A munkám a szenvedélyem: Tana-Kovács Ágnes, a Szkéné Színház művészeti vezetője

2019. január 14. |
Central Médiacsoport Zrt.

Minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélyük. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük értékeléséhez, átalakításához. Ismerkedjetek meg Tana-Kovács Ágnessel, a Szkéné Színház művészeti vezetőjével.

Az alternatív színház fellegvárában, a Budapesti Műszaki Egyetem impozáns központi épületében működő Szkéné Színházban dolgozni különleges megtiszteltetés. Ide csak úgy az utcáról nem igazán kerülhet be az ember, a kulisszák mögött dolgozó munkatársak mind a független színjátszás megszállottai. Tana-Kovács Ágnes, a Szkéné művészeti vezetője mielőtt megkapta volna ezt a pozíciót, évtizedekig színészként, táncosként a színpadon szerepelt, jelmezeket tervezett, színdarabot írt és rendezett. A Szkéné lett a második otthona, ahol a gyakorlatban megszerzett tudására támaszkodva azon dolgozik, hogy ez a nagy hagyományokkal rendelkező színjátszó tér megőrizze jó hírnevét, és estéről estére telt házas előadásokkal örvendeztesse meg a nagyérdeműt.

Régről ismerjük egymást, te voltál az egyik pantomimtanárom amikor egyetemistaként kipróbáltam magam ebben a műfajban. Én hamar feladtam, te viszont azóta is, töretlen lendülettel az független színjátszás világában tevékenykedsz. Miért pont a pantomim volt számodra az ugródeszka ebbe a művészeti közegbe?

Prózai okok miatt kezdtem el pantomimezni: tizenhat évesen beleszerettem egy fiúba, aki a Mimikri Pantomim Együttesben játszott. Követtem őt a Rottenbiller utcai stúdióba, és attól kezdve sokáig nem szakadtam el a színpadtól. A mozgás szeretete egyébként nem állt tőlem távol, pici koromtól kezdve művészi tornáztam, balettoztam, atletizáltam, így jó fizikai adottságokkal rendelkeztem a tánchoz. Egy gerincsérülés miatt kellett abbahagynom a táncművészeti hivatást, ami váratlanul ért, de akkor sem gondoltam azt, hogy itt a világ vége. Elkezdtem segíteni a kollégáknak, akik fenn voltak a színpadon. Többedmagammal alapítottunk egy kortárs művészeti menedzserképző kollégiumot, annak lettem az egyik vezetője és tanára. Ez a kilencvenes évek közepén volt, amikor az ilyen jellegű oktatás nálunk még gyerekcipőben járt: mi, tanárok, a diákokkal együtt tanultuk meg, mit jelent Magyarországon a kortárs művészek menedzselése.

Nemcsak a kortárs művészeti menedzserképzés, de a pantomim is gyerekcipőben járt, amikor 16 évesen belecsöppentél ebbe a világba. Ti tettétek ismertté itthon ezt a műfajt, majd innen léptetek tovább a kortárs tánc és a fizikai színház irányába.

Autodidakta művészek kezdték el ezt a technikát tanítani Magyarországon, mint például Regős Pál, akik a pantomim alapjait könyvek és filmek segítségével sajátították el. A klasszikus formákat a saját egyéniségükön keresztül folyatták át és hoztak létre értékes darabokat. Első mesterem  M. Kecskés András, akitől a legtöbbet tanultam. Ezt követte Nagy József Szkipe, magyarok közül ő az első, aki elvégezte Marcel Marceau pantomimiskoláját Franciaországban, belőle aztán világhírű művész, társulatigazgató lett. Ma már a pantomim tiszta formája nem igazán létezik, alkalmazott művészetként a fizikai színház alapja, így ott, mint technika él tovább.

Általában független, kortárs művészeti körökben mozogsz. Tudatos döntés ez részedről?

Színészet, tánc, mozgásművészet: ezeket így együtt az alternatív szférában lehet művelni. De kipróbáltam magam klasszikus, kőszínházi keretek között is, egy rövid ideig a kecskeméti Katona József Színház tagja voltam, igaz, ott is a mozgásszínházi tagozatnál, viszont Jancsó Miklós és Hernádi Gyula vezetése alatt. A prózai színjátszás nem az én világom, drukkos vagyok, ha beszélnem kell, s a hosszú szövegekkel is hadilábon álltam. Felismertem, hogy ezen a területen nem tudnék a fellegekig eljutni, csak a középszintet súrolni. Én pedig nem szeretem a középszerű megoldásokat.

