Az elmúlt években sorra kibukó #MeToo-ügyek kapcsán újra és újra felmerült ugyanaz a probléma. Elhisszük-e a közkedvelt, szimpatikus szerepekben megjelenő, sikeres és ismert személyekről, hogy szexuális erőszak vagy más szörnyű bűncselekmények elkövetői voltak. Úgy tűnik, minél közkedveltebb, szimpatikusabb és ismertebb, annál kevésbé.
Szociálpszichológiai alapvetés, hogy a szép embereket jónak is látjuk, aminek messzemenő és súlyos következményei is lehetnek – egy kísérletben például igazolták, hogy a szép, szimmetrikus arcú bűnelkövetőket általában kevésbé súlyos ítéletekkel sújtják a bíróságokon. Ehhez adjuk hozzá az ismerősségi hatást is, vagyis hogy minél gyakrabban látunk valakit, annál jobban kedveljük, a torzítás máris jobban áll az ismert személyekre.
A hírességek különben is speciális, „ember feletti” kategóriát képeznek, de talán még köztük sem volt senki, akinek népszerűsége Michael Jacksonéhoz lett volna fogható. Legendák szóltak arról, hogy a híres gatyamarkolós mozdulatára nők tucatjai ájultak el a közönség sorai közt, dalai és alakja örökre beíródott a poptörténelembe. Többek közt ezért fordulhatott elő, hogy annak idején senki nem hitt a zaklatási vádakkal előálló gyerekeknek.
Mert vádak már korábban is voltak, erre nem árt most emlékeztetni azokat, akik az évekkel később „elővett” zaklatási botrányok kapcsán a „miért csak most állt elő ezzel” érvvel próbálják cáfolni az áldozatokat. Csakhogy akkoriban Jackson fénykorát élte, rajongói felháborodva, gyűlölködve támadták az őt vádló gyerekeket (!), amikor pedig felmentették az énekest, zokogva, örömkönnyek között borultak egymás nyakába. Az nem lehet, hogy a pop királya orális szexet hajtott végre hétéveseken – gondolta akkor szinte mindenki.
Pedig ezt állítja, és hátborzongató, gyomorforgató részletességgel el is meséli a Leaving Neverland című sokkoló dokumentumfilm két főszereplője, Wade Robson és James Safechuck. Nyilvánvalóan felkavaróak azok a részek, amikor a mostanra már felnőtt férfiak a szexuális abúzus részleteiről beszélnek, kísértetiesen hasonló kapcsolati dinamikákról beszámolva, amiben Jackson először a család barátja lett, később csak együtt akart aludni a fiúkkal, majd a csókok és mellbimbója morzsoltatása után egyre durvább szexuális aktusokba kényszerítette őket. De talán a film egyik legdurvább jelenete, mikor James előveszi az énekestől kapott ékszeres dobozkáját, remegő kézzel mutogatva a gyűrűket, amiket Michael Jackson vett neki. Miközben arról mesél, hogyan vonta bele az énekes egy „játék” esküvői szertartásba lakásán, James már nem tudja felső ujjperceinél tovább felhúzni a gyűrűket – látszik rajtuk, hogy gyerekkézre valók.
Ahogyan egyre durvább részletekre derül fény, látszólag joggal merül fel a kérdés, hogyan hagyhatták a szülők, hogy egy felnőtt férfi együtt aludjon a gyerekeikkel, hogy ajándékokkal halmozza el őket és napokon keresztül kettesben legyenek? Csakhogy megint nem csak egy „felnőtt férfiról” van szó, hanem Michael Jacksonról. A szülőket (vagy ne adj isten a gyerekeket) számon kérni azért, ami történt, már megint csak áldozathibáztatás, ami figyelmen kívül hagyja a speciális helyzet pszichológiai hatásait és a hatalmi visszaélés természetrajzát. Az egyik édesanya például hajlandó volt hátrahagyni házasságát és elhagyni Ausztráliát, csak azért, hogy Jackson után Amerikába költözzenek. Amikor visszaemlékszik rá, ahogy saját apja megragadta a karját és döbbenten megkérdezte, hogy elment-e az esze, ma már határozottan azt feleli, igen, valószínűleg el. A világsztár kegyeibe fogadott családok extázisban voltak, ami lehetetlenné tette számukra, hogy tisztán lássák a helyzetet. Nem is annyira a pénz, inkább a kiválasztottság érzése tüzelte őket, és azt sem szabad elvitatni, hogy a gyerekek kezdetben maguk könyörögtek, hogy minél több időt tölthessenek Jacksonnal. Szóval meggyőzték magukat, hogy a zseniális, kedves, gyereklelkű férfi a légynek sem ártana, és még azt is elfogadták, mikor foglalási nehézségekre hivatkozva a hotelekben egyre távolabb került a gyerekekkel alvó Jackson és a szülők szobája. Jackson pedig az áldozatok állítása szerint elhitette velük, hogy ha közös titkukra fény derül, mindannyian börtönbe kerülnek, érzelmi manipulációi és hideg fenyegetései hatására pedig a két áldozat még akkor is az énekes mellett állt, mikor mások már felfedték a nyilvánosság előtt az abúzust. Wade például elmeséli, hogyan utazott haza Jackson utasítására és túrta fel ruháit, hogy eltűntesse az első anális közösülésüktől véres alsóneműit. Kisfiúkként mindketten az énekes rajongói voltak, betéve tudtak minden dalt, minden táncmozdulatot, így persze, hogy szerették, sőt, bálványozták Jacksont. Emiatt hosszú évekbe tellett nekik, míg saját maguknak is képesek voltak bevallani, hogy az énekes abúzálta őket, de még a dokumentumfilmben is bénító nézni, ahogy Jackson mellett/helyett sokszor magukat és szüleiket hibáztatják.
