Miért a „Varázskulcs” nevet választottátok?
Szerettünk volna egy olyan nevet, ami a gyerekek számára is felfogható és van egyfajta „mesés” hangzása. A varázskulcs azt jelképezi, hogy ha a gyerekek belépnek a Közösségbe, az változást indít el az életükben: kinyitnak egy ajtót, amin át beléphetnek egy olyan életbe, ami a szüleiknek nem adatott meg. Amikor velünk vannak, megtörténik velük a varázslat.
Mikor és milyen céllal hoztátok létre a Közösséget?
2016 nyarán alapítottuk a Közösséget, és szeptembertől kezdődtek a foglalkozások. Pécel egy kisváros Pest mellett, ahol jelen van a mélyszegénység. Személyes tapasztalatom, hogy az én gyerekeimmel hasonló sorsra érdemes kicsik el vannak zárva olyan lehetőségektől, amik egy hétköznapi családban növekedő gyereknek adottak. Nem luxus programokra gondolok, mint egy tengerparti nyaralás vagy síelés Ausztriában, hanem olyan hétköznapi dolgokra, mint a könyvek, társasjátékok, vagy egy színházjegy. Ezek az alapok hiányoznak nekik, amikor belépnek az iskolába. Ezt nagyon igazságtalanságnak éreztem. Mivel Pécelen nem volt még gyerekeket támogató civil szervezet, néhány társammal együtt életre hívtunk egyet, és elkezdtünk segíteni a tanulásban a hátrányos helyzetű gyerekeknek.
Ez hogyan történik pontosan?
Amikor megalapítottuk a szervezetet, azt vállaltuk, hogy hetente egyszer, péntek délutánonként tartunk csoportos foglalkozást: egy játékos, készségfejlesztő órát. Ez a mostani, harmadik tanévre egy komplex élménypedagógiai programmá nőtte ki magát. Az egész tanévre előre megtervezzük a tematikát. Ebben az évben például a történelem a vezérfonal, arra építve tartunk játékos foglalkozásokat, ahol a gyerekek nemcsak ülnek az íróasztalnál, hanem csoportokban dolgoznak, képeket, szemléltető eszközöket használnak, rajzolnak, elő kell adniuk, amit megtanultak a foglalkozás során. Kirándulásokat is szervezünk, most például megnézzük az egyiptomi kiállítást a Szépművészeti Múzeumban. A csoportos foglakozásaink mellett van mentor programunk is, amelyben egy felnőtt egy gyerekkel tanul. Mi az alsós korosztállyal foglalkozunk.
Azért a legkisebbeket karoltuk fel, mert azt látjuk, hogy aki ott – az olvasásnál, írásnál, matematikai alapoknál – lemarad, annak már nincs reménye arra, hogy felsőben behozza a hátrányt.
A tudásbővítésen kívül nagyon fontos célunk, hogy a gyerekek motivációját megerősítsük, illetve fenntartsuk. Mert amellett, hogy valaki folyamatosan le van maradva a kortársaitól, esetleg meg is bélyegzik, mint „rossz tanulót” vagy „rossz gyereket”, így pedig elég nehéz motiváltnak maradni az iskolában. Mi igyekszünk nekik azt a visszajelzést adni, hogy ők jók, és hogy tanulni érdemes, mert, ha valaki tanul, akkor előre tud lépni. Azt gondoljuk, hogy a szegénységből az egyetlen kivezető út a tanulás. Aki több iskolát végez el, annak a munkaerőpiacon is nőnek a lehetőségei.
Hogyan választjátok ki a programba bekerülő gyerekeket?
Pécelen két állami általános iskola van, őket kerestük meg. Az igazgatókkal, alsós tanítókkal és a családsegítőkkel egyeztetve válogattuk össze a gyerekeket. Ők segítségre szorulnak a tanulásban, azonban olyan hátrányos helyzetű családokból jönnek, akiknek az anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé, hogy különórára vagy fejlesztésekre hordják a gyereket. A létszámot akkor tudjuk bővíteni, amikor úgy érezzük, hogy már van elég önkéntesünk és elég erősek vagyunk az újabb kihívásokhoz.
