Hétköznapi hősök: Hórvölgyi Noémi, a Bliss Alapítvány felnőtt klienseinek programvezetője

2019. április 09. |
Central Médiacsoport Zrt.

Hórvölgyi Noémi, a Bliss Alapítvány munkatársa évek óta agyi sérülés következtében súlyosan mozgássérült, beszédképtelen gyerekek és felnőttek kommunikációfejlesztésével és oktatásával foglalkozik. Az alapítvány fő célja, hogy a fejlesztéseknek köszönhetően a súlyos beszédfogyatékos gyerekek és felnőttek is elérhessék a lehető legmagasabb fokú társadalmi integrációt. Noémivel az alapítvány működéséről, az önkéntességről és személyes motivációiról beszélgettünk.

Hogyan került erre a pályára? Egyenes út vezetett a segítő hivatás felé? 

Egyáltalán nem, húsz éven keresztül megélhetési közgazdász voltam. Azért választottam ezt a pályát, mert szerettem volna a szüleimről leszakadni, hogy ne jelentsek számukra anyagi terhet. Aztán egy idő után elkezdtem azon gondolkozni, hogy elértem valahova, de vajon a következő 20 évben mi az, ami motiválni fog? A szakmán belül csak egyetlen szűk terület volt, ami inspirált, szóval úgy éreztem, szükséges a váltás. Elgondolkodtam, hogy mik a hobbijaim, azokhoz milyen szakmák kapcsolhatók, és ezek közül mit csinálnék szívesen. A nyelvészetet szerettem, és a gyerekeim kapcsán a gyógypedagógia is elkezdett érdekelni, ezért jó ötletnek tűnt, hogy beadjam a jelentkezésemet gyógypedagógia szakra, ahova elsőre fel is vettek.

Nehéz volt felnőtt fejjel végigcsinálni a váltást?

Teljesen más felnőttként belecsöppeni egy új közegbe és visszaülni az iskolapadba. Ilyenkor már sokkal tudatosabban és koncentráltabban tud az ember a feladataira összpontosítani. Sokat segített az is, hogy végig pontosan tudtam, miért csinálom.

Gyógypedagógusként számtalan intézményben lett volna lehetősége elhelyezkedni, Ön mégis a Bliss Alapítványt, és ezzel a nem tipikus fejlődésű gyerekek fejlesztését választotta.

Miután elvégeztem a logopédiát, rögtön tudtam, hogy nem akarok ép értelmű, tipikus fejlődésű, rossz artikulációjú gyerekek beszédhibáival foglalkozni. Sokkal inkább érdekelnek a neurológiai károsodások, ezért döntöttem az alapítvány mellett és már az első itt töltött nap éreztem, hogy ez az én utam.

Félt attól, hogy bírni fogja-e a munkával járó mindennapi fizikai és lelki nehézségeket?

Szerintem ezt előre soha senki nem tudja, hogy bírni fogja-e, csak akkor derül ki, ha már csináljuk. Összességében úgy látom, ha van egy erős elszánás, akkor lehet bírni.

Mikor először, az első beszélgetésre idejöttem az iskolába, rögtön azt kérdezték, hogy zavarni fog-e, hogy itt a növendékeknek néha csorog a nyála, sokszor szagok vannak. Mondtam, hogy ilyen körülményekkel én még sosem találkoztam, úgyhogy nem tudom, majd amikor szembesülök vele, akkor kiderül. De alapvetően ezen a területen azt igaznak érzem, hogy vagy bírja valaki vagy nem, és ez nagyon gyorsan kiderül.

Ezek szerint gyorsan kiderült, hogy nem csak jól bírja, de szereti is.

Édesapám mondta mindig, hogy ha valamit nem értesz, akkor azt nem tudod szeretni. Ha valamivel komolyan kezdesz foglalkozni, akkor viszont fogod érteni és ha már érted, akkor meg is fogod szeretni. Ez rám is nagyon igaz. Például korábban távolt állt tőlem a kereskedelem és bankvilág is, de miután megtanultam, megértettem, elég sikeres voltam benne. A gyógypedagógiával is hasonló volt a helyzet. Szerintem minden az elszántságon és a nyitottságon múlik.

Mi az, ami a legjobban motiválja a munkája során?

