt meg. Aztán vittek le. Az én bugyim is a szobában maradt, nem hoztam le, nem akartam már felvenni. Két nappal később egyszer csak elengedtek. Visszaadták a fiam személyi igazolványát, és elmehettem. A férjem és a fiam örültek, hogy látnak. Ők azt hitték, hogy bebörtönöztek, vagy megvertek, és aztán elengedtek. Itt egyetlen nő sem mondja az ilyesmit, mert szégyen. A saját családja öli meg az embert, ha kiderül, hogy mi történt. Ez a szokás. Úgyhogy senki nem tudja, hogy mi folyt valójában azon a helyen. Több száz ilyen nő van. Sokukat felismertem később az utcán, sőt, ebben a központban is. De úgy tesznek, mintha nem történt volna meg. Én sem mondtam el. Itt beszéltem róla először, a segítőimnek” – fejezte be a történetet hirtelen. Még percekig ültünk csendben a szobában.

Pia – Földközi-tenger

 „Ez a második utam ezen a hajón” – magyarázta a szőke, német lány olyan egyszerűséggel, mintha nem arról lenne szó, hogy ő a kapitánya egy nagy tengerjárónak. Afrika partjainál hajóztunk. A huszonkét fős legénység a Líbiából gumicsónakkal kiszökő menekülteket mentette a tengerből. De nem csak ez a munka volt izgalmas: egyértelmű volt, hogy maga a legénység is tartogat meglepetéseket. A viharok és a líbiai parti őrség által egyaránt fenyegetett tengerjárót nem egy marcona, szakállas kapitány irányította, ahogy azt elsőre elképzelné az ember. Pia Klemp legfeljebb harminc éves lehetett. Mosolya, közvetlen stílusa és fiatalsága nem csak a kapitány sztereotípiájától állt távol. A nőket a konfliktuszónákban rettegő, védelemre szoruló szereplőként szokták ábrázolni. A német lány ezzel szemben nem csak aktív résztvevője, de vezetője volt az embereket mentő, és a líbiai parti őrséggel szembe szálló csapatnak.

A kapitány ártatlan megjelenését csak színes tetoválásokkal borított karjai ellensúlyozták. Visszafogott stílusával pedig gazdag tapasztalata állt ellentétben. „Hét éve dolgozom hajókon. Korábban egy másik misszióval a tengeri élővilágot védtük” – tette érthetővé, hogy a vállán miért ficánkolt egy bálna és néhány pingvin.

„Mennyiben más nőként kapitánynak lenni?” – kérdeztem Piát, aki egy testesebb tengerészre méretezett forgószékből irányította a hajót. „A mi közösségünkben ennek nincs jelentősége. Az önkénteseinknél nem az számít, hogy ki nő és ki férfi, csak hogy ki mihez ért. De az olasz hatóságoknál, hát ott nem könnyű – nevetett fel. – Amikor az olasz hatóságok rádión kérik a kapitányt, és egy női hang válaszol nekik, akkor lassabban, mintha egy gyerekkel beszélnének, ismétlik el a kérésüket. Csak hosszas értetlenkedés után esik le nekik, hogy már rég a kapitánnyal beszélnek. Akkor elhallgatnak kicsit, majd teljesen zavarttá válik a kommunikáció” – mondta Pia, miközben a radarokra emelte a tekintetét. Egy ideig vártam, hogy folytassa a történetet, de aztán rájöttem, hogy lezárta a témát. Nincs mit magyaráznia, hiszen az ügy nem az ő problémája.

Két hétig hajóztunk a női kapitány vezetése alatt. Átéltünk néhány vihart, és megmentettük 92 ember életét.

Szerző és fotó: Földes András

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Marie Claire Expressz Videó: Mészáros Blanka interjú

Marie Claire Expressz Videó: Mészáros Blanka