Hány önkéntes dolgozik a Varázskulcsnál?
Kis szervezetként indultunk, pár önkéntessel. Meghatároztuk, hogy hány gyereket tudunk úgy vállalni, hogy tényleg igényes foglakozást tudjunk nekik tartani. Most 15 gyerekünk van 10 önkéntessel, akik közvetlenül a gyerekekkel foglalkoznak. Ezen kívül pedig van még három-négy ember, aki „kívülről” támogat minket, például a grafikusunk vagy a feladatlap-készítőnk.
Érdekes, hogy az elején, amikor teljesen ismeretlenül meghirdettük ezt az önkéntes lehetőséget, többen voltak, akik Pestről jöttek. Most, hogy Pécelen is ismertek vagyunk, jobban megtalálnak bennünket a péceliek, és átalakultak az arányok, most már többen vannak a helyiek. Az is nagyon vegyes, hogy milyen korosztályból kerülnek ki az önkénteseink, vagy hogy milyen foglalkozásúak. A legfiatalabb önkéntesünk 14 éves, van két gimnazista, nyugdíjasok is vannak, fiatalos nagymamák, akiknek még az unoka mellett is van idejük önkénteskedni. Foglalkozásukat tekintve van óvónő, fejlesztő pedagógus, szociológus, de olyan is, aki teljesen más területről érkezett.
Hol tartjátok a foglalkozásokat?
Van Pécelen egy könyvtár és művelődési ház, a Lázár Ervin Városi Könyvtár. Ez egy önkormányzati fenntartású intézmény, amely kezdettől ingyen a rendelkezésünkre bocsátott egy termet. Ez komoly segítség, de a nagy cél egy állandó saját helység lenne.
Alapítóként és a szervezet egyik vezetőjeként a gyerekekkel is jut időd foglalkozni?
Abszolút, hiszen ez a legjobb az egészben. Sokszor én tartom a pénteki játékos tanulófoglakozást. De vannak még önkéntesek, akik szívesen vállalják a foglalkozásvezetést. Legutóbb például a legfiatalabb önkéntesünk is kipróbálta magát ebben a szerepben. A szombat délelőtti játékos programnak pedig van egy másik állandó felelőse, aki rendkívül kreatív a kézműves foglalkozásokban, vetélkedőkben, sorversenyekben.
Mennyire megterhelő az önkéntes munka?
Nem könnyű, de meg lehet oldani. Egyrészt már nagyobbak a gyerekeim, – 14 és 12 évesek –, tehát nem kell mindig mindenhol ott lennem velük, és így le lehet csípni innen-onnan időt erre is. Másrészt, a családom mellettem áll ebben is, nem bánják, ha időnként távol vagyok vagy nincs meleg vacsora, sőt, nagyon büszkék rám.
A munkahelyemet is igyekszem úgy megválasztani, hogy ott tudják és tolerálják, hogy péntek délután korán elmegyek. Korábban voltak ebből munkahelyi konfliktusok, de akkor is igyekeztem úgy alakítani, hogy ez beleférjen. A Varázskulcs olyan szinten része lett az életemnek, hogy már fel sem merül, hogy abbahagyom. Egyszerűen a gyerekek miatt nem tehetjük meg. Nem elengedjük el a kezüket.
Milyen eredményeket értetek el a gyerekeknél?
Kívülről nézve kicsik, de mégis óriásiak az eredmények. Már az is, hogy a gyerekek mind szeretnek hozzánk járni. Még úgy is, hogy az egész heti iskola után, még nálunk is tanulni kell. Ez önmagában egy elég nagy eredmény. Vannak gyerekek, akiknél az iskolai osztályzatokban is megmutatkozik a változás. Van, akinél azt jelezte a tanító néni, hogy sokkal motiváltabb az iskolában, akar tanulni, így aztán a jegyei is jobbak lettek.