Most legjobban az érdekel, mi lesz a sérült fiatal felnőttekkel. Hiszen huszonhárom éves korukig, amíg a köznevelés felel értük, kapnak anyagi támogatást az államtól. Viszont ezután sajnos semmi perspektíva. Léteznek ugyan szociális napközik, de ezeken a helyeken alig áll rendelkezésre gyógypedagógus, mert nem finanszírozza senki. A napköziknek annyi előnyük van, hogy amíg ott van a sérült családtag, addig biztonságban tudhatják a szülők, melegben van, etetik. De sajnos nem ritka az sem, hogy csak odatolják az ablakhoz, mert szakemberhiány van.

Önkéntesek is dolgoznak az alapítványnál, van ilyen irányú érdeklődés a fiatalok részéről?

Sajnos nem jellemző, jelenleg nincs egy önkéntesünk sem. Azt látom, hogy a mai magyar önkéntesek szívesebben dolgoznak olyan látványos projekteken, amik jól vannak marketingelve és nem tartanak túl hosszú ideig. Egy hosszabb elköteleződés sokaknak ma már nem fér bele, mert akinek van elég szabadideje, az igyekszik olyan diákmunkát találni, amiből fedezni tudja a megélhetését. Nagyon kevesen mondanak le a fizető munkájukról csak azért, hogy helyette ránk szánják az időt.

Pedig manapság már nagyvállalati környezetben is egyre népszerűbbek a társadalmi felelősségvállalást célzó programok.

És nem is véletlen, hogy a vállalatoknál is egyre komolyabban veszik a társadalmi felelősségvállalást, hiszen a mai fiatal dolgozó generációnak rendkívül fontos az, hogy részt vehessenek bizonyos önkéntes programokban és ezt a munkahelyük támogassa.

Sokan úgy gondolják, bizonyos mértékben a segítő szakmában dolgozók is önkéntesnek.

Egyetértek. A legtöbben találhatnának sokkal jövedelmezőbb állást is, mégis önként kitartunk. A recepciós kolléganőm például eredetileg könyvelő. Ő is dolgozhatna egy könyvelő irodában kétszer ennyi pénzért, mégis az alapítványi munkát választotta.

Mit gondol, mi lehet ennek az oka?

A tapasztalat. Aki dolgozott már multinál tudja, hogy az ottani szemlélet nem emberi, mindenről a pénz dönt.

Visszatérve a alapítványhoz, hány gyerek kommunikációs fejlesztésével foglalkoznak jelenleg az iskolájában?

Tizennyolc gyerek jár jelenleg az alapítvány iskolájába, hat és huszonkét éves kor között. A nálunk tanuló fiatalok nemcsak súlyosan mozgássérültek születésüktől fogva, hanem bizonyos agyi sérülések következtében a beszédet sem sajátítják el a szokásos, természetes módon, sőt valamelyikük egyáltalán nem tanul meg beszélni. A célunk, hogy már korai életkortól kezdve megpróbáljunk nekik segíteni, különböző kiegészítő vagy beszédet helyettesítő, augmentatív kommunikációs módszerekkel.

Pontosan mit jelent ez?

A hiányzó beszédet kiegészítő, színező vagy azt helyettesítő módszereket jelent. Ezek segítségével például felkelthetjük egy nem tipikus fejlődésű gyerek kommunikációs kedvét és megértethetjük vele, hogy a cselekedeteinek hatása van a környezetére. Ezek azért kiemelten fontosak, mert, ha egy gyerek nem tudja magát kifejezni, akkor nagyon gyorsan frusztrálttá válik, aminek pici korban általában éktelen ordítás a jele.

Mit tehet egy szülő, ha észreveszi, hogy késik a gyereke beszéde?

Általában azt szoktuk minden szülőnek ajánlani, hogy, ha ezt észleli, akkor kezdjen el a gyerekével gesztusokkal, tárgyakkal kommunikálni. Azt látjuk, hogy nagyon sok frusztráció következtében kialakult viselkedésprobléma megelőzhető azzal, ha a gyerek azt érzi, hogy megértik őt.

A gyerekekkel való állandó foglalkozás rengeteg energiát és odafigyelést kíván. Ehhez van elég szakember az alapítványnál?