Mióta végzed a mostani munkádat a Szkénében?

Jövőre lesz huszonöt éve, hogy itt dolgozom, a jelenlegi munkakörömben kilenc éve. Próbáltam utánagondolni, de összemosódnak az évek. Nem alkalmazottként kerültem a színházhoz: sokáig a színpadon voltam, jelmezeket készítettem, díszleteket terveztem, darabokat írtam és rendeztem. A különböző tevékenységek nem egymásra épültek, hanem párhuzamosan, egymás mellett működtek.

Mennyiben más egy művészeti vezető munkája nálatok a klasszikus társulatokhoz képest?

Egy társulatnál a társulatvezető határozza meg a következő produkciókat, sok esetben ő is rendezi, a társulatra művészi nyomást gyakorol. Nálunk nem egy társulat van, hanem különböző társulatok lépnek színpadra, amelyek jól ismerik egymás munkáit, szoktak átjátszani, átrendezni egymás darabjaiba. Egy csapatot alkotnak. Nekem az a feladatom, hogy kiválasszam azokat az előadásokat, amelyek beleillenek a Szkéné szellemiségébe, illetve olyan karizmatikus rendezőket, koreográfusokat szólítsak meg, akik képesek egymással kommunikálni. Amikor először ülök le egy tehetséges, pályakezdő rendezővel beszélgetni, mindig odaképzelem a többieket is az asztal köré. Az jár a fejemben, vajon ők mit gondolnának róla, meggyőzné-e őket a koncepciója. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy meglehetősen jól ismerem az évtizedek óta nálunk dolgozó vezéregyéniségeket, Horváth Csabát, Pintér Bélát, Szikszai Rémuszt, Mucsi Zoltánt. Tudom, hogy gondolkoznak, milyen az értékrendszerük.

Kész darabokkal kopogtatnak be nálad a rendezők vagy hoznak egy ötletet, amit átbeszéltek, és ti segítitek, finanszírozzátok a megvalósításukat?

Vegyes. A befogadási procedúra hosszabb folyamat, amelyben a kollégáim is részt vesznek. Németh Ádám, az ügyvezető igazgatónk a gazdasági realitásokat nézi, én a művészeti oldalát. Csóka Tímea kolléganőm pedig azt találja ki, hogyan lehet eladni a piacon, milyen legyen az előadás kommunikációs megjelenése. Évről évre minden társulatnak be kell mutatnia egy új produkciót a pályázati kiírásoknak megfelelően. Közös megállapodás alapján választjuk ki az új darabot, figyelembe véve a színház művészeti koncepcióját és a repertoárt. Van, hogy azt mondjuk, most például egy olyan darab illene a művészeti koncepcióba, ami a kisember és a hatalom viszonyát vizsgálja. Ilyen mondjuk a Kohlhaas. De előfordul, hogy azt kérjük: egy kicsit vidámabb darabot hozzanak a társulatok, ami színesítené a repertoárt.

Hány előadás van a műsoron?

Negyven fölött van az olyan előadások száma, amelyeket rendszeresen játszunk. Két-három évre előre tervezünk, tavaly például már 2020-ra kezdtünk el készülni. Ekkor ünnepli ugyanis a Szkéné Színház a fennállásának 50. évfordulóját. Szeretnénk méltóképpen megünnepelni ezt a jubileumot.

Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?

Felkutatni, megismerni a fiatal pályakezdőket. Csodálatos követni az első lépéseiket, figyelni, ahogyan beilleszkednek a színházi kultúrába. Ez az anyai attitűdöt hívja elő bennem. Kicsit úgy érzem, mintha a gyerekeim lennének.

Hogy látod, sok a tehetség a fiatalok között?

Nagyon sok. Sokat járok vidékre és a határon túlra is magyar nyelvű színházakba. Nekem az elmúlt kilenc év felért három diplomamunkával. Nem csak a szememmel, a szívemmel is nézem a darabokat, az segít a választásban, és eddig úgy tűnik, ez a módszer jól működik. Az ügyvezetőnk azonban szerencsére mindig visszahúz a realitások talajára. Én szárnyalok, ő tervez, jól kiegészítjük egymást.

S mi a legnehezebb?

Amikor valaki, aki hatalmas lelkesedéssel és tehetséggel megáldva megkeres, és vagy hely hiányában, vagy mert a darab nem illik a koncepciónkba, el kell utasítani őt. De a legeslegnehezebb az, ha egy olyan előadás születik, amiben minden összetevő nagyszerű, jók a színészek, gyönyörű a jelmez, kiváló a díszlet, kitűnő az alapanyag, de valahogy a csillagok állása miatt a végeredmény a közepesnél is rosszabb lesz. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. A nézőinket nem csaphatjuk be, mert elveszítenénk a bizalmukat.

Kínos helyzet. Ilyenkor mit csináltok?

Ilyenkor sajnos meg kell hoznunk egy nehéz döntést. Megköszönjük az alkotóknak a munkájukat és tudatjuk velük, hogy sajnos ebben a színházban ezt a darabot nem adhatjuk le. Keserű pillanatok ezek. De szigorúnak kell lennünk, mert ettől ilyen erős, ütős a színház programja.

Miben mérhető a munkád eredményessége?

Ugyanabban, mint a színpadi alkotások esetében. A közönség elismerésében. Háttérmunkás vagyok, a nézők nem ismernek. Néha, ha kell, jegyet is szedek, és ilyenkor belehallgatok a nézők közötti beszélgetésekbe. Amikor azt hallom, hogy szeretik a darabjainkat, elragadtatással beszélnek róluk, vissza akarnak jönni más előadásokra is, akkor érzem úgy, hogy jól végzem a munkámat.

Minden este itt vagy a színházban?

Nem, dehogy! Hiszen van, hogy egy hónapban 34 előadásunk van! De az előadásokat újra és újra meg szoktam nézni, kíváncsi vagyok, milyen állapotban vannak. Vannak szívszerelmeim, amiket az egészségesnél sokkal többször láttam. Egy kicsit bekukucskálok a játéktérbe, hogy megnézzem, vajon hogy megy ma a darab, aztán azt veszem észre, hogy állva végignéztem, mert beszippantott az előadás.

Ennyi tapasztalattal a hátad mögött soha nem gondoltál arra, hogy saját társulatot alapíts?

Nem. Én a Szkénét picit a magaménak is érzem. Fiatal koromtól kezdve szinte itt nőttem föl, az életemnek ez már elválaszthatatlan része. Alapító tagja vagyok ugyan a Corpus, az Artus és még számos színházi formációnak, de saját társulat eszembe sem jut.

Nagyon jól nézel ki, tele vagy energiával. Gondolom az, hogy sok fiatallal dolgozol együtt, segít fiatalnak maradni.

Ez így igaz. De azért genetika is van benne, amit édesanyámtól örököltem. Azt se felejtsük el, hogy kilencéves koromtól kezdve aktívan mozogtam, s az izmok nem felejtenek. Mivel sajnos porckorongsérvem van, óvatosnak kell lennem a mozgás terén. Szeretek úszni, hegyet mászni, evezni, no és van egy bájos Zazi kutyám, akit naponta háromszor el kell vinnem futni, ha esik, ha fúj. Büszkén állíthatom, hogy még mindig képes vagyok olyan mozdulatsorokra, amiket hétköznapi emberek nem tudnak megcsinálni.

Mi történne veled, ha egyszer véget érne a karriered a Szkénében?

Szerencsés ember vagyok, hogy eddig nem kellett váltanom. Soha nem éreztem kísértést arra, hogy mást csináljak, vagy ha mégis, annak köze volt a művészethez. Akkor is közöm volt a színházhoz, amikor átmenetileg mással kerestem a kenyerem. (Ha az élet úgy hozná, hogy váltanom kell, úgy érzem, képes lennék rá, különösen, ha a váltásnak köze lenne a színházhoz. Most például, Halász Rita barátommal egy személyiségformáló, művészetközpontú tematika kidolgozásán gondolkodunk, az ő kiváló coach szaktudását, a tánc és a színház gyógyító erejét, és az én sok éves művészeti tapasztalatomat felhasználva.

Fotó: Bodnár Zsófia

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Sikeres nő a feleségem: Csáky Attila filmproducer csáky attila

Sikeres nő a feleségem: Csáky Attila filmproducer

Ezt művelik a neten a fiatalok digitális generáció

Ezt művelik a neten a fiatalok