A Leaving Neverland kapcsán most az egyik legnagyobb – holott valójában az egész ügy kapcsán a leglényegtelenebb – téma, hogy lehet-e hallgatni Jackson számait mindezek után? A BBC Radio 2 például bejelentette, hogy bojkottálja Michael Jacksont, sokan pedig megfogadták, hogy soha többé nem hallgatják az énekest – ennek ellenére furcsa módon a film után a Spotify-on óriásit ugrott Jackson hallgatottsága. A probléma ezzel az egésszel, hogy egy hibás premisszából indul ki, ami a művészi produktumot a személlyel azonosítja. Ennek pedig legnagyobb kockázata, hogy a jelentős művészi teljesítményt nyújtó személyek büntetése is művészi karrierjükön keresztül történik. Mikor Kevin Spacey zaklatási botránya (ahol szintén kiskorú volt az áldozat) felszínre bukkant, a színészt kirakták népszerű sorozatából, a House of Cardsból, és valószínűleg a jövőben senki nem akar majd dolgozni vele. Idén januárban mégis mindössze 10 percig tartott a tárgyalása, Spacey pedig még mindig szabadlábon van. A mai társadalmi klímában valóban komolyabban veszik a zaklatási ügyeket, de vajon komolyan veszik-e az igazságszolgáltatást is? Ha Jackson élne, el lehetne intézni az egészet azzal, hogy néhány rádió nem játssza a számát, vagy a megfelelő bizonyítékok fejében rács mögé kerülhetne? Képes a társadalmunk beismerni kollektív tévedését, és elfogadni, hogy a kedvenc slágereink szerzője egy aberrált szexuális ragadozó volt? És megértjük-e végre, hogy a gonosz arca lehet kedves vagy épp jóképű is – utóbbira tökéletes példa egyébként a sorozatgyilkos Ted Bundy, akiről szintén most készült (játék)film.
Még az egész ügyet feltáró filmben is kódolva van ez a probléma. A film végén az egyik áldozat édesanyja ezt mondja: „Talán meg tudok neki (Jacksonnak – a szerk.) bocsátani, ha arra gondolok, hogy beteg ember volt. Hogy magamnak meg tudok-e, az más kérdés.” A két család közül egyébként is csak James anyja jelenti ki, hogy Jackson pedofil volt, aki elvette a fia gyerekkorát és súlyos traumákat okozott neki, Wade anyja arról számol be, hogy az énekes halála után egy hétig csak zokogott (pedig akkor már lehetett tudni a molesztálási botrányokról). Az áldozatok még mindig nehezen vallják be maguknak, hogy Jackson tetteiért ő és csakis ő volt felelős, és hogy nagysága és vitathatatlan tehetsége semmi felmentést nem adhat ezekre. A Leaving Neverland utolsó sorai is szerencsétlenül helyezik a hangsúlyt: James azt mondja, még nem igazán tudja, haragszik-e szüleire azért, ami vele történt. Mindeközben a két férfi sokkal többször használt pozitív jelzőket Jacksonra, mint negatívakat, súlyos, becsmérlő kijelentésekig pedig egyszer sem mennek el. Nem mintha erre szükség lenne, és nem mintha számon lehetne kérni rajtuk pszichológiai állapotuk gátjait. A történeteik különben is önmagukért beszélnek.
