„A betegség nem Isten büntetése” – egy nap Arany Michels Tímea református lelkésszel

2019. március 25. |

Arany-Michels Tímea református lelkész, aki egy apró borsodi faluban tanít gyerekeket a Cigánymisszió keretei közt. 2008 óta epilepsziával él, de hitének, jó humorának és Kántor nevű segítő kutyájának hála ez már nem nyomja rá a bélyegét mindennapjaira. Az idei Highlights of Hungaryn neki ítéltük a Marie Claire különdíját, a díjátadó után pedig Selyeben is meglátogattuk, hogy elkísérjük őt egy napján.

Elsőként Kántor, a segítő kutya fogad minket, mikor megérkezünk a selyebi parókiához. Talán furcsának hathat, hogy egy ilyen fontos feladatot egy kistestű keverékre bíztak valami méltóságteljes labrador helyett, de Tímea hamar elmagyarázza, hogy egyensúlyzavara miatt volt szüksége kisebb kutyára, aki nem tudja elrántani. „Kántor egyébként kiválóan teljesített a vizsgán, csak fél pontot veszített, amiért túl gyorsan megtalálta a férjemet az egyik ismeretlen terepen történő keresős gyakorlatnál. Azt hitték, bunda volt” – teszi hozzá nevetve a lelkésznő.

A parókia épülete egy kisebb dombon áll, magasított alapzatával pedig még szebb kilátást biztosít a borsodi lejtőkre, amik így tél végén csak fáradtan fürdenek a napfényben, de Tímea elmondása szerint nyaranta napraforgóba borulnak. „Én debreceni lány vagyok, ott aztán tényleg csak a síkság van. Mikor először megláttam a borsodi dombokat, teljesen elvarázsoltak a szépségükkel!”
A parókia mellett közvetlenül a református templom magasodik, alig néhány méterre a selyebi görög-katolikus templomtól. Az épület mellett felfelé futó, meredek út vezet a falu igazán „zűrös” része felé, de a parókia alatti utat szegélyező aprócska házak is gyakran szomorú ellenpontjai a természet szépségének.

Magán a parókián inkább a pedagógusi, mint a lelkészi hivatás lenyomata érződik: a falakon alig hagynak néhány szabad négyzetcentimétert a bizonytalan betűkkel dekorált gyerekrajzok, Tímea büszkén mutogatja végig őket. „Doktor” Barnus saját kezű igazolással szabadságolta a betegeskedő lelkésznőt, a milliónyi „szeretlek” mellett megjelennek a jó magaviseletet ígérő rajzok is, de ugyanúgy kötelező elem Kántor, aki Tímea után a legnépszerűbb ábrázolt alak. Az alagsori közösségi teret – ahol a délutáni korrepetálások és az anyukáknak rendezett beszélgetések is zajlanak – szintén a gyerekek festették ki: Tímea mindegyik ecsetvonásról tudja, kihez tartozik, a baljós külsejű fekete házat például egy árva kislány festette. A lelkésznő mosolyogva árulja el, hogy a karjait kitáró „kaktuszembert” eredetileg keresztnek szánta az egyik kisfiú, Tímea javasolta neki finoman, hogy a református szokásokra való tekintettel inkább alakítsa át a formát. De távol áll tőle az egyházi tanítások sulykolása, ahogyan pokollal sem szokott fenyegetőzni. Ő a bibliai történetekből is inkább az emberit, az érzéseket szokta kiemelni, de nem ez az egyetlen, amiben más, mint a fejekben élő „hagyományos lelkészek”.