Aztán például a magatartás vagy szabálykövetés területén is értünk el eredményeket. Az elején nagyon nehéz volt összerázni ezt a csapatot, hiszen nem a legegyszerűbb esetek ők. Most már viszont tudják a szabályokat, nem kell fegyelmezéssel tölteni az időt, el merünk velük nagyobb kirándulásokra, állatkertbe, múzeumba menni, akár tömegközlekedéssel is. Ezeknek a gyerekeknek az is ritkán adatik meg, hogy a lakóhelyüket elhagyják. Az, hogy elmegyünk valamerre, sokukkal először történik meg életében. Pedig ez is számít a szocializálás folyamatában: a tapasztalások, élményeik azok, amiből felnőttként építkezhetnek majd.
Mi a legkedvesebb személyes élményed, amely a Közösség munkájához kapcsolódik?
Én nem vagyok pedagógus, úgyhogy amikor elkezdtük ezt csinálni, nem éreztem otthonosan magam azzal megszólítással, amit a gyerekek a tanító nénikkel kapcsolatban használnak. Egyszerűen a saját nevemen mutatkoztam be nekik. Aztán rögtön a második foglalkozáson, amikor mentem a gyerekekért az iskolába, az egyik kisfiú nagy örömmel rohant felém kitárt karral, és kiabálta, hogy „Eszter néni!”. Olyan szeretetteljesen mondta, hogy azóta nem zavar a „nénizés”.
A másik nagyon kedves élményem, amikor az egyik kislánnyal olvasást gyakoroltunk, egy jószívű kislábasról szólt a mese. A nehezebb vagy számukra új szavakat mindig kontextusba helyezzük, hogy értsék is, amit olvasnak, és a szókincsüket is bővítsük. Úgyhogy kérdeztem, hogy „Ismersz-e valakit, aki jószívű?”. Arra gondoltam, hogy majd az anyukáját vagy a nagymamáját említi meg, de ő rám gondolt. És az nagyon jólesett. De nemcsak én vagyok ám jószívű a csapatban, hanem mindenki, aki a gyerekek érdekében akármennyi szabadidejét feláldozza, munka mellett, család mellett, hétről-hétre.
Nagyon büszke vagyok a csapatunkra, és nagyon jó érzés, hogy bizalmat szavaznak ennek a kezdeményezésnek évről-évre, hogy mindig ott vannak az ötleteikkel, lelkesedésükkel. Nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is erőt adnak ahhoz, hogy tovább csináljuk.
Mik a jövőbeli terveitek?
Tudjuk, hogy egy gyereket nem lehet a családjától különválasztva kezelni, ezért már most is jó kapcsolatot ápolunk a szülőkkel. Ha egy kicsivel több időnk lenne, szívesen szerveznénk nekik beszélgető köröket, nyújtanánk nekik tanácsadó-jellegű szolgáltatásokat, hogy könnyebben megbirkózzanak a szülői feladatokkal. Egyébként pedig van még bőven gyerek, aki szeretne hozzánk járni. Úgyhogy a létszám bővítése önmagában egy cél. Lehetne bővíteni korosztály szempontjából is: jó lenne, ha már az óvodától kezdve tudnánk a gyerekekkel foglalkozni, hogy már úgy lépjenek be az iskolába, hogy nincsenek lemaradva.
Másrészt a nagyokkal sem lenne rossz foglalkozni, segíteni őket például a pályaválasztás környékén, hogy az iskola utolsó éveiben ne veszítsék el a motivációjukat. Magyarországon átlagosan a gyerekek 12,2 százaléka korai iskolaelhagyó, vagyis úgy hagyja ott az iskolarendszert, hogy a nyolc általánost se fejezte be. A hátrányos helyzetű térségekben ez az arány a 30 százalékot is meghaladhatja. Végzettség nélkül pedig semmilyen normális állást nem lehet megpályázni. Mi azon dolgozunk, hogy Pécelen kevesebb legyen a korai iskolaelhagyó, hogy a hozzánk járó gyerekek használható végzettségre tegyenek szert. Mi ezen a területen próbálunk eredményeket elérni.
