2018. november 26. | László Krisztina

A munkám a szenvedélyem: Varga Erika, a Romani Design tervezője

Minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélyük. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük értékeléséhez, átalakításához. Ismerkedjetek meg Varga Erikával, a Romani Design megalkotójával.

Nagymamája maga varrja tradicionális ruháit, anyukája ruhatárának csodájára járnak, Varga Erika pedig nemigen értett a ruhakészítéshez, amikor 2010-ben létrehozta a roma népviselethez visszanyúló márkáját, a Romani Designt.  Egyedül álmodja meg és modellezi kollekcióit, és rendszeresen mutatja be őket Budapest divatrendezvényein, sőt jó néhány darabja már külföldön is debütált. Hogyan lett egy vidéki, jó tanuló cigány kislányból komoly üzletasszony, akinek célja, hogy ruháival megőrizze és minél több emberhez eljuttassa a roma hagyományokat? A vele készült interjúból kiderül.

Túl vagytok jó néhány bemutatón. Hogy telt számotokra ez az év?

Dolgosan. Egyik történetből estünk a másikba, ezért nagyon gyorsan elrepült. Év elején volt egy kiállításunk Brüsszelben, azután megkaptuk az Európa polgára díjat, emiatt többször is ki kellett mennünk a belga fővárosba. Prágában és Dohában csináltunk egy divatbemutatót, és voltak egyéb felkéréseink, együttműködéseink. Nagyon élveztem az együttműködést a Nemzeti Galériával a Frida Kahlo kiállítás kapcsán: két közös projektünk volt, és a múzeum shopba bekerültek a Romani termékek is. Már nagyon vártam, hogy nekiállhassak az új kollekciónak, de sajnos a sok más tenni való miatt, kevés idő állt rendelkezésre a kivitelezést illetően. Bizony az időm  mindössze tíz százalékában foglalkozom csak a ruhákkal, a tervezéssel, a többi egyéb projektekre, együttműködésekre, szervezésre, ügyfelezésre, tehetséggondozásra, mentorációra megy el.

Amikor kislány voltál, érdekeltek a ruhák? Szerettél öltözködni?

Egyáltalán nem, de ennek megvolt az oka. Amikor elkezdtem az általános iskolát, nagyon érett kislány voltam, már az alsó tagozatban úgy néztem ki, mint egy nyolcadikos. Ebből nagyon sok problémám adódott. Negyedikben megálltam a növésben, és a többiek lassan utolértek. Emiatt kicsit más volt a viszonyom a ruhákkal, mint a lányoknak általában, palástolni akartam a nagy termetemet.  De azért mindig volt egy-egy kedvenc ruhadarabom. Hét éves koromban kaptam az anyukámtól egy csodás piros maxi bundát, amelyben télhercegnőnek éreztem magam. Fehér prém, hímzett motívumok és kapucni, imádtam. Nagy kedvencem volt még a gyönyörű, fehér elsőáldozói ruhám is. A középiskolás éveimtől kezdve sok kortárs dizájner ruhát vásároltam magamnak, nagyon büszke voltam rájuk, mind egyedi és különleges volt. Csodás színekben pompáztak, szeretem ezeket visszanézni a régi fotóimon.

Tradicionális roma családban nőttél föl, ahol őrizték a hagyományokat.

A családomnak két ága van, az anyai ág falun él és száz százalékban hagyománykövető. A családom apai ága nagyvárosban lakik, modernebb gondolkodású. Ők is sok dolgot megtartottak a hagyományokból, de szeretik a modern dolgokat is. Az apai ág révén került például először autó a családba. Az édesanyám fiatal asszonyként az elsők között volt, aki jogosítványt szerzett.

Gyerekként hogy élted meg, hogy te ilyen családból jössz? Milyen emlékeket őrzöl az iskolás éveidről?

Úgy emlékszem vissza, hogy az  iskolai elején voltak értelmezési problémáim a származásom kapcsán. Azt hamar felfogtam, hogy cigány vagyok, az osztálytársaim egy része pedig nem. Azt is felfogtam, ha azt akarom, hogy az osztályközösség teljes értékű tagja legyek, dolgoznom kell rajta. Sokat meséltem nekik arról, aki vagyok. Szerencsére harmadiktól lett egy nagyon jó osztályfőnökünk, aki ízig-vérig pedagógus volt és nem engedte, hogy bárkit is a származása miatt bántsanak. Jó tanuló voltam, szerettem iskolába járni, de azért sok rossz élményben is volt részem. Ezeket mára már feldolgoztam, túl vagyok rajtuk. Az agyam volt a legnagyobb segítségem ebben: időben rájöttem, hogy jobb, ha az agyammal és nem az ösztöneimmel oldom meg a problémákat.

Amikor befejezted az általános iskolát, milyen irányban tanultál tovább?

Felkerültem Pestre az anyai nagymamámhoz, aki itt élt. Közgazdasági technikumba jártam egy olyan osztályba, ahol csak lányok voltak. Nehezen ment a beilleszkedés, különböző klikkek alakultak ki az osztályban, az érettségiig kívülálló maradtam. A jegyeim is leromlottak, de azért rendesen végigcsináltam a középiskolát.