A te akaratod

Tímea 2016 szeptemberében költözött Selyebre a Cigánymisszió szolgálatára, azóta tanítja a gyerekeket a helyi általános iskolában. Ez egy évvel azután történt, hogy epilepsziás rohamai súlyosabbá váltak. „2008-ban meg kellett műteni a gerincemet, de valami félrement műtét közben, a központi idegrendszeri sérülés pedig epilepsziához vezetett. Ráadásul már régebb óta autoimmun betegséggel küzdöttem, ami rengeteg egészségügyi problémát okozott: volt csonthártya-daganatom, térdműtétem, nőgyógyászati műtétem, találtak csomót az arcomban, és 2015-ben, a lelkileg és fizikailag is megterhelő időszak hatására mániás depresszióval diagnosztizáltak” – sorolja a lelkésznő. Az egészségügyi problémák nem térítették le a pályáról, de Tímea nem is próbálja azt állítani, hogy a hit képes minden akadályt porrá őrölni. „Tudom, hogy a betegség nem Isten büntetése. Azt is tudom, hogy a gyógyítás lehetősége viszont tényleg nála van. Szerintem minden lelkész bevallhatja, hogy néha megesik vele, hogy meginog a hitében, velem legalábbis előfordult már. De Isten idővel mindenre megadta a választ. Egyébként jóval többször csalódtam az egyházi emberekben, akik körülvettek. Nem akarom senki hitét megítélni, de volt, hogy úgy éreztem, én így nem akarok részt venni ebben.”

Tímea szerint már csak azért is fontos, hogy a lelkészek beszéljenek testi és főleg lelki bajaikról, hogy ezzel is tudatosítsák, ők is csak emberek, akiknek sokszor lehet megterhelő a szent hivatás.

„Sok mindenért meg kellett küzdenem – mesél tovább Tímea már a terített ebédlőasztal mellett, miközben férje, a szintén lelkész Richárd tapintatos csendben pakol a konyhában. – Édesanya nélkül nőttem fel, azt hiszem, erre mondják, hogy túl hamar kellett felnőtté válnom. A püspöki hivatalba is túl fiatalon kerültem, csak 22 éves voltam, és nagyon erős volt rajtam a megfelelési kényszer. Valószínűleg ez, és a rengeteg stressz is hozzájárult, hogy akkor súlyosbodtak az epilepsziám tünetei: 2015 decemberében, mielőtt eljöttem a püspöki hivatalból, már hatszor kellett bevinni az intenzív osztályra. Úgy éreztem, akkor jelzett az Isten, hogy ideje váltani.”

Azt már Ricsi fűzi hozzá, hogy különben is irreális állandó lelki stabilitást és végtelen bölcsességet elvárni a lelkészektől. „Szerintem a lelkésznek jelentkezők nagy részének van valamiféle lelki sérülése, ahogyan ez a legtöbb segítő szakmával így van. Sokan a saját traumáikat szeretnék kompenzálni a segítéssel. De arra senki nem készít fel, milyen nehézségekkel kell majd szembenézned: amikor odalép hozzád az oktató lelkész, hogy egy koraszülött csecsemőt kellene eltemetni… A sírásó, aki ott volt velem, aznap kezdett, másnap már nem jött dolgozni. És ott vagy te, a pap, akinek minden érzelmet ki kellene zárnia, de hát ez lehetetlen.”

Tímeáék egyébként nem is csinálnak belőle ügyet, ha a gyülekezet vagy a falubeliek sírni látják őket. Amikor közösen temettek a faluban egy kilencéves kisfiút, Ricsi elcsukló hangon beszélt, Tímea pedig nem fojtotta vissza a könnyeket. „De én akkor is mindig sírok, amikor esketek” – teszi hozzá mosolyogva. Ahogyan azt is elismeri, hogy hinni sem mindig olyan egyszerű: „Szerintem a Miatyánk legnehezebb mondata a ’Legyen meg a Te akaratod’, hiszen ezzel elfogadjuk, hogy Isten akarata teljesül a miénkkel szemben. Hogy hiába szeretnék sok mindent, végül úgysem én döntöm el, mi lesz.”

Több mint lelkész

Kántor három éve van Tímea mellett, azóta mindenhová elkíséri. Vele van az iskolában, követi a templomba, vagy amikor a családokhoz látogat. Minden idegszálával gazdája rezdüléseit figyeli, pisilni is csak az engedélyével mehet el, hiszen az a feladata, hogy előre jelezze, ha a lelkésznőnek rohama lesz. Tavalyelőtt májusban is jelzett az osztályteremben, de akkor a túlhajszolt lelkésznő nem vette komolyan az ugatást, és lecsitította a kutyát. Végül kórházba került, de azóta már jobban figyel – a kiegyensúlyozottság jegyében orvosi marihuánával is kúrálja magát, amivel megint csak teljesen felforgatja a lelkészekről alkotott képet.