Erre a területre sajnos általánosságban jellemző, hogy kevés a szakember, sőt most már egyre gyakoribb, hogy egy iskola a kötelezően előírt pedagógus létszámát sem tudja feltölteni. Mi viszont nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert most már a harmadik éve minden pozícióban van ember. Szerintem ennek a legfőbb oka, hogy jó a közösségünk és ezért vonzó munkahelynek számítunk.

Általánosságban mi lehet az oka annak, hogy ekkora munkaerőhiány van ebben a szakmában?

Én azt veszem észre, hogy a legtöbben az erre a területre jellemző nehéz fizikai leterhelést nem bírják sokáig. Hiába jó szakember valaki, ha az ideje nagy részét arra kell fordítania, hogy cseperedő 50-60 kg-os fiatal felnőtteknek a mozgatásában vagy a mosdózásában segítsen, ehhez, amellett, hogy lelkileg igen megterhelő, komoly fizikum is szükséges, hogy tartósan végezze valaki.

Hogyan lehet kezelni a gyerekek és a segítők közt kialakult mély kötődéseket?

Azt hiszem, ez komoly feladata a gyógypedagógiának, hogy a kötődést meg tudjuk teremteni, de ne alakuljon ki túl erős kötődés és kellően rugalmasak maradjanak a gyerekek, hogy mástól is el tudják fogadni a segítséget. Nem megy mindenkinek könnyen.

Volt olyan, akinek a története nagyobb hatással volt önre? 

Azt gondolom, minden pedagógus kerülhet ilyen helyzetbe. Mindig van, akivel könnyebb megtalálni a hangot. Nálunk minden család története nagyon kemény, ezért kivétel nélkül megérintik az embert. Főként, amikor az látszik, hogy egy fájdalmakkal küszködő emberben az értelem kibontakozásának komoly akadálya, hogy súlyos egészségügyi problémái vannak.

A sérült gyerekek szülei is kapnak segítséget?

Az itteni pedagógusok kapcsolatban vannak a gyerekek szüleivel és az a tapasztalatunk, hogy az ő kétségeik néha beszivárognak az iskolába is. Sajnos, ha egy gyerek megsérül, sérül a család struktúrája, a szülők önbecsülése, megváltozik a családon belüli pozíciójuk, emiatt muszáj velük is foglalkozni. Azt nem tudjuk biztosítani, hogy folyamatosan járjon hozzánk egy pszichológus, de azt igen, hogy a szülők havonta egy alkalommal beszélgethessenek egy pszichológussal. Ezeken az alkalmakon aztán arról beszélgetnek és abban kérik a szakember segítségét, ami a legfontosabb a számukra.

A munka mellett anyaként is helyt kell állnia. Hány évesek a gyerekei?

Kicsik még, mindketten viszonylag későn jöttek. A lányom tizenegy éves, a fiam hét és most már hat éve annak, hogy örökbe fogadtuk. Nagyon későn találkoztam azzal az emberrel, aki mellett azt éreztem, családot szeretnénk alapítani. Aztán a lányom születése után, amikor elkezdtünk a második gyereken gondolkodni az orvos azt mondta, hogy már kezdek kifutni az időből, ezért szükség lesz egy kis hormonkezelésre. Akkor 40 éves voltam. A kezelésekkel járó nehézségeket és a késői terhességből adódó esetleges kombinációkat már nem mertem vállalni. Úgy voltam vele, hogy szeretnék második gyereket, de ha ennyi gyerek él otthonokban, akkor a miénk is ott lesz közöttük valahol.

Mennyire volt bonyolult az örökbefogadás folyamata?

Nálunk nagyon gyorsan ment minden. Onnantól, hogy meghoztuk a döntést nagyjából kilenc hónapra már megvolt a kisfiunk. Az, hogy milyen gyorsan teljesül az örökbefogadási vágy, több körülménytől függ. Mi nyitottak voltunk, nem kötöttünk ki korlátozó feltételeket és végül is roma származású gyerekünk lett. Azóta mindennap bebizonyosodik, hogy jó döntés hoztunk. Ezen a téren is.

Szerző: Kovács Olívia, a Central Médiaakadémia hallgatója 

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Sikeres nő a feleségem: Csáky Attila filmproducer csáky attila

Sikeres nő a feleségem: Csáky Attila filmproducer

Ezt művelik a neten a fiatalok digitális generáció

Ezt művelik a neten a fiatalok