Vidéki lányként, romaként, kiszakítva a családi környezetből nem lehetett könnyű helyzeted.

Voltak nehéz időszakaim, de én nagyon szerettem a nagymamámat. Nagyon nagy biztonságot adott nekem, borzasztó erős kötelék alakult ki köztünk. Imádtam, amikor iskola után hazamentem és az asztalon mindig ott gőzölgött a májgaluskaleves. Miatta megérte csinálni.

Nagymamád tradicionális ruhákban jár?

A nagyim és az anyukám is kombinálja, a nagyim már nincs velünk,  a tradicionális öltözetet a modern darabokkal. Mindkettőjüknek fontos, hogy legyenek szép ruháik, cipőik, ékszereik. Nagymamám hagyományos ruhákat varrt, hímez nemcsak magának, de a babáknak is. Anyukám félévente az egész lakást átöltözteti, új függönyt, terítőt varr, fölcicomáz mindent.

Mi történt veled az érettségi után?

Az érettségi környékén részt vettem egy ösztöndíjprogramban, ami olyan roma fiatalokat támogatott anyagilag, akik aránylag jól tanulnak. A havi fizetés mellett részt vehettünk egy mentorprogramban is. Itt sokat meséltek nekünk a romák helyzetéről társadalompolitikai, szociológiai és történeti szempontból. Felnyílt a szemem, végre értelmezni tudtam, mi is történt velem az általános iskola kezdetétől. Kaptam municiót ahhoz, hogy megértsem a többség és a kisebbség viszonyát, kapcsolatát és azt az általános roma képet, ami a közgondolkodásban jelen volt. Megismerkedtem más roma fiatalokkal, akik kevésbé voltak szerencsések, ők nem tudtak olyan válaszokat adni maguknak ezzel kapcsolatban, mint én. A Romani ezeknek az akkori ébredezéseknek a következménye. Onnantól kezdve mindig is tenni akartam a romákért. Rájöttem, hogy az emberek azért használnak sok esetben sztereotip mintákat velünk kapcsolatban, mert nem ismernek helyette mást. Szerettem volna helyes mintákat mutatni, ezért jött létre aztán Romani, szívügyemmé vált az ismeretterjesztés, a vizuális üzenetek átadása.

Ebből fenn tudtad tartani magadat?

Nem. Kitanultam az ötvösséget és beindítottam a saját műhelyemet. Nagyon sokat dolgoztam, és elég jól is ment a szakma. A mindennapi rutin mellett különböző projektekbe kapcsolódtam be, például nyaranta ötvösfoglalkozásokat tartottam a műhelyemben olyan gyerekeknek, akik az ország különböző pontjáról jöttek hozzám, hogy megismerjék ezt a szakmát. Kerestem a lehetőségeket, hogy átadjam a tudásomat. A roma gyerekeket úgy vontam be, hogy összepakoltam a szerszámaimat és én mentem workshopot tartani nekik. Ezüstből késztettek ékszereket, csodálatos volt látni, hogy milyen ügyesek, tehetségesek. 12 évig vittem a Glinda roma gyerekmagazint, képregények formájában rajzoltunk meg, meséltünk el mindent, amit a romákkal kapcsolatban tudni érdemes. Mai napig nagyon szeretem és remélem egyszer tudom, majd folytatni.

Könnyű volt elhagyni a jól bejáratott műhelyedet egy ismeretlen vállalkozásért, ami a Romani volt?

Picit kiszerettem a szakmából, mert megváltozott a világ. Felhígult a szakmai közeg, mindenki ékszerész lehetett már, sorra jöttek be a külföldi ékszermárkák. Tovább akartam lépni. Elkezdtem a Romanin gondolkodni, az ékszerek és a ruhák jól kapcsolódtak egymáshoz. Szerettem volna valami olyat csinálni, amiben a társadalmi hasznosság nem csak mini projektek szintjén van jelen. A férjem családjában volt egy rokon, aki évtizedek óta működtetett egy varrodát Szombathelyen, számíthattam a tapasztalataira, tanácsaira.

Honnan volt elég pénzed az induláshoz?

A civil munkám során megismerkedtem olyan emberekkel, akik társadalmi problémák kezelését segítő projektekkel foglalkoznak. Egyikük hívta fel a figyelmemet egy pályázatra, ahol nyertem: mindenki egyértelműen jó ötletnek tartotta a Romanit. Csak hát a terv megvalósítása nem ment olyan könnyen. Már ott bedőlt az ötletem, hogy nem tudtam jó varrónőt találni. Amit kitaláltam, arra mindegyik azt mondta a környezetemben, hogy nem lehet megvalósítani. Fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy én gondolom rosszul, vagy a varrónők nem elég jók hozzá. Hozzáteszem, akkoriban egyáltalán nem tudtam varrni. Ugyanakkor voltak szövetségeseim, sokan gyűjtöttek eredeti anyagokat nekem az elején, és volt, amit azzal bíztak rám, hogy nálam méltó és jobb helye lesz. Ezeket nagy becsben tartom ma is.