Kántor akkor is végig gazdája mellett üget, mikor közösen meglátogatjuk az egyik falubeli családot. Krisztina hat gyereket nevel, közülük kettőnek vér szerinti édesanyja, négy kicsiről (három testvérről és egy másik családból érkezett kislányról) nevelőszülőként gondoskodik. Idősebb lányai, Dominika és Jázi heti kétszer járnak Tímeáékhoz, ahol Ricsi bácsival matekot, Timi tanárnénivel pedig magyart és németet gyakorolnak.

Krisztina, Tímea és Dominika

De ez nem csak kivételezett kedvenceknek járó korrepetálás, szinte az összes gyerek jár délutánonként a parókiára. Tímea az utcán sétálva fejből emlékezteti a mellette elfutó, elbicikliző gyerekeket az időpontokra, és ha nem is mindenki reagál erre kitörő lelkesedéssel (bár olyan is van), azért mindenki megígéri, hogy elmegy. Tímea és Ricsi mindennapjai így teljesen be vannak táblázva, de őket egyáltalán nem zavarja, ha tehetnék – és ha Tímea állapota is engedné –, még többet vállalnának, hogy segítsék a falubélieket. „Ma este is jön hozzánk két gyerek, akiknek tudunk majd segíteni – engem ez a tudat éltet – magyarázza Tímea. – A hétköznapokban nem gondolok a betegségemre, megfeledkezem a problémáimról. Az hajt előre, ha segítek másoknak, és egyedül az bánt, mikor úgy érzem, még többet kellene tennem.”

Az, hogy Tímea valóban örömmel végzi a munkáját, a gyerekekre is átragad. Dominika is szívesen gyakorol Timi tanárnénivel, Ricsi bácsinak pedig még utólag is megköszöni a jól sikerült matekházit, bár a függvényekkel még mindig kellene foglalkozniuk kicsit. A parókián töltött délutánok pedig nem csak a tanulásról szólnak, a gyerekek ilyenkor minden gondjukat megosztják a lelkésznővel, aki igyekszik óvatos, együttérző tanácsokkal támogatni őket. Krisztina is tudja, hogy vannak olyanok, amiket a lányok csak Timinek mesélnek el, de ez nem zavarja, azt mondja, örül, hogy Tímea úgy viselkedik a lányaival, mintha jó barátnőjük lenne. „De hát az is vagyok” – felel neki a lelkész, akihez tényleg szinte mindennap bekopog valamiért az egyik környékbeli gyerek. Volt, aki már a harmadik focilabdát könyörögte ki tőlük (sikeresen), volt, akit a orvoshoz kellett fuvarozni fogfájással, volt olyan fiatal lány, aki először Tímeát kérdezte menstruációjáról, és több olyan gyerek is, aki bejelentette, hogy a parókiára költözne. A lelkészpár fontos feladatának érzi a közösségépítést, ezért programokat is szerveznek: nemrégiben zsűriztek a helyi  cigányfarsangon, de volt karácsonyi ünnepség is, nyaranta pedig táborokat csinálnak. Ilyenkor az asszonyok közösen főznek, mindenki besegít, de nem könnyíti meg a helyzetet, hogy az ilyen alkalmakat  gyakran önerőből, összefogással kell megfinanszírozni. „Ha lenne mögöttünk támogatás, rengeteg dolgot lehetne még tenni. A mellettünk álló romos épületből tanodát lehetne építeni, az önkormányzat ingyen odaadná, csak fel kell újítani. De lehetne bántalmazott családok átmeneti szállása is. Így viszont anyák napjára is saját pénzből vettünk virágot a gyerekeknek, hogy oda tudják adni az anyukáknak.”

Holnap gyere

„Selyeben még a rendőrautó is áthajt” – meséli az út mellett sétálva Tímea, miközben az iskola felé tartunk. A kapun kiáramló, egymás szavába vágva lelkendező gyerekeket nehéz összeegyeztetni a környék rossz hírével, de a mögöttük lévő történetek már annál inkább igazolják azt. „Itt rengeteg a nevelt gyerek. Volt olyan testvérpár, akit disznóólból hoztak ki a gyámügyesek: a nagymama bezárta őket, ők pedig a patkányt is megfogták, hogy legyen mit enniük. Az is megesik, hogy egy szál ruha nélkül menekítenek ki kisbabákat a rémes lakókörülmények közül.” De Tímea szerint nem mindig jó megoldás a gyerekek kiemelése, hiszen néha nem a szeretet és a gondoskodás, hanem tényleg csak a pénz hiányzik a családok otthonaiból. Most sok fenyegetett helyzetben lévő családon próbálnak segíteni, hogy a gyerekek maradhassanak, ugyanis a nevelőotthonból kikerülve gyakran még inkább elkallódnak.

Az iskolából 4 órakor engedik ki az osztályokat, az udvaron át rohanó gyerekek azonnal számonkérő kérdéseket szegeznek Timi tanárnéninek. Hol volt, kik ezek az emberek vele, és a lényeg: ugye holnap jön? Közben persze mind a nyakába borulnak, szeretetéhesen ölelik. Annak ellenére, hogy először furcsának találták az egzotikus betegségekkel érkező „kutyás tanárnénit”, most már mindenki aggódva kérdezgeti hogyléte felől a kihagyott munkanap után, tavalyelőtti rohama pedig úgy megijesztette a falubélieket, hogy utána házi húslevessel próbálták kúrálni. Tímea szerint segíteni csak úgy lehet, ha a bizalom kölcsönös, az integrálás kulcsa pedig semmiképp sem a szánakozó adományokban, hanem a párbeszédben rejlik. „Be kell menni a családokhoz, le kell ülni velük beszélgetni, ha csak vízzel tudnak megkínálni, elfogadni.” És a lelkésznő pontosan ezt is teszi: egy régi ismerős fesztelenségével ül be a sokszor fűtetlen, omladozó szobákba, a lakókkal együtt ő is rágyújt, és ha akad kávé, abból is iszik egy csészével. Közben pedig minden panaszt empátiával hallgat.

Örülne, ha az egyház országos szinten is nagyobb szerepet vállalna az ilyen feladatokban, de addig is megteszi, amit tud itt, Selyeben. Morális iránytűje a Biblia mellett A kis herceg, amelynek főhősét a karjára is tetováltatta (már megint valami, amit nem gondolnánk a lelkészekről), szerinte ugyanis a gyerekekkel való munka nagyban hasonlít a regényben leírt megszelídítési folyamathoz. Türelem, értő figyelem és sok szeretet kell mindkettőhöz.

„A gyerekeknek mindig el szoktam mondani, hogy ne feledjék, a Jóisten mindig látja, mi van a lelkünkben, de arra is emlékezzenek, hogy bármi is történik, mindig fogja a kezeteket. Nem fenyegetni kell a gyerekeket, akkor sem, ha valami rosszat csinálnak. Én sem voltam angyal: amikor a nagymamám nem engedett ki játszani, teleöntöttem a mamuszát lekvárral! Mégis, le kell térdelni a gyerek mellé, meg kell kérdezni tőle, hogy mi a baj. És ha el tudják mondani, máris könnyebb lehet nekik egy kicsit.”

Fotó: Bodnár Zsófi

Videó: Reiszer Alex
Vágó: Szőke Zoltán
Zene“Tam d’ram sa”, írta Stanislav Mitrović, előadja a Double B (Akos Laki & Stanislav Mitrović) a Cha-Chack Train albumról

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Idei kedvenceink a Highlights of Hungary jelöltjei közül díj

Idei kedvenceink a Highlights of Hungary jelöltjei közül