Ma hányan vagytok a csapatodban?

Rajtam kívül három állandó munkatárs van, a húgom, egy varrónő és egy irodai segítség és egészen 12 főig tudjuk duzzasztani a csapatot, ha erre szükség van. Régebben az állandó csapatban többen voltunk, de akkor elkélt a szakmai segítség. Öt évig egy iparművész kolleganő segített a modellezésben, de idővel beletanultunk. Most csak akkor jön, ha szükség van rá.

Egy vállalkozás beindításához és működtetéséhez érteni kell. Te honnan tudtad, hogyan kell csinálni?

Mindig voltak segítőim. Folyamatosan részt vettem mentorálásokban, itt tanultam meg, hogyan kell üzleti tervet készíteni, stratégiát felépíteni, kiszámolni egy elkészült termék árát, webshopot működtetni. Sok szervezet van, akik civil és társadalmi vállalkozásoknak szerveznek mentorprogramokat, csak meg kell találni őket. De azt se felejtsük el, hogy kereskedő családban nőttem fel, közgazdasági ismereteket tanultam, valamint több éven keresztül a saját ötvös vállalkozásomat is sikeresen vittem.

Most is fogják még a kezed?

Nem, már  egy ideje teljesen magamra vagyok utalva. Nehéz így a támogató háttér nélkül, néha kétségbe is esem. De talpraesett lány vagyok, megoldom a problémákat. Néha élvezem is boncolgatni a „mit kell és mit lehet” dolgokat.

Mi az, ami a legtöbb fejtörést okozza a munkádban?

A forrásgenerálás. Azt látom, hogy ha tovább akarunk lépni, további forrásokra van szükségünk. Saját magunknak nincs pénzünk a nemzetközi továbbfejlődésre, arra van csak kapacitásunk, hogy megtartsuk, amit elértünk, életben tartsuk, picikét építgessük a márkát. Más márkák is így vannak ezzel, a divatipar rendkívűl költséges terület, másfél évre meg kell előlegezni a kollekciók árát. Abban bízom, hogy hamarosan elkezdhetünk együtt dolgozni egy társadalmi befektetővel.

Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?

A kreatív részét, de sajnos erre van a legkevesebb időm. A másik nagy szerelem a tehetséggondozás, a mentoráció, amivel a jövőben sokkal többet szeretnék foglalkozni a kreatív munkával együtt. A márka továbbépítése szempontjából a nemzetközivé válás érdekel nagyon, a tehetséggondozás területén pedig a roma fiatalok presztízs-szakmákkal való megismertetése. Szeretném őket ebben a szegmensben is helyzetbe hozni.

Hol lehet kapni a ruháitokat?

A Várban dolgozunk együtt a FIAN Koncept Design Shoppal és van egy saját webshopunk. Hál Istennek nagy egyéni ügyfélkörrel rendelkezünk, akik eljönnek hozzánk Rákospalotára, szeretik a műhelyünket. Itt nemcsak ruhakészítéssel foglalkozunk, erős ismeretterjesztői és oktatói tevékenységet is végzünk, amiből van plusz bevételünk.

Mit szeretnél, tíz év múlva hol tartson a Romani?

Azt szeretném, ha önjáró és önfenntartó tudna lenni. A Romani speciális márka abban a tekintetben, hogy olyan társadalmi ügyet képvisel, ami nem minden szegmensében népszerű. Ezzel tisztában vagyunk. Ez egyszerre a nehézsége és a vonzereje is. Nem szeretnék lemondani a társadalmi ügy részéről, mert nekem ez a fontos. Ezért kezdtem el csinálni. Mindezzel együtt csodálatos ügyfélkörünk van, fantasztikus hölgyek, urak a vásárlóink, akiknek nemcsak a szép, egyedi ruha a fontos, hanem az érték is, amit képviselhetnek vele.

Üzletasszony vagy, a tradicionálisan gondolkodó roma családod hogy viszonyul hozzád?

Nagyra tartanak. Soha nem kellett megküzdenem sem a családommal, sem a férjemmel azért, hogy tanulhassak, dolgozhassak. Zseniális szüleim vannak, ebben mindig támogattak, pedig az apukámnak csak két iskolája van, nem tud írni-olvasni. A párválasztásomba sem szóltak bele, 15 évesen hozzám is jöttek megkérni a kezem, a szüleim rám bízták a döntést. Végül 22 évesen, saját választásom alapján mentem férjhez. A férjem nélkül, aki szintén roma ember, nem tudtam volna ezt az egészet végigcsinálni. Nekem nagy motivációt, sok erőt ad, hogy számíthatok rájuk. Fals sztereotípia, hogy a roma emberek nem támogatják a gyerekeik tanulását: sokan egyszerűen nem tudják, hogyan kell, mert nem láttak mintát.

Fotó: Varga Imre, Gregus Máté

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Marie Claire Expressz Videó: Mészáros Blanka interjú

Marie Claire Expressz Videó: Mészáros